DR. KÓKA JÁNOS
DR. KÓKA JÁNOS
DR. KÓKA JÁNOS, az SZDSZ képviselőcsoportja részéről: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Van egy ország, amelyet említettek már ugarnak, kompországnak, a legvidámabb barakknak, most egy új névvel látják el a nemzetközi közvéleményben nagyon sok helyütt, ugyanúgy, ahogy Magyarországon: Abszurdisztán. Ez az ország pedig Magyarország.
Azt szokták mondani, hogy amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten. A hatóságok egyre-másra hozzák az új rendszabályokat, törvényeket, az állampolgárok pedig egyre-másra megtalálják a kiskapukat. Az egyik nagy közös játék a rendszerváltás óta az adóelkerülés. A magyarok megszokhatták, hogy az elszabaduló állami kiadások után mindig velük fizettetik ki a számlát. Így volt ez a történelemben nagyon sokszor.
A kiegyezés után Magyarországon az állami kiadások kétszer olyan gyorsan nőttek, mint Ausztriában. A bürokrácia villámsebesen a duplájára duzzadt, és elszabadult a költségvetési hiány is. Jött hát az adóemelés, az általános jövedelmi pótadó, a kamatadó, a bányaadó és társaik. De ugyanez történt a Horthy-korszakban is. A felduzzasztott állam költségeit csak úgy lehetett kifizetni, hogy a fejenkénti adóterhelés a másfélszeresére nőtt. Az akkor 8 milliós Magyarországon a legnagyobb terhet a másfélmilliós középosztály és az 50 ezer gazdag cipelte a hátán, hiszen ők fizették az adók majd kétharmadát.
(20.40)
A szocializmus áldásai közé tartozott, hogy nem kellett adózni. Persze cserében nagyon nevetségesen alacsonyan maradtak a bérek, és az áruk sem voltak ott a boltok polcain. A rendszer ideológiai alapon ellenezte a munkanélküliséget, aki nem dolgozott, az bűncselekményt követett el; ez volt a híres közveszélyes munkakerülés. Feltalálták hát a kapun belüli munkanélküliséget, hiszen papíron mindenki dolgozott. De valahogy mégsem működött ez az egész, a virágzó szocializmus csak a rothadó kapitalizmus hiteleiből tudta felszínen tartani magát. A rendszerváltáskor ezért örököltünk egy hatalmasra duzzadt államot, óriási adósságot és Európában példátlanul pazarló szociális rendszert.
Azóta ezen egyik kormány sem tudott vagy akart érdemben változtatni. Volt, amelyik hozzá sem kezdett, mások elkezdték és megálltak félúton, legutóbb pedig éppen elindultunk volna egy helyes irányba, de a népszerűségi mutatókra pillantva gyorsan visszafordultunk, és a miniszterelnök a reformok folytatása helyett bársonyos semmittevésbe kezdett. Így persze nem csoda, ha Magyarországon az adók továbbra is magasak, sőt sajnos a térségben a legmagasabbak. Ezen a ponton, tisztelt szocialista képviselőtársaim, hadd gratuláljak önöknek egy mai teljesítményükhöz: önök ma, ebben a világgazdasági helyzetben elérték, hogy egy újabb adónem kerüljön bevezetésre Magyarországon, és több mint 30 milliárd forinttal terhelték meg Magyarországon az egyik vállalati csoportot, az energiacégeket. Tették ezt akkor, amikor a világ országainak felelős kormányai az állami bürokráciát, az adóterhelést, az állam méretét, amivel rátelepszik a vállalkozásokra, nem súlyosbítani, hanem könnyíteni igyekszik.
