MÉCS IMRE
MÉCS IMRE
MÉCS IMRE (MSZP): Köszönöm szépen, elnök úr. Angyal István 1928. október 14-én született a Békés megyei Magyarbánhegyesen, kisiparos-kereskedő család harmadik gyermekeként. Négy polgári osztályt végezhetett, tanulmányait zsidó származása miatt nem folytathatta. 1944-ben Auschwitzba hurcolták, édesanyját elégették, egyik nővérét szökési kísérlet miatt az egész tábor szeme láttára akasztották fel.
Hazatérése után a kommunista eszmék híve lett, a pártba ugyan nem lépett be. A fasizmus szörnyűségei nála is hozzájárultak ahhoz, hogy lelkes támogatója lett az új világmegváltó ideológiának, amely humanisztikus elveket, a nemzeti és a faji megkülönböztetés, az osztályelnyomás megszüntetését hirdette.
Leérettségizett, majd 1947-ben a bölcsészkarra került, de 1949-ben a Lukács-vita kapcsán eltávolították onnan, mivel több felszólalásában szolidaritást vállalt a megtámadott filozófussal. Először a Budapesti Építőipari Lakatos Vállalatnál dolgozott, majd '51-ben Dunapentelére került, ahol vasbetonszerelő szakmát tanult. A Sztálin Vasmű építésénél végzett munkájáért két sztahanovista címet és elismerő oklevelet kapott.
Az egyre durvuló sztálinista rendszerből fokozatosan kiábrándult. Látta, hogyan alakul ki egy új kiváltságos réteg, amelynek tagjai szocialista elveket papolva mindennél jobban ragaszkodtak bársonyszékeikhez és külön boltjaikhoz. Személyesen is tapasztalta, hogy a rendszer lehetetlenné teszi a demokráciát, minden kérdésben a vezetők határozzák meg az aktuálisan kötelező nézeteket, és a legcsekélyebb kritikai megjegyzés is súlyos retorziót vált ki.
Nyomasztotta az egyre erősödő terror, a rabok, a munkatáborok nagy száma. Jól érezte magát a munkások között, azok természetes módon fogadták vezetőjükké. Hamarosan építésvezető lett. Nagy hatást gyakorolt rá a XX. kongresszus, Sztálin leleplezése. Angyal nézetei irodalmi esteken, színházakban, a Petőfi-kör gyűlésein, a barátaival, Gáli József, Eörsi István, Fejes Endre írókkal, Csongovai Per Olaf filmrendezővel folytatott beszélgetések alatt formálódtak. Október 6-án részt vett Rajk és társai újratemetésén, amely izzó atmoszférájú demonstrációvá vált. Aznap este ott volt a József Attila Színházban Gáli József Szabadsághegy című darabjának bemutatóján is.
Október 23-án Esztergomban dolgozott, a felvonulásunk hírére Pestre jött, és sokunkkal együtt a Kossuth térre, majd a Rádióhoz ment. Ő is felháborodott a sztálinista provokációkon, lőszereket szállított, betegeket látott el, részt vett a harcokban, szervezte az ellenállást. Sajnos, nincs elég időm arra, hogy hihetetlenül sokrétű tevékenységét ismertessem. Kapcsolatba került a IX. kerületi Tűzoltó, Berzenczey utcai fegyveresekkel, csatlakozott hozzájuk, majd vezetőjükké fogadták. Rendet tartottak körzetükben, megszervezték a Nemzetőrséget. Tevékenysége legfőképp a forradalom tisztaságának megőrzésére, vagyis az önkényeskedések megakadályozására, a köz- és magántulajdon védelmére, a lakosság ellátásának biztosítására és a béke megóvására irányult.
A november 4-ei példátlanul durva szovjet agresszió részben meglepte őket, de egészen november 8-ig kitartottak. Gyalázatos hitszegésnek tartotta a szovjet agressziót, és elítélte Kádár árulását, akiben korábban bízott. Röpcéduláiban a politikai vezetők közül leginkább őt tette felelőssé a kialakult tragikus helyzetért, a forradalom leveréséért. “Az árulók között utolsó a sorban Kádár János. Bűnei ezerszer nagyobbak, mint minden elődjének: nemzetirtás, hazaárulás, gyávaság. A halottak nevében a magyar és orosz nép halottai nevében egyaránt vádoljuk és vonjuk felelősségre őt és gazdáit.” - írta. Mint annyian, ő sem akart belenyugodni, hogy a megszerzett szabadságot és kialakuló demokratikus közösségeinket elveszítsük. Az utóvédharcok egyik vezetője lett.
A kórházak tele voltak sebesült felkelőkkel, akik hasonlóan gondolkodtak. Ő a Péterfy Utcai Kórházban tevékenykedett, ott tartóztatták le. A népbírósági tárgyalásokon nem védte magát, csak társait. Arra törekedett, hogy minél valóságosabb legyen csodálatos forradalmunk képe. A fogságban megírta saját kezű vallomásait, amelyet Eörsi László látott el kommentárokkal, jegyzetekkel, és éppen ma este mutatták be. A hírhedett Tutsek-tanács ítélte őket is, Szirmai Ottóval együtt halálra '58. április 17-én. Én május 22-én kerültem vele egy zárkába a Kisfogházba, amikor minket is elítélt ugyanaz a tanács. Sokat segített a szükségszerűség belátásában és lelki békém kialakulásában. Hadd olvassak fel pár sort búcsúleveléből, amely afféle szellemi végrendelete; Eörsi Istvánnak címezte és juttatta el illegálisan Márianosztrára:
“Pistám, még élek. Bár az átlényegülés negyedik hónapjával együtt járó szellemi restség már feszélyez. Kénytelen-kelletlen túl sokat kell foglalkozni magammal, és ez undorító a gyakorlati ember számára. Szeretnék tenni, használni, és ez nagyon hiányzik. Mit üzenek? Lehetne semmit sem üzenni, és ez volna a legjobb. De még gyarló vagyok, túlságosan köt a szeretet a világhoz és hozzád is erősen, Pistám. Üzenet. Úgy várják ma ezeket az utolsó üzeneteket, mint régen a halált jelentő kötéldarabkát a hóhértól. Azt szeretnék, ha nyilatkoznánk a világnak, pedig még csak az bánt, ha bántani lehet még minket valamivel, hogy esetleg mártírt vagy hőst kreál belőlünk a hálás utókor, önmaga kínzására. Ha lesz ilyen, tiltakozz!
Mi nem akarjuk ezt, ne turkáljanak önmaguk szennyesében, múltjukban, akik netalán mi leszünk. Nagy rusztikus kő legyen a névtelen csőcselék emléke, amelyből lettünk, amellyel együtt voltunk, és amellyel együtt térünk meg. De ez is ostobaság, mint minden rágódás a múlton. Feledjetek el! Feledjetek el minket, ez hasznos. A megemlékezés köti a cselekvő kart, vagy ostoba, szertelen tettekre is sarkallja. Ti éljetek, nevessetek teli szájjal, mert mi is így akartunk élni! Ne hagyjátok, hogy úrrá legyen rajtatok az emlékezés! Minden nap hosszú a halálig, és minden nap rövid, amíg élünk. Nagyon nehéz, de nem változtam, és így elviselhető. Emberebb lettem, talán annyira, hogy már elmehetek. Ha fáj, azért fáj, mert fájdalmat okozok azoknak, akik szerettek.”
Elment büszkén, feltartott fejjel, egyenesen, 30 évesen, pontosan 50 évvel ezelőtt.
Köszönöm szépen.
