DR. KÓKA JÁNOS
DR. KÓKA JÁNOS
DR. KÓKA JÁNOS, az SZDSZ képviselőcsoportja részéről: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Nyugodtan mondhatjuk, hogy rendkívüli helyzetben kezdődik meg a 2009-es költségvetés tárgyalása. Tárgyaltunk már kétéves költségvetést ebben a Házban, az is előfordult már, hogy ciklus közben az akkor épp jobboldali kormánytöbbség de jure elolvadni látszott, a mostani helyzet azonban minden korábbinál szokatlanabb.
Egyrészt az ország élén de facto kisebbségi kormány áll, a parlamentben tehát ma több az ellenzéki, mint a kormánypárti képviselő. Olyan sem volt még, hogy a költségvetési vita kezdetén még nem ismertek a következő évi adótörvények főszámai. De az idei költségvetésben az is új, hogy nem is a második, hanem a harmadik változatot kell hogy tárgyalja a kormány, hiszen a második változathoz képest a harmadikat is el kellett készíteni, mert közben a növekedési kilátások jelentős változása miatt több száz milliárd forintot vissza kellett venni a kiadás oldalán. Mindehhez legelsősorban hozzájön a világgazdasági válság, amelynek közepén kell megvitatnunk ezt a költségvetést.
Ez a különleges helyzet nagyobb felelősséget követelt tőlünk, kormánypárti és ellenzéki képviselőktől egyaránt. Most tényleg félre kellene tenni a megszokott politikai játszmákat, a jól ismert presztízsharcokat. Mindkét oldalnak változtatnia kellene saját eddigi politikai viselkedésén, és ki kellene engednie a másikat a szigorúan őrzött politikai karanténból, ellenkező esetben a pazarló állam fogyókúrája helyett csak a megszorítás lesz, elmarad a várva várt növekedés, és 2020-ban sem lesz eurónk.
Lendvai Ildikó frakcióvezető asszony vezérszónoklatára utalva: nem érte meg. Nem érte meg kordont vonni azok köré a kórházak köré, ahol valami olyan történt, ami nem tetszett a Fidesznek. Nem érte meg 300 forintért népszavazást kezdeményezni akkor, amikor most már nem 300 forintról, hanem 300 milliárd forintról kell hogy vitatkozzunk egyik hétről a másikra. Ekkora kiadáscsökkentésre van szükség, hogy Magyarország túlélhesse a válságot.
Nem érte meg elszabotálni minden egyes reformot, és nem érte meg ellenezni minden egyes kétharmados törvényváltozást, ami valamilyen megfelelő irányba vinne el. Hallgattam a Fidesz vezérszónokát, Kósa Lajost, aki kínos magyarázkodásra kényszerült a világgazdasági válság kellős közepén, amikor ma már mindenkinek nyilvánvaló a szakmában, a világpiacon, az elemzők, magyarországi volt jegybankelnökök, pénzügyminiszterek, politikai elemezők között, hogy részben azért tartunk itt, mert elmaradtak a reformok. Ma már ő is tudja, önök is tudják, tisztelt fideszes, KDNP-s képviselőtársaim, hogy nem kellett volna ezt csinálni. (Kontur Pál: Nektek!)
De ha azt vizsgáljuk, hogy mi nem érte meg, akkor a kormánypárti képviselőkhöz is kell hogy forduljak. Nem érte meg leállítani azokat a változásokat, amelyekhez nem kellett az ellenzék. Nem érte meg nem hagyni átalakítani azt a Magyar Államvasutat, amely 200 milliárd forintos adófizetői pénzt visz ma el.
(10.20)
Nem érte meg, hogy megijedtek az egészségügy reformjától - a vizitdíj fideszes elszabotálásától függetlenül is - azért, mert megijedtek egy olyan népszavazási kezdeményezéstől, amelyet a Fidesz az Albert-házaspár köntösébe bújva kezdeményezett, és amelyet egyébként az Alkotmánybíróság éppen tegnap semmisített meg.