Tisztelt Képviselőtársaim! A magyar adórendszer folyamatosan a kölcsönös félelem és a teljes bizalmatlanság csapdájába van zárva. Mindannyian tudjuk, hogy Magyarországon évszázados hagyománya van az összekacsintás kultúrájának, amikor mindenki tudja, hogy a többiek is tudják, mégis mindenki úgy tesz, mintha minden rendben lenne. Pedig nincs. Már régen nincs. Magyarországon az állam tradicionálisan túladóztatja az adófizetőket és a vállalkozókat. A hatóságok azért vetnek ki magas adókat, mert tudják, a polgárok úgyis elkerülik az adófizetést, úgyis csak a terhek egy részét fizetik be. Attól félnek, ha kisebb lenne az adóterhelés, akkor csökkenne az állami bevétel, és bizony takarékoskodni kéne, nem lehetne ennyi minisztériumot, hivatalt, hatóságot fenntartani. A magyar polgárok, a magyar vállalkozók pedig azért csalnak, mert egyszerűen nincs más választásuk. Ha ugyanis befizetnék azt, amit az állam követel, akkor joggal retteghetnének attól, hogy nem tudnak megélni, a cégek pedig egyszerűen tönkremennének.
Ennek a nagy közös népi játékunknak van egy másik, hasonlóan negatív jellemzője, a mindenre kiterjedő általános bizalmatlanság. Egyesek szerint éppen ez az egyik alapvető baj. Az állam nem hisz a polgároknak, az adófizetők pedig nem hisznek az államnak. Mások szerint ez okozat, a bizalom valahol a kölcsönös hazugságok sok évtizedes spiráljában semmisült meg, veszett el. Olyan ez, mint Kolumbusz tojása, nehéz eldönteni, hogy mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás. De azt hiszem, hogy mindegy is, mert a lényeg változatlan: kölcsönös bizalmatlanságra nem épülhet működő gazdaság, nem épülhet társadalom. Az évtizedek óta megszokott kölcsönös összekacsintás valójában komoly torzulásokhoz vezet.
Ma a hatóságok abból indulnak ki, hogy az adófizető, a vállalkozó csal. Az adófizető tehát nem partner, hanem ellenség, olyan ravasz ellenség, akit csak a szabályokból és előírásokból szőtt egyre szorosabb hálóval lehet féken tartani. Adórendszerünk e másik hamis paradigma nyomán válik évről évre egyre bonyolultabbá, egyre nehezebben átláthatóvá. Pedig a paradigma valójában paradoxon, a túlbonyolított rendszer ugyanis lehetetlenné teszi a jogkövető magatartást. Ma az adófizető, ha megfeszül, akkor sem tud utat találni a jogszabályok tengerében, a bürokrácia gyorsan burjánzó dzsungelében. A bizalom hiánya tehát újabb túlszabályozási lázhoz, felesleges és mindent megbénító paranoiához vezet.
És van még egy oka, tisztelt képviselőtársaim, ennek a mindent átszövő, nagyon kusza, kedvezményekkel, kivételekkel, mentességekkel teli szabályrendszernek. Ez pedig az, hogy ha az elmúlt húsz évben egy politikus találkozott egy olyan érdekcsoporttal, amelyik sérelmezte a magas adókat, akkor ahelyett, hogy általános adócsökkentést határozott volna el, annak a speciális érdekcsoportnak beígért valami olyan különleges kedvezményt, amellyel ennek a csoportnak bizonyos tagjai esetleg tudtak élni. Van ma olyan adókedvezmény, tisztelt képviselőtársaim, amit nem tudom, hogy van-e egyáltalán olyan adózó, aki igénybe veszi.
Tisztelt Képviselőtársaim! Az elmúlt másfél évtizedben legtöbbször a költségvetés érdekeire hivatkozva maradt el az érdemi változás. Adócsökkentés? Még mit nem! - szólt az etatista kórus -, hát akkor csökkennének az állami bevételek! Mintha ez olyan óriási gond lenne Magyarországon. Mintha nem bizonyosodott volna már be számtalan országban számtalan alkalommal, hogy a polgárok, a vállalkozások jobban, hatékonyabban kezelik saját pénzüket, mint a túlterjeszkedő, óriásira duzzadt állam. Mintha bizony a választópolgárok által hatalomba juttatott mindenkori kormánynak az lenne a legfőbb dolga, hogy egy absztrakt valami, az állam érdekeit védjék a polgáraikkal szemben. Ideje, hogy feltegyük a kérdést: az állam van a polgárokért vagy a polgárok vannak az államért? És hadd következzen rögtön egy másik kérdés is: ki is az állam valójában?
