DR. CSÁKY ANDRÁS
DR. CSÁKY ANDRÁS
DR. CSÁKY ANDRÁS, az MDF képviselőcsoportja részéről: Köszönöm szépen, elnök úr. Tisztelt Miniszter Asszony! Tisztelt Képviselőtársaim! A vezérszónoki körben utolsónak felszólalni nehéz is meg könnyű is, mert nagyon sok minden elhangzott ezzel kapcsolatban.
Általánosságban tulajdonképpen, megmondom őszintén, sajnálom miniszter asszonyt, mert ha maga a törvényjavaslat használható is lenne, akkor már a gazdasági klíma is önmagában bukásra ítéli az egész projektet. Ez már előrevetíthető, hiszen az elkövetkező hónapok fő gondja az egyre növekvő munkanélküliség kezelése lesz, ami szintén az önkormányzatoknál fog lecsapódni, és nem feltétlenül biztos, hogy pluszenergiát tudnak egy ilyen beinduló rendszerre fordítani.
Úgy gondolom, hogy a komplexebb kezelés helyett megint kiragadunk egy részt az egész munkanélküliség problémája kapcsán, és ott próbálunk valamilyen módosításokkal eredményt elérni. Tulajdonképpen nagyon sokan elmondták, hogy mi a veszélye annak, hogy ennek az effektivitása nem lesz jobb az eddigi rendszer kapcsán, hisz nem tudunk beszélni róla - és lehet, hogy nem is most kellene, de tulajdonképpen egy komplex rendszer kialakítása kapcsán, az át- és továbbképzések eddigi kudarca kapcsán -, hogy ott mit kellene tenni. Ellenérdekelt maga az egész költségvetés egy ilyen rendszer beindítása kapcsán, hisz az egyik oldalon próbál megoldást nyújtani az önkormányzatok számára, a másik oldalon viszont a működésüket teszi lehetetlenné, és itt elsősorban, ami már szóba került, a gyermekjóléti szolgálatok ellehetetlenülése miatt.
(20.00)
Vidéken, de gondolom, Budapesten is az az abszurd helyzet áll elő, hogy ha mondjuk, valaki bölcsődébe kívánja íratni a gyerekét azért, mert a foglalkozását majd szeretné folytatni, akkor jó, ha már a fogantatás pillanatában bejelentkezik, de akkor sem biztos, hogy amikor a sor rá kerül, helyet fognak biztosítani számára. Tulajdonképpen ilyen okok miatt, és ez egyre nagyobb és egyre növekvő gond, szorulnak ki emberek a munkaerőpiacról, mert a munkáltatók nem nagyon tolerálják ezt. Várnak egy bizonyos ideig, de utána könnyedén mondanak le erről a munkaerőről is.
Magával a törvénnyel az a gondunk, hogy a jelenlegi transzferek is túlzottan szerteágazóak, sok esetben indokolatlanul szétaprózódva jutnak el a rászorultakhoz a megfelelő segélyek. Az ember azt várná, hogy valamilyen módon egyszerűsítik ezt a rendszert, most ez a javaslat két újabb elemet emel be, az egyik az aktív korúak ellátása, a másik a rendelkezésreállási támogatás. Mind a kettő ugyanabból a törekvésből született, miszerint a jelenlegi rendszeres szociális segélyben részesülőket két csoportra kell választani, az egyikbe a munkavégzésre képtelenek kerülnének, a másikba a foglalkoztatásra alkalmasak. Az elv érthető, hiszen a közfoglalkoztatásnál pontosan meg kell határozni, hogy kikre számíthatunk mint leendő munkavállalókra, de ehhez nem szükséges tovább bonyolítani a rendszert.