Nem kellett volna kihátrálni a reformok, az átalakítás igénye mögül, mert akkor ma talán Magyarország kevésbé volna sebezhető. Nem kellett volna megijedni attól az ellenállástól, amit - kétségtelen - az ellenzék szervezett az utcákra, de attól még mi akkor közösen koalícióban tudtuk, hogy Magyarországnak erre szüksége van. Mert akkor még talán kisebb presztízsveszteséggel és - hogy politikusok számára jobban értékelhető kategóriát említsek - talán kevesebb népszerűségvesztéssel is sikerült volna megoldani Magyarország igazi gazdasági problémáit, mint most, amikor több száz milliárd forintos vágásra kényszerül a kormány csak azért, hogy Magyarország megússza a világgazdasági válság hatásait.
Azonban ma bizonyos szempontból mégiscsak történelmi beszéd hangzott el a Fidesz vezérszónoka részéről. A Fidesz vezérszónoka ugyanis kimondott valamit, amit húsz éve a Fidesz sohasem volt hajlandó támogatni, hogy tudniillik támogatják azt az új főváros-szervezési koncepciót, amit az SZDSZ egyébként húsz éve képvisel, hogy tudniillik az a helyzet, ahol a fővárosban az önkormányzatok és a Fővárosi Önkormányzat nagyon sokszor egymással szemben összehangolatlanul működik, ez megszüntethető lehessen. Egy igazi, elsősorban fővárost érintő, de mégiscsak közigazgatási reform támogatását helyezte kilátásba ma a fideszes vezérszónok, amely ha megvalósul, akkor ma önmagában ezért megérte itt ma a parlamentben összejönnünk.
Tisztelt Ház! Kedves Képviselőtársaim! Ma még nem tudjuk, hogy a hitelválság elleni küzdelemben mennyire voltunk hatékonyak. Azt sem tudjuk, hogy mit hoz a várható recesszió, mennyire lesz fájdalmas, és mennyi ideig fog tartani. Az viszont látható, hogy bizonyos mértékben nagyobb ma az együttműködésre való készség, mint korábban. A plafontörvény lényegi elemeinek elfogadására gondolok. Ez ad némi esélyt, és ezt mindenkinek köszönöm.
A közvetlen pénzügyi katasztrófát talán az elmúlt hetekben sikerült elhárítani, az előttünk álló recesszió várható hatásait viszont nem. A recesszió fájni fog, akkor is, ha sikerül enyhíteni a károkat. Nyilván idővel ki lehet jönni a válságból, de ehhez mindenekelőtt őszinte beszédre van szükség. Nem árt tudnunk, hogy mi vezetett ide, és nem árt, ha a betegség eredetében is egyet tudunk érteni.
Ezzel kapcsolatban hadd beszéljek három dologról! Az első probléma a kapitalizmus hibáztatása azért, ami a világon most történik; a hamis diagnózis, amit felállítunk akkor, amikor azt látjuk, hogy világszerte omlanak össze a tőzsdék, különféle valuták jelentősen vesztenek árfolyamaikból, illetve az állampapírpiacok országról országra Európa-szerte befagynak.
Mostanában hajlunk arra, hogy a gazdasági krízist ezzel a hamis diagnózissal indokoljuk. Egyre nagyobb a kísértés, hogy a kapitalizmus eredeti bűneivel magyarázzuk a válságot. Az elmúlt hetekben számos jele van annak, hogy baloldaliak, jobboldaliak, politikusok, közírók és értelmiségiek együtt ostorozzák a piacgazdaságot, a szabadkereskedelmet. Szerintem pedig az antikapitalista reflex tévút.
A kapitalizmus köszöni, jól van, kissé belázasodott, köhög is kicsit, de hamarosan meggyógyul, éppúgy, mint az eddigi összes válságos időszakot követően mindig. Nem a kapitalizmusból, nem a piacból volt túl sok, hanem éppen ellenkezőleg, annak korlátozásából, az államból, az adóemelésből, az osztogatásból, az eladósodásból. Az antikapitalizmus modern prófétái, legyenek akár baloldaliak vagy jobboldaliak, most úgy tesznek, mintha nem tudnák, hogy a piacgazdaság és szabadkereskedelem nélkül az elmúlt 150 évben sehol nem működhetett normálisan a demokrácia, nem lett volna az emberiség történelmében ez alatt a 150 év alatt példátlan életszínvonal-emelkedés. Hadd hívjam fel az antikapitalisták figyelmét a XX. század tapasztalataira: ahol a kapitalizmus meggyengült vagy eltűnt, ott hamarosan nyoma sem maradt az emberi jogoknak, a szabadságnak, a demokráciának.