Kedves képviselőtársaim, ne legyünk naivak! Mindannyian tudjuk, hogy a parlamentben nincs “állam” nevű képviselő, senki sem választotta meg, és nincs széke sem ebben a teremben. Egyik hivatal egyik emeletén sincs olyan szoba, amelynek az ajtajára az lenne kiírva, hogy “állam”. Tudjuk, hogy az állam valójában egy absztrakció, a mindenkori kormányt és apparátusát jelenti. Tudjuk, hogy ha az államot néven akarjuk nevezni, akkor leginkább néhány nagyon is emberi név jut eszünkbe: a mindenkori miniszterelnöké, a pénzügyminiszteré, néhány gazdaságpolitikában meghatározó miniszteré és néhány vagy néhány tucat jól ismert, jellemzően a rendszerváltás óta folyamatosan ugyanabban a székben ülő köztisztviselőé. Ők azok, akik az államot képezik, és az állam nevében zúdítanak ránk nagyon sok betarthatatlan, kényszerűen kikerülendő jogszabályt. Az államnak nevezett valami valójában tehát nem más, mint néhány tucat ember. Ők mondják meg, hogy mi a jó az államnak, és ők mondják meg, hogy mi az állam érdeke. Ez rendben is lehetne így, de azért az nem lenne helyes, hogy ha az állam érdekei mindig fontosabbak lennének, mint az állampolgárok érdekei. Az ugyanis maga lenne a szocializmus, Castro, Ceauşescu, Kádár és a többiek. Az a szocializmus, ahol az egyén érdeke és sorsa mindig háttérbe szorul az állam vélt vagy valós érdekei mögött. Az a társadalom, ahol a polgár és a család jövője, boldogulása kevésbé számít, mint az, hogy ha csak papíron is, de teljesüljön a következő ötéves terv. Azt hiszem, mindannyiunk nevében mondhatom, nem szeretnénk, ha Magyarország még egyszer arra a rendszerre emlékeztetne, ahol milliók elszegényedésére, éhezésére, kitelepítésére, halálára cinikusan azt lehetett mondani: ja kérem, ahol fát vágnak, ott hullik a forgács.
Tisztelt Ház! Az elmúlt másfél évtizedben a politika valahogy mindig talált okot arra, hogy ne kerüljön sor érdemi adóreformra, adócsökkentésre. Vagy közeledett a választás, vagy a Hofi által emlegetett begyűrűzés fenyegetett, vagy csak egyszerűen másra kellett a pénz. Például arra, hogy az adórendszer átalakításával csináljunk szociálpolitikát. Hosszú csend után a miniszterelnök azt írta a dolgozatában, hogy lehet adócsökkentés, de ennek a fő forrása a gazdaság fehéredése. A szándék változását az SZDSZ-szel együtt üdvözölte a gazdaság minden szereplője, de felhívtuk a figyelmet, az állami kiadások csökkentése nélkül nem fog menni. Itt tartottunk, amikor megérkezett a világgazdasági válság, és most megint azt halljuk: az adócsökkentés jó dolog, de sajnos éppen nincs rá pénz.
(20.50)
A kormány pedig időközben vissza is vonta az adócsomagját. Adócsökkentésről tehát már rég nem beszélünk, most pedig itt van előttünk egy, az adó- és járuléktörvények módosításáról szóló tervezet, egy olyan tervezet, amelynek célja elvileg az egyszerűsítés lenne.
Itt hadd említsem meg, hogy hallgattam a kormánypárti bizottsági beszámolókat ezzel a törvényjavaslattal kapcsolatban, és őszintén mondom, tisztelt képviselőtársaim, hogy le voltam döbbenve. Molnár Albert azzal kezdte, hogy jó, jó, nem reformértékű változások vannak, Farkas Imre, a Szocialista Párt egyik bizottsági többségi véleményének előadója azonban egyenesen kétségbe vonta, hogy vajon ez a törvény elfogadható-e, és hogy egyáltalán egyszerűsít-e. Ő egyébként a szociális bizottság többségi véleményét fogalmazta meg. Ezután kíváncsi voltam, hogy milyen is lesz a kisebbségi vélemény, ha a többségi véleményt megfogalmazó sem tud azonosulni ennek a törvénynek a javaslataival.