A rendszeres szociális segélyben részesülők jelen pillanatban is kötelesek együttműködni a számukra kijelölt intézménnyel, ez többnyire a családsegítő szolgálat és a munkaügyi központ szokott lenni, attól függően, hogy az önkormányzat mit állapít meg számukra. Véleményünk szerint a családsegítő szolgálattal minden szociális segélyezettnek együtt kellene működnie, a munkaügyi központhoz csak azoknak kellene fordulni, akik munkavégzésre alkalmasak. Alapvetően ezzel a válogatás megtörténne, és nem kellene teljesen újra indítani a rendszert. Különösen a rendelkezésreállási támogatás kapcsán kell ezt hangsúlyozni, mert ez egy fix összegű juttatás lenne, mégpedig megegyezne az öregségi nyugdíj mindenkori legkisebb összegével.
Rengeteg időt, energiát és szakértői munkát igényelt eddig az a törekvés, hogy a jóléti juttatások lehetőleg a legrászorultabbakhoz jussanak el nagyobb mértékben és a kevésbé rászorultakhoz kisebb mértékben. Hirtelen visszatérni egy minden családi körülményt, szociális hátteret figyelmen kívül hagyó, fix összegű támogatáshoz ésszerűtlennek és igazságtalannak tűnik, és időnként úgy tűnik, hogy túl bőkezű intézkedés lenne. Gondoljuk el, hogy az is 28 500 forintot kapna rendelkezésreállási támogatásként, aki most 1000 forint segélyre jogosult, és az is, akinek 50 ezer forintot állapít meg a jelenlegi szabályozás annak érdekében, hogy a családjának a minimális feltételeket biztosítani tudja. A rendelkezésreállási támogatás ebből a szempontból sem támogatható részünkről.
A segélyezettek szétválasztásának metodikájával elvileg egyet lehet érteni, az egészségkárosodottak, a három gyermeket nevelők és az 55. életévüket betöltöttek. Habár itt az ember joggal teszi fel a kérdést, hogy miért pont 55 év a határ akkor, amikor az öregségi nyugdíjkorhatár 62 év, és a két időpont között is van élet, és minden bizonnyal jelentős azoknak a száma, akik ebben az életkorban is szívesen végeznének munkát; és ehhez a csoporthoz tartozik még a három gyermeket egyedül nevelők csoportja. A törvényjavaslat szerint ezeknek a csoportoknak nem kellene kötelezően együttműködni a munkaügyi központtal, elég lenne a családsegítő szolgálattal, hiszen rájuk csak abban az esetben tekintünk leendő munkavállalóként, ha ezt ők önként vállalják és szeretnék.
Meggyőződésünk, hogy bár kiemelten fontos számunkra az önkormányzati autonómia, a települési önrendelkezés lehetősége és a szubszidiaritás elve, ebben az esetben a tervezettel ellentétben nem szabad az önkormányzatoknak külön lehetőséget biztosítani az egyedi rendeletekben való további feltételek, mentesítések szerinti felmentésre. Jogilag is nagyon furcsa az, hogy elméletileg ahány önkormányzat, annyi szabályozás lehetne, másrészt ez diszkriminációhoz, visszaélésekhez vezethetne, illetve adott esetben lehetetlen helyzetbe hozhatja az adott önkormányzatokat, ha a könnyebb ellenállás irányába mennek. Ha egy központi szabályozás van ezzel szemben, azt könnyebb végrehajtani.
Külön felhívnánk a figyelmet a kormány által benyújtott anyagban arra, hogy az imént említett emberek, tehát az egészségkárosodottak, az 55. életévüket betöltöttek és a három gyermeket egyedül nevelők közül sokan szívesen vállalnának munkát, mert képesek is, akarnak is dolgozni, de ezt csak úgy tehetik meg, ha rátossá minősítik át magukat. Közülük többen 40-50 ezer forintos segélyt kapnak, most ebből az összegből tudják ellátni saját magukat, családjukat, de a rátossá válásuk következménye a fix 28 500 forint juttatás lenne. Ezért inkább maradnak rendszeres szociális segélyen, hiszen senki nem garantálja nekik, hogy rátosként biztosan munkát kapnak. A benyújtott törvénymódosító javaslat ezen paragrafusának elfogadásával ezekről az emberekről lemondanánk, holott ez sem nekik, sem a társadalomnak nem lenne érdeke. Sőt minden aktív állampolgárnak lehetőséget kell biztosítanunk a munkaerőpiacon való elhelyezkedésre.
