SZABÓ GYÖRGY
SZABÓ GYÖRGY
SZABÓ GYÖRGY, az MSZP képviselőcsoportja részéről: Köszönöm szépen, elnök úr. Tisztelt Ház! Kedves Képviselőtársaim! Megvallom önöknek, nem szeretem a politikai vitanapokat. Nem szeretem, mert igen rossz tapasztalataim vannak. (Közbeszólás az ellenzéki padsorokból: Túléled.) Nem azt tesszük, ami a dolgunk. Nem vitatjuk meg érdemben a napirendre tűzött témát, hanem politikai előítéletek, prekoncepciók alapján elbeszélünk egymás mellett. Szakmai kérdések is folyton-folyvást átpolitizálódnak. A kormány elmondja, mi mindent tett jól, az ellenzék elmondja, hogy a kormány mekkora károkat okoz. A végén elégedetten hátradőlünk, hogy na, ezt jól megmondtuk, aki meg hallgat bennünket, és nem valamelyik tábor lelkes híve, az tanácstalanul pislog, hogy hát akkor most kinek is van igaza.
Tartok tőle, hogy most sem lesz ez másként. Vidékfejlesztés vagy falurombolás? - adott egy hangzatos cím, és az ember előre le tudja játszani, hogy mi fog történni. Ellenzéki képviselőtársaim minden bizonnyal gondosan számba fogják venni, hány kisiskola veszít a funkciójából, minő galád dolog a kispostákat megszüntetni, hogy a szárnyvonalak felszámolása ellehetetleníti a kistérségek életét, hogy a kistelepüléseken nem teremtődnek új munkahelyek, majd kiállítódik a bizonyítvány, hogy itt bizony tudatos falurombolás folyik. Ezzel szemben mi meg hosszú és komoly listákat tudunk összeállítani arról, hogy mennyi minden épült a falvakban az elmúlt években, ami igaz; milyen források, milyen sok pénz szolgálta a kistelepülések lakosainak érdekeit, ez is igaz; és hogy milyen komoly tervek, intézkedések lesznek az Új Magyarország fejlesztési tervben vagy a vidékfejlesztési tervben, amelyek a falvak előbbre jutását szolgálják, és ez is igaz.
Persze lehet, sőt kell is ezekről beszélni, hiszen fontos adatokról, jelenségekről van szó, de valójában talán mégsem ezt kellene tennünk. Arról kellene beszélnünk, hogy egy dinamikusan változó világban milyen szerepet tölthetnek be a különböző típusú, adottságú és helyzetű települések. Arról kellene beszélnünk, hogy mi kell ahhoz, hogy a falun, vidéken élő ember ne érezze magát másodrendű állampolgárnak. Arról kellene beszélnünk, hogyan tudjuk a munkalehetőségeket és a közszolgáltatásokat a lehető legteljesebb mértékben és színvonalon biztosítani a falvakban élők számára. És arról kellene beszélnünk, hogy hogyan lehet egyes térségekben a szegénység, azon belül a gyermekszegénység újratermelődését megakadályozni. S arról kellene beszélnünk, hogy vannak-e jó hazai és nemzetközi tapasztalatok, amelyek a kistelepülések lakosainak ellátását, esélyegyenlőségét jól szolgálják.
Kedves Képviselőtársaim! Ezek a valódi és megkerülhetetlen kérdések, amelyekre muszáj választ találni, mert az biztosan sehová sem vezet, ha azt mondjuk, hogy maradjon minden változatlan; ha azt mondjuk, el a kezekkel a kisiskoláktól, a kispostáktól, ha kell, adjunk hozzá több pénzt, de tartsuk fenn mindenáron. Illetve egyvalamihez biztosan vezet: konzerválja az elmaradottságot, a szegénységet, és pont arra nem fog jutni pénz, amire kellene. Vegyük például a kisiskolák dolgát! Tudják, én már akkor elkeseredtem, amikor a rendszerváltást követően lelkes mozgalom indult „vissza az iskolákat a falvaknak” címmel, és tíz- és tízmilliárdokat fordítottunk erre a célra. Persze teli naiv hittel és jó szándékkal, hogy na, majd ez megállítja a népességfogyást, na, majd ez visszahozza a kistelepülésre az értelmiséget.
Nem az volt a baj, hogy ma már ezt tudjuk, ebből semmi sem valósult meg. Még csak nem is az volt az igazi baj, hogy nem számoltunk azzal, hogy a fenntartásuk igen sokba került, aztán még többe fog, mert a gyermeklétszám meg csökken. A baj az volt, kedves képviselőtársaim, hogy rossz kérdésre rossz választ adtunk. Mert az iskola nem a faluról, hanem a gyerekről szól. Az volt a baj, hogy nem néztünk körül, mi történik a világban. Nem néztük meg, hogy a nálunk fejlettebb országok, Anglia, Németország, Franciaország milyen megoldást alkalmaznak. Mert ha körülnézünk, akkor látjuk, hogy ott bizony nagy, több száz fős körzeti iskolákba hordják a gyerekeket, persze iskolabusszal és háztól házig. És abban az iskolában van tanuszoda, lehet kerámia- vagy csillagászati szakkörre járni és zenét tanulni bármilyen hangszeren. Azaz bármely településről jött a gyerek, azonos esélyt kapott.