Az SZDSZ a szándékot díjazza, de úgy véli, hogy erre a célra, nevezetesen, hogy egyszerűsítsünk, ez a törvény nem alkalmas. Ehelyett viszont nagyon bonyolult. Egy törvény módosítása például hat további helyen jelenik meg egy jogszabályon belül, és eközben még egy valamirevaló tartalomjegyzéket sem találunk hozzá.
A tervezet ráadásul még a kormány már visszavont javaslatának erényeivel sem büszkélkedhet, az még ugyanis lehetővé tette volna, hogy az adózók 9 kötelezettségcsoportban 9 bankszámlára fizessék terheiket, ennek itt már nyoma sincs. Marad tehát a jelenlegi abszurd helyzet: a vállalkozók és az egyéb befizetők továbbra is 155 különböző bankszámlára kell hogy utalják kötelezettségüket. Tisztelt kormánypárti Képviselőtársaim! Miért? Mit hozott a válság, ami miatt nem lehetetett egyszerűsíteni az adószámla-befizetéseket? Sőt, minthogyha ez nem is lenne igazából cél.
De mondok mást: fehérítés ürügyén büntetni szándékozik a kormány a 250 ezer forint feletti készpénzes vásárlásokat. Korábban, 1998-ban volt már egy ilyen szabály, akkor egymilliós értékhatárral, de az Alkotmánybíróság ezt akkor megsemmisítette. Az itt javasolt szabályozás nem tűnik alkalmasnak a zsebbe fizetett munkabérek, a számla nélkül végzett szolgáltatások, a fiktív számlák visszaszorítására. Miért nem gondolkozunk egyszer végre el azon, hogy hogyan lehetne Magyarországon a bankkártyaforgalmat nem kizárólag a bankjegykiadó automaták előtt kígyózó sorok szűk szegmensére korlátozni? Úgy tesz a kormány, mintha a készpénzes számlázás terjedése nem éppen a mindenre kiterjedő és már említett bizalomhiány következménye lenne.
Csak arra jó a mostani javaslat, tisztelt képviselők, hogy a készpénzes számlákat befogadókat újabb jogcímen lehessen megbírságolni, ráadásul a nagyobb tranzakciók esetében általában mintegy 2 százalékos banki jutalékot fizettet meg a vállalkozókkal. Esélyt sem ad ez a jogszabály arra, tisztelt képviselők, hogy a bankok kénytelenek legyenek leszorítani a tranzakciós költségeket, hogy ösztönözzük az elektronikus számlaforgalmat a készpénz helyett.
Ez a tervezet tehát nagyon sok sebből vérzik. Szigorít, és nem enyhít, ráadásul alig egyszerűsít, pedig sok helyen lehetne mit tenni, már persze, ha a kormány is akarná, a kormány is engedné. Ehelyett egyszerűen nem nyitja ki vitára a számtalan javaslat számtalan pontját, lehetővé téve, hogy az ellenzéki pártok módosító javaslatokkal mentsék, ami menthető. Nos, tisztelt kormánypárti képviselőtársaim, ez kevéssé emlékeztet a mostanában annyit hangoztatott párbeszéd politikájára. Ezért aztán ez a törvény nem támogatható, és most sem tudok mást mondani, mint a költségvetési bizottság ülésén: még most sem késő ezt a javaslatot visszavonni, és vihargyorsan a parlament elé engedni egy másikat, amely érdemben egyszerűsít, és enyhíti a vállalkozások terheit.