A jelenlegi szabályozás és a tervezet is tartalmazza a továbbfolyósítást, amelynek értelmében, ha sikerül valakinek az elsődleges munkaerőpiacon elhelyezkedni, annak három hónapig a korábban kapott szociális segély 50 százaléka, majd újabb három hónapig 25 százaléka jár. Egyetlen felmérés vagy kutatás sem támasztja alá ennek hatékonyságát, a józan logika pedig szinte teljesen kizárja, hogy valaki azért helyezkedik el valahol, mert a továbbfolyósítás is jár még neki, és nem azért, mert végre munkát talált. A továbbfolyósítás megszüntetését javasoljuk, a megtakarított összeget pedig vagy forgassuk vissza a Munkaerő-piaci Alapba, vagy csoportosítsuk át a munkába járási költségek támogatására.
Külön ki kell emelni pozitívumként a törvénymódosító javaslat 6. §-át, amely a szociális törvény 37/G. §-ával foglalkozik. Korábban is szorgalmaztuk, hogy azokról az emberekről, akik a tartós munkanélküliségnek és annak minden szövődményének köszönhetően mentálisan munkavégzésre alkalmatlanná váltak, ne mondjunk le könnyedén azzal, hogy egészségkárosodottnak nyilvánítjuk őket, vagy még ennél is rosszabb megoldásként kizárjuk őket az ellátottak közül azzal az indokkal, hogy lustaságból nem vállalták el a felajánlott munkát. Ezeknek az embereknek egy jól átgondolt, szakemberek segítségével kidolgozott reszocializációs tréninget kell tartani, amelynek segítségével szellemileg tesszük őket alkalmassá a munkavégzésre. Visszakaphatják az önmagukba vetett hitüket, megváltoztathatjuk bennük azt a képzetet, hogy ők már soha nem lehetnek hasznos tagjai a társadalomnak, hogy kirekesztve kell leélniük életüket. Bízniuk kell abban, hogy a társadalom, a közösség számít rájuk és munkájukra. A beilleszkedést segítő programok ezt hivatottak megvalósítani, örömmel konstatáltuk, hogy ez a törvényjavaslatba bekerült, és csak bízni tudunk benne, hogy nemcsak egy paragrafus marad a törvényben, hanem valódi eredményeket fog felmutatni, és segíteni képes az arra rászorultakon.
Kérdés összességében, hogy ez a törvényjavaslat a kívánt célnak megfelel-e. Többen megfogalmazták azt, hogy az irány, a megfogalmazott cél helyes. Nyilvánvalóan az a társadalmi nyomás indukálta a tárcát arra, hogy a kérdéssel foglalkozzon; az a sok kiskapu, illetve kritika, ami megfogalmazódott, valós. A Magyar Demokrata Fórum is módosító javaslatokat fog benyújtani a törvényjavaslathoz. És ha nem politikai alapon áll hozzá a tárca - elnézést, most már 12. órája, hogy itt ülünk, reggel óta egy 6 órás egészségügyi vitán vagyok túl -, hanem valóban befogadóként tekint ezekre a módosító javaslatokra, hiszen miniszter asszony az önkormányzatok világából ült be a bársonyszékbe, nagyon jól tudja, hogy milyen problémákról van szó, és nagyon jól tudja, hogy milyen megoldási lehetőségekkel kellene próbálkozni. Az is tény és való, és ezt mindenki elismeri, hogy valóban széles körű volt az ezzel kapcsolatos egyeztetés, csak lehet, hogy nem megfelelő körökben mozogtak időnként. Tehát meglátjuk, hogy ezeknek a módosító javaslatoknak mi lesz a sorsa. De szkeptikusok vagyunk, és nem a tárca tehet erről. Jelenleg nem az esetlegesen elfogadott törvényjavaslat tehet erről, hanem a környezet, amiben el kell indítani egy ilyen programot. Az nem feltétlenül kedvez a program megvalósításának. De bízzunk benne, a remény hal meg utoljára. Köszönöm szépen.
(20.10)
