MÉCS IMRE
MÉCS IMRE
MÉCS IMRE (MSZP): Köszönöm szépen, elnök úr. Szombaton volt 50 éve, hogy a Kisfogház kivégzőhelyiségében hét katonát végeztek ki azért, mert a pesterzsébeti Juta-dombon az országunkba betörő és november 4-én Budapestet támadó szovjet csapatokkal és ÁVH-s kísérőikkel felvették a harcot, elöljáróik parancsára, a törvényes magyar kormány felhatalmazásával, katonai esküjükhöz híven. Tegyük hozzá: sikerrel. Kilőtt szovjet harckocsik, katyusák - vagyis sorozatlövők -, teherautók, egy személygépkocsi, 11 elesett szovjet katona, 5 ÁVH-s halott, sok sebesült volt a megfutamítottak között, egy súlyosan sebesült viszont a Juta-dombiak oldalán - ez volt a mérleg. A katonák az esztergomi hadosztályhoz tartoztak, parancsnokuk Mecséri János ezredes, a néphadsereg legkiválóbb hadosztályparancsnoka, akit Maléter Pál bízott meg a Budapestre vezető utak védelmével, és aki el is helyezte egységeit, többek között a kőbányai Éles-saroknál és a Juta-dombon is.
November 1-jén Maléter megbízta Mecsérit a kormány védelmével, eddigi feladatait Szendi Dezső alezredes, a hadosztály tüzérparancsnoka vette át, légvédelmi ágyúit a Juta-dombra vezényelvén, ahová csatlakoztak a kerületi nemzetőrség tagjai parancsnokuk, Oltványi László vezetésével, továbbá a kiskunmajsai 31. számú lövészezred egy szakasza is, valamint a pestlőrinci légvédelmi tüzérek. Mecséri ezredes elkísérte az immár honvédelmi miniszter Malétert november 3-án, szombaton délelőtt Tökölre, ahol a szovjet parancsnokságon, szovjet kezdeményezésre a szovjet csapatok kivonulásának katonai részleteiről tárgyaltak, majd visszafelé jövet Mecséri megszemlélte a Juta-dombi előkészületeket. Késő délután ismét elkísérte a Maléter vezette delegációt Tökölre, ahol orvul és hitszegő, katonákhoz méltatlan módon tőrbe csalták és letartóztatták őket. Mecséri a fogságból is aggódott katonáiért, megpróbált velük kapcsolatot teremteni, eredménytelenül.
A bosszú rettenetes volt, 52 kitűnő hazafit, kötelességét teljesítő katonát, nemzetőröket, felkelőket állítottak hadbíróság elé. Végső soron a Legfelsőbb Bíróság Katonai Kollégiuma 1958. november 10-13. között tárgyalta másodfokon az ügyüket, 11 személyt jogerősen halálra ítéltek a taláros gyilkosok, köztük egy személyt távollétében. Nem is véletlenül: számuk megegyezett az elesett szovjet katonákéval.
A halálos ítéleteket hozó bíróság kegyelmi tanáccsá alakult, három kiskatonát, Paska Elemér tizedest, Dobrosi Lajos tizedest, Puchert János honvédet felterjesztették kegyelemre az Elnöki Tanácshoz, a többieket 15-én kivégezték. Előtte egymástól búcsút vehettek, Mecséri Jánosnak mindenkihez volt bátorító szava, az életben maradókhoz is. Sorsát katonához illő bátorsággal és méltósággal viselte, amit társai követtek.
Álljon itt nevük a kivégzések sorrendjében, a történelem emlékezetében: 7 óra 35 perc - Magyar János honvéd; 7 óra 37 perc - Kálmán Dezső őrvezető; 7 óra 39 perc - Kicska János főhadnagy; 7 óra 41 perc - Rémiás Pál hadnagy; 8 óra 17 perc - Szabó Pál őrnagy; 8 óra 19 perc - Szendi Dezső alezredes; 8 óra 21 perc - a parancsnok, Mecséri János ezredes, aki ott látta függeni főtiszttársait, miközben hazáját éltette utolsó szavaival. Magam is a Kisfogházban vártam, sok társammal, sorsom beteljesülését. Hallottuk a halálba menők fojtott kiáltásait. A sok szörnyűséget látott és eltompult érzékű fegyőröknek is sok volt ez. Hiszen azért tartottak fél óra szünetet a kivégzésekben, mert csak négy akasztófa volt, azok voltak a mi keresztjeink. A főtiszteknek meg kellett várniuk, míg társaik meghaltak, és testüket levették a fáról. Akkor jöhettek ők.
A sunyi gyilkos, a mindenkit és hazáját eláruló, gyáva Kádár János szállította a fejeket megbízóinak, az idegen nagyhatalom urainak, kompenzálván és bosszút állván azért, hogy a marcona pártállam, az ÁVH, az egész testidegen rendszer egy nap alatt összeomlott, kisembereken, munkás- és parasztgyerekeken, becsületes, kötelességüket teljesítő katonákon torolva meg saját bűneiket és hibáikat. Kádár ebben az időben sürgette az ítéletek szigorítását, kevesellte a halálos ítéleteket. Viszont 1985-ben, amikor először találkozott Gorbacsovval Moszkvában, erről az időszakról így számolt be neki: “Hoztunk szigorú rendelkezéseket, körülbelül 280 emberre szabtak ki halálos ítéletet. A bíróságok munkájába a párt nem avatkozott be.” Micsoda álszent szöveg! “De amikor a halálos ítéletek száma elérte az ellenforradalmi eseményekben ártatlanul elhunytak számát, arra kértem az elvtársakat, hogy álljanak le.”
Még egy gyalázat, a katonákat és felkelőket, akik a hadüzenet nélkül a törvényes kormány megdöntésére, az országot megtámadó szovjet hadsereggel harcoltak, “meg nem állapítható számú” gyilkosságért ítélték el, és a közkegyelem nem vonatkozott rájuk. Gyalázat! Nem szabad felednünk! Ők a mi XX. századi aradi hőseink, azzal a sok más katonával és felkelővel együtt, akik a magyar szabadságért áldozták életüket a tűzharcban vagy a rettenetes megtorlás során.
Isten áldja nemes emléküket! (Taps. - Mécs Imre könnyeivel küszködve ül le.)