A másik jelenség, a másik probléma amiről beszélni szeretnék, az orwellizmus egyik speciálisan magyar formája. Valamennyien ismerjük azt a jelenséget, amikor egy kormány elkezdi megváltoztatni a szavak értelmét, mást mond, és mást ért alatta. A cél általában valamilyen tényeknek, szándéknak a leplezése, jótékony homályba burkolása, szándékos félremagyarázása. A jelenség különböző mértékben, de szinte minden politikai rendszerből ismert. A francia forradalom girondista minisztere gyilkosság helyett túlkapásról, zavargásról, a forradalmi hatalomgyakorlás túlzásairól beszélt. A bolsevikok milliók deportálása és tömeges éhség helyett a szocialista mezőgazdaság átszervezését emlegették. És ismerjük a náci újbeszéd terminus technicusait is, gázosítás helyett különleges kezelés, deportálás helyett áttelepítés.
A módszer természetesen más kontextusban és más tartalommal, de a demokráciákban sem ismeretlen. 1938-ban, amikor a Nyugat beleegyezett Csehszlovákia feldarabolásába, Chamberlain brit miniszterelnök a megbékélést emlegette. A bombatámadásban meghalt ártatlan civilek pedig a járulékos veszteség kategóriáját képezték. Éppen november 4-én itt, a parlamentben nem lenne illendő, ha elfeledkeznénk a forradalom helyett használt októberi sajnálatos események kádári hazugságairól sem.
Az utóbbi hetekben az újbeszéd egy új formáját láttuk kibontakozni Magyarországon. A válság kapcsán ugyanis a kormány előszeretettel beszél arról, hogy az állam ilyen helyzetben is mindenkit megvéd: az országot és a gazdaságot a külföldi válság hatásaitól, a devizahiteleseket az emelkedő részletfizetésektől, a kis- és középvállalkozásokat a hitelek elapadásától. Nem kétlem a jó szándékot, de látnunk kell, hogy ez a retorika is álságos. A válság megérkezett, a devizahiteleseket pedig nem a kormány dolga megvédeni. Akik korábban alacsonyabb törlesztés mellett vettek fel hitelt, tudniuk kellett, hogy milyen kockázatot vállalnak. Most, hogy ez az előny hátránnyá vált, igazságtalan lenne, ha a többi adófizető pénzén segítenénk ki őket.
Azért is tartom problémásnak ezeket a kormányzati nyilatkozatokat, mert egy virtuális világ látszatát tartják fenn. Egy olyan világét, ahol nem létezik öngondoskodás, ahol a döntéseknek nincs következményük, ahol az egyéni felelősségvállalás helyére a mindenkit mindentől megvédő mindenható állam lép. Márpedig ilyen világban már mindannyian éltünk, és nem kérünk többé belőle.
Tisztelt Ház! Kedves Képviselőtársaim! Azért beszéltem a terjedő antikapitalista retorikáról, azért hoztam fel a magyar újbeszéd legújabb példáit, mert úgy vélem, hogy mindkét jelenség hátterében van valami közös, mert azt gondolom, mindkét jelenség mögött a demokráciafelfogás stratégiai szintű zavara tapintható ki. Szerintem az antikapitalista retorika és a virtuális világ látszatát sugalló újbeszéd erősödése egyaránt az amúgy is meglévő szocializmus iránti nosztalgiát fokozza.
Magyarországon még mindig nem a piacból, hanem a szocializmusból van a kelleténél több. Nem azért mondom ezt, mert a szocialisták vannak kormányon. Egyszerűen azt látom, hogy egyre több szocialista típusú vívmány szivárog vissza az életünkbe. A bal- és jobboldalon egyaránt sokan vannak, akik erős, gondoskodó államot akarnak, de amit valójában kapnak, az nem más, mint a szocializmus újraéledése. Ma az állam több pénz fölött rendelkezik, mint a teljes magánszektor. A GDP-nek valamivel több mint 50 százaléka felett rendelkezik az állam. Szerintem ilyenkor aggódnunk kell.