Mi meg akkor kezdtünk el észbe kapni, amikor a teljesítménymérések a kisiskolák drámai hátrányát mutatták ki. Amikor a tehetősebb szülők a nagyobb iskolákba kezdték hordani a gyermekeiket, és spontán módon felgyorsult a szegregáció. A kisiskolák meg kezdtek megszűnni, maguktól. Egyébként nem tudom, tudják-e, engem nagyon meghökkentett az adat, amely a napokban akadt a kezembe. Andor Mihály jeles oktatáskutató, szociológus felmérése, mely szerint 1994-1998 között 5, 1998-2002 között, tehát éppen az Orbán-kormány idején 388, 2002-2005 között pedig 135 általános iskola szűnt meg. Nyugodtan kimondhatjuk, kedves képviselőtársaim, hogy nem az iskola fogja a falut megmenteni.
Aztán itt van a kisposták ügye. Amikor beindult a mobilposta-szolgáltatás, a Zempléni Települési Szövetség, amely közel száz települést tömörít, többnyire kis falvakat, és a választókerületemben is működik, nagyon helyesen felkarolta a kistelepülések panaszát, és megkértek arra, segítsek egy megbeszélést megszervezni a kisfalvak képviselői, a szövetség és a posta vezetői között. Ez meg is történt, és a viszonylag hosszú megbeszélés alatt valóban sok jogos panasz hangzott el. Hogy a mobilpostás nem a kijelölt időben jön, hogy nem az előre megadott helyen állt meg, hogy nem töltötte ki az előírt várakozási időt, hogy a postakocsit nem szerelték fel téli gumival, becsúszott az árokba, és így tovább, és így tovább. De amikor a végén feltettem a kérdést, hogy akkor nem is annyira a mobilposta-szolgáltatással van a baj, hanem a szolgáltatás pontos megszervezésének a hiányával, hát nemigen tudták cáfolni. Nyugodtan kimondhatjuk: a falvakat nem a kisposták fogják megmenteni.
Vagy beszéljünk az egyik legfontosabb kérdésről, a munkahelyek hiányáról. Mert valóban tarthatatlan, hogy vannak kistérségek, ahol 30-40 százalékos a munkanélküliség, és minden polgármester új munkahelyek teremtésében reménykedik. Ugyanakkor az ilyen térségekre meghirdetett munkahelyteremtő beruházások támogatását alig van, aki igénybe vegye. Mit lehet tehát tenni? Szeretnék önökkel egy külföldi tapasztalatot megosztani. A '90-es évek elején egy megyei delegációt vezettem egy németországi, pontosabban hesseni járásba, ahol 170 ezer ember él.
(10.40)
Csupa kis település, amelyek sugározták a jólétet és a rendezettséget. Itt biztosan sok jól fizető munkahely van, gondoltam, és meg is kérdeztem a vendéglátóimat, hogy milyen üzemek, vállalkozások vannak, és hogyan támogatják itt az ipartelepítést. Megütközve néztek rám. Dehogy támogatjuk! Tiltjuk - mondták. No, most én rökönyödtem meg. De hát akkor hol dolgozik az a sok ember, aki itt él? - kérdeztem. Nézze, 20 kilométerre van Wiesbaden, 40 kilométer Frankfurt, az emberek ott dolgoznak, itt meg élnek, mert itt jobb lakni, mint egy nagyvárosban. Hát, igen; akkor ők már tudták, amit nálunk még sokan most sem értenek, hogy egy település problémáját önmagában nem lehet kezelni, hogy egy város és környéke csak együtt fejlődhet, hogy a különböző nagyságú és adottságú településeknek különböző szerepet kell betölteni, hogy vannak olyan falusi problémák, amelyekre a város, és vannak olyan városi problémák, amelyekre a falu adhatja meg a választ. Na de, hát akkor mit kell tenni a vidékkel, a falvakkal, hogy az ott élők érezzék, hogy törődnek velük, hogy ne kívánkozzanak el, hogy megállítsuk az elöregedést, hogy megőrizzük az ott felhalmozott ingatlanvagyont, és hogy megállítsuk az egyes vidékeken kialakult gettósodást? Sok mindent.
Sok minden történt eddig is, de bizony van tennivalónk. De nem a kisiskolák, kisposták, szárnyvonalak megmentésére, majd erőltetett vegetáló vállalkozások fenntartására kell áldozni. Hogy mivel kell és érdemes foglalkozni? Nos, azzal, hogy jó minőségű utak hálózzák be a vidéki térségeket, és ne legyenek például zsákutcás települések. Hogy ne tűrjük el, hogy a csatornázás hiányában egyes falvak házaiban derékig álljon a szennyvíz, hogy elérjük, hogy minden gyermek már hároméves korától óvodába járhasson, hogy a körzeti iskolák állapota, felszereltsége versenyképes legyen bármely európai iskolával, hogy eltűnjenek végre a járóbeteg-szakellátás fehér foltjai a Bodrogközből, a Cserehátból, az Ormánságból és más aprófalvas területekről. Hogy megszűnjenek a vidéki tájat éktelenítő szeméthegyek, hogy rendezett faluközpontok, élhető közösségi terek legyenek, hogy minden településen rá lehessen kapcsolódni a széles sávú internetre.