Éppen ezért azt gondolom, hogy újra a parlament asztalára kell tenni az alapkérdéseket, hogy hogyan tudunk egy vállalkozó- és adófizető-barát adójavaslatot összeállítani, hogy hogyan tudunk nekikezdeni az adócsökkentésnek. Ne örüljünk már annak, hogy van mire fogni az adócsökkentés elmaradását, hanem nézzük meg, hogy milyen kezdő lépésekkel lehetne legalább belefogni az adócsökkentésbe, és ezt követően milyen egymásutániságában lehetne Magyarországon megtervezni egy középtávú adócsökkentést!
De ha csak az adómértékekről beszélek, tisztelt képviselőtársaim, vajon rendben van-e - még egyszer kérdezem -, hogy ilyen körülmények között rávágunk újabb több tíz milliárd forintot a magyar vállalkozói szektorra Robin Hood-adó formájában? De kérdezek mást: rendben van-e, hogy eddig a nagyobb, nagyon drága cégautók tulajdonosai sokat fizettek, és most az ő terhüket lényegesen lecsökkentjük, és ennek eredményeképpen nagyon sok kicsi és mikrovállalkozás, családi vállalkozás lesz kénytelen nekik akár elviselhetetlen mértékű adót is fizetni? Tegyük föl azt a régen sokszor hangoztatott kérdést, hogy forduljon már meg a felelősségi viszony, hogy ha az adóhatóság nem válaszol 30 napon belül egy kérvényre, akkor az a kérvény tekintessék elfogadottnak, akkor tekintsük elfogadottnak, ne az adófizető rohanjon a pénze után, ha az adóhivatal késlekedik, hanem a késlekedő állam fusson a saját pénze után. Ezt a törvénykezést úgy hívják - nagyon sok állam sikerrel alkalmazta -, hogy lex silentio positivo, egyszerű magyar fordításban annyit tesz: hallgatás beleegyezés. Ha egy közhivatal határidőben nem válaszol, akkor tegyük törvényi alapszabállyá azt, hogy az a kérvény elfogadottnak tekinthető.
Tisztelt Képviselőtársaim! Nem az SZDSZ szeretné ezt, hanem a vállalkozók, akik azt mondják, hogy adócsökkentésre, adóegyszerűsítésre van szükség, hogy a versenyben kell helytállniuk, hogy ha ők nehéz körülmények között képesek versenyképesek lenni, akkor az állam is tegyen már valamit, ne a multikat ostorozzuk, hiszen ők adják nagyon sok kis- és középvállalkozásnak a megrendelést. Azt mondják, hogy tanuljunk a cégektől, náluk nincs olyan, hogy ha valamit meg kell csinálni, akkor azt mondják, hogy nem megy, hiszen, ha nem képesek alkalmazkodni, akkor elbuknak a versenyben, csődbe mennek. A hazai vállalkozók azt kérik tőlünk, hogy olyan adórendszer legyen, amelyben mindenki fizet adót, ők ugyanis pontosan tudják, hogy az ő környezetükben ki csal, és megunták, hogy mások helyett fizessenek.
Amikor nagyon világos az üzenet a vállalkozóktól, akkor ebben a mostani törvényben megint csak elmarad az adóegyszerűsítés és az adócsökkentés. Kezdjük meg ezt az adóreformot! Kezdjük meg belső átrendezéssel, a kivételek, kedvezmények, mentességek körének csökkentésével, és csökkentsük végre az élőmunkát és a versenyképességet terhelő adókat! Az elmúlt tíz évben vagy tíz, térségbeli országban megoldották ezt a problémát - Szlovákiában, Romániában, a Baltikumban -, a bevételek pedig rövid csökkenés után visszaálltak az eredeti szintre, vagy onnan tovább nőttek.
Amikor az állami kiadások és az adók nőnek, akkor a szocializmust kezdjük visszacsempészni megint a törvényekbe, tisztelt képviselőtársaim, ha pedig csökkentjük az állam kiadásait és az adókat, akkor a szabadságot, a demokráciát hozzuk közelebb. Kezdjük el végre! Az SZDSZ-frakció nevében kérem az ellenzéki és kormánypárti képviselőket, ne habozzunk tovább.
Köszönöm megtisztelő figyelmüket. (Herényi Károly és Pettkó András tapsol.)