Amikor az állam kiadása ilyen nagy, és ennyi hatalom társul hozzá, akkor voltaképpen a szocializmust kezdjük visszacsempészni, akár akarjuk, akár nem. Mivel is jár az állami hatalom? Túl sok adóval, túl sok szabályozással, túl sok beavatkozással. Aztán jön a korrupció, a lehallgatás, a zsarolás vagy éppen egy központi információs rendszer felállítása, és persze a szocializmus enyhébb formája is a gazdaság hanyatlását és a szegényedést hozza el. Ez nem pusztán teoretikus lehetőség; ez ma a helyzet Magyarországon.
(10.30)
Tisztelt Képviselőtársaim! A legnépszerűbb magyar internetes portálsite ma egy elbocsátásszámlálót indított. Azt fogják vizsgálni a következő időszakban, hogy mely cégek mekkora leépítéseket jelentenek be. És joggal teszik ezt.
Ha tegnap olvastak újságokat, akkor olvashatták, hogy az Egyesült Államok legnagyobb autógyárai harmadukkal, felükkel veszik vissza a jövő évi gyártási terveket. Ez azt jelenti, hogy emberek tízezrei kerülnek majd utcára az Egyesült Államokban, és ne tévedjünk, Magyarország nem tudja megmenteni magát, a saját gazdaságát ezektől a hatásoktól. Föl kell készülnünk arra, hogy ezek az elbocsátásszámlálók ezres, tízezres számokat fognak mutatni akár nagyon hamarosan. Amikor költségvetést tervezünk, akkor olyan megoldásokat kell találnunk, amelyek ezt a kárt valamilyen módon enyhítik. Elsősorban tehát a munkahelyek megtartása, a munkahelyek biztonsága a feladatunk.
Tisztelt Képviselőtársaim! Mintha mindeközben a politika mégsem tudna igazat mondani. Az elmúlt években a kormány által közölt számok, gazdasági előrejelzések többnyire tévesek voltak, és a számok általában egy irányban torzítanak. Mindig valahogy jobb képet mutatnak a valóságosnál. Még mindig ez a fajta vágyvezérelt gondolkodás jellemzi a kormányt és a pénzügyi tárcát. Tendenciózusan jobbnak látják a helyzetet és a közvetlen jövőt, mint amilyen az valójában, vagyis a beígért gazdasági teljesítmény rendre elmarad. Ugyanúgy, ahogy a rendszerváltás előtt.
Tisztelt Ház! Az elsődleges felelősség most is a kormányé. Az ő kezükben van a hatalom és a költségvetés, de a szocializmus visszatüremkedésének megakadályozásában felelősek vagyunk mindannyian. Felelős a kormány az elmaradt intézkedésekért; felelős a Fidesz a megfúrt reformokért és kétharmados törvényekért, a saját kormányzati ciklusaiban elmaradt intézkedéseiért; felelős az SZDSZ, mert kormányon nagyon sok fedezet nélküli intézkedést mi magunk is megszavaztunk, az áfacsökkentést is megszavaztuk, elfogadtuk a Pénzügyminisztérium sok esetben szemfényvesztő tervezési magatartását.
Nem azt a pénzt sajnálom, ami ott van az autópályákban, nem azt, ami ott van a magyarok vagyontárgyaiban. A szocializmus logikájával elherdált pénzt sajnálom. Azokat a százmilliárdokat, amelyeket a rendszerváltás óta feleslegesen öntöttünk a vasútba, amelyeket vacak, a piacon értéktelen diplomát adó egyetemekre költöttünk. Azt a pénzt sajnálom, amit kamu rokkantnyugdíjasok százezrei vettek fel Magyarországon, vagy azt, amelyeket a gazdagoknak adunk jóléti támogatás formájában, például családtámogatásra, gázár- és lakásépítés-támogatásra vagy tucatnyi adómentes kedvezmény, juttatás, utalvány formájában. Az fáj, hogy minden személyes erőfeszítésünk ellenére továbbra is minisztériumok, háttérintézmények, önkormányzati hivatalok százai milliárdokat pocsékolnak el felesleges és csapnivaló szolgáltatásokra.