És mindezeken túl, kedves képviselőtársaim, meg kellene találnunk azokat az újszerű, sajátos ellátási, támogatási formákat, amelyek kifejezetten a kisfalvak sajátos gondjain segítenek. Volt már rá példa, hogy sikerült, méghozzá, hiszik vagy sem, széles körű politikai összefogással. A történet a nyolcvanas évek végéig nyúlik vissza, amikor már sok száz aprófalu küzdött azzal a gonddal, hogy megszűnt a bolt, elment a patika, nehézkes volt a közlekedés, bonyolult volt orvoshoz menni vagy permetezőszert beszerezni és így tovább, és így tovább; egyszóval, a mindennapi élet alapvető szolgáltatásai is hiányoztak.
Ekkor két kiváló szociológus - megérdemlik, hogy itt is elhangozzon a nevük: Kemény Bertalan és Köles Sándor - azzal az ötlettel állt elő, hogy a boltokat, rendelőket nem lehet mindenütt újrateremteni, de csináljunk egy úgynevezett falugondnoki szolgálatot. Ugye, tetszenek ismerni: egy mikrobusz, egy lelkes, jól szervező, a falu bizalmát élvező fiatal ember, aki az áruk és emberek szállítását megszervezi és lebonyolítja. És miután Borsodban már akkor mintegy másfél száz 500 lelkes település volt, nálam, az akkori megyei vezetőnél álltak meg, és 1990 szeptemberében megyei támogatással elindult az első 15 falugondnoki járat.
Az első reakciók, mit is mondjak, vegyesek voltak. Még országos lapok is, miután önkormányzati választások előtt álltunk, holmi kortesbuszról értekeztek. Aztán egy év sem telt el, és Abaúj akkori MDF-es országgyűlési képviselője, az én egyik legkeményebb politikai ellenfelem az ügy mellé állt. Talán emlékeznek még rá, Maczó Ágnesről van szó. És mit ad isten, alig egy év múlva, az akkori népjóléti miniszter - talán rá is emlékeznek, Surján László a neve - országos támogatást adott ehhez a rendszerhez. Ma közel 700 falugondnok működik az országban; egy MDF-es országgyűlési képviselő, egy kereszténydemokrata miniszter és egy szocialista megyei elnök jóvoltából.
Szinte képtelenségnek tűnik, ugye? Pedig nem sok kellett hozzá. Félretenni a politikai szembenállást, és a múltba fordulás helyett az újszerű megoldás mellé állni. Talán ezt kellene tennünk most is, mert például közösen végiggondolhatnánk azt, hogy az elöregedő kisfalvakban hogyan lehetne általánossá tenni az idősek jelzőrendszeres szolgáltatását, amely az utóbbi években egy-két helyen már kiépült, és az idős embert másodpercek alatt összeköti a körzeti gondozóházzal. Vagy javaslatokat tehetnénk arra, hogy milyen támogatásokat rendeljünk az emberek munkába járásához, hogy a falvak lakói ne legyenek versenyhátrányban a városiakhoz képest. Avagy éppen a helyben foglalkoztatást elősegítő távmunka elterjesztésére dolgozhatnánk ki új ötleteket. De beszélhetünk arról is, hogy az Új Magyarország fejlesztési terv keretei között milyen ütemben, milyen fontossági sorrendben kezdjük meg azoknak az ellátási hiányoknak a felszámolását, amelyekről a korábbiakban beszéltem. Mert ilyen kérdésekre érdemes időt, energiát és pénzt szánni. És ha azt kérdezik, hogy lesz-e rá pénz, nyugodtan mondhatom, hogy volt is meg lesz is.
Az I. nemzeti fejlesztési terv keretei között biztosított 511 milliárd forintból 197 milliárd, a teljes összeg közel 40 százaléka a kistelepüléseken megvalósuló fejlesztéseket támogatta. 2007-2013 között pedig, mint tudjuk, 8000 milliárd forint áll rendelkezésre, persze fejlesztésekre, és nem elavult, gazdaságtalan, rossz hatásfokkal működő rendszerek fenntartására. Ha az előbbiekről beszélünk, akkor talán előbbre jutunk, és ami a fontosabb, a falvak is gyorsabban gyarapodhatnak. Ha utóvédharcokkal, politikai stigmákkal kell küzdenünk, nehezebb lesz. Miért ne választanánk a könnyebb utat?
Köszönöm megtisztelő figyelmüket. (Taps a kormányzó pártok padsoraiban.)