Tisztelt Képviselőtársaim! Ez a büdzsé, ami előttünk van, kétségtelenül előnyére változott az elmúlt hetekben. Igaz, a kormánynak nem is volt más választása, ha el akarta kerülni a válság mélyülését. A tendencia, a szándék mégis dicséretet érdemel ellenzéki oldalról is. Úgy véljük azonban, az irány ugyan jó, de a sebesség lehetne nagyobb, a minőség pedig lehetne jobb.
Nem is olyan rég, két éve talán, hogy az Államreform Bizottság, hosszas vizsgálódás után Magyarországon az állam feladatai között 9045 darab közfeladatot azonosított. Ez a költségvetés, amely itt fekszik előttünk, még mindig abból indul ki, hogy ezt a több mint kilencezer közfeladatot az államnak kell végrehajtania. Pedig ha újrastrukturálnánk a feladatokat, ha kiszűrnénk a felesleges párhuzamosságokat, akkor azt állítom, hogy további 200-300 milliárd forintot takaríthatnánk meg. Ennyivel kevesebbet kellene megszorítani, illetve ennyivel több maradna adócsökkentésre.
Tisztelt Képviselőtársaim! Nézzék végig ezt a költségvetést! Az derül ki belőle, hogy egyetlen állami intézményre sem kerül lakat, nincs olyan közhivatal, amit bezárnánk, nincs olyan közfeladat, amelyet strukturálisan újragondolnánk. De megvan a válasz erre is. Önöknek, tisztelt Pénzügyminisztérium, tisztelt kormány, nagyon rövid néhány nap alatt kellett átírni a költségvetésnek szinte minden sorát. Ez alatt a néhány nap alatt, belátom, lehet, hogy nem lehetett mást csinálni, mint fűnyíróelvszerűen végigvezetni a 13. havi bér, illetve a bértömeg csökkentésének összes hatását valamennyi intézmény és fejezet gazdálkodásán. Elképzelhető, hogy így van.
Elképzelhető, hogy ezek a számok nem a valódi szándékot tükrözik. Elképzelhető, és nagyon remélem, hogy így van, hogy van valódi strukturális átalakítási szándék. De ez a költségvetés ezt nem tükrözi. Ez a költségvetés, tisztelt képviselőtársaim, így nem jó. Azért nem jó, mert álláspontunk szerint végrehajthatatlan. Nem lehet politikai döntéstől függően néhány vagy néhány tíz százalékot elvenni fejezeti sorokból anélkül, hogy érdemben le nem ülnénk, és át nem gondolnánk az állam feladatait. Erre tennénk javaslatot.
Használjuk ki az összes ötpárti fórumot, a gazdasági csúcsot, a parlament plenáris üléseit arra, hogy kezdjük el józanul, őszintén végiggondolni ezeket a közfeladatokat, van-e köztük olyan, amit egyáltalán nem az államnak kellene végrehajtania, van-e olyan, amire nem kellene beszedni az adófizetőktől pénzt, hogy utána egy pazarló szervezetben visszaosszuk, hanem rábízhatnánk a piacra, rábízhatnánk az egyénre, rábízhatnánk az egyéni gondoskodásra, az önkéntes felelősségvállalásra. Ha van ilyen, és valóban 200-300 milliárd forintot meg lehet spórolni - tisztelt képviselőtársaim, ez több, mint a teljes 13. havi nyugdíj, ez sokkal több, mint a teljes 13. havi bér a közszférában.
És vannak még további tartalékok is. Úgy érzem, hogy nem lehet igazságos szociálpolitikáról beszélni, amíg én, Kóka János, kapok családi pótlékot. És nem vagyok egyedül, a családtámogatások egy részét a költségvetés a valóban rászorulók helyett továbbra is a legtehetősebbeknek juttatja. Úgy gondolom, hogy ameddig a kormanyszovivo.hu portálhoz a bolti ár kétszereséért-háromszorosáért vásárolja meg a kormány a gépeket és szolgáltatásokat, addig nincsen jogunk csökkenteni a tanárok bérét. Úgy gondolom, hogy ameddig a kormány nem tanul meg tisztességesen, takarékosan gazdálkodni és így bánni az adófizetők pénzével, addig nincsen jogunk csökkenteni a nővérek, a tűzoltók, a rendőrök, a tanítók bérét. Úgy gondolom, hogy az államnak a takarékoskodást rendszerszintű átalakításokkal, önmagán kell kezdenie.
A mostani költségvetés gyakorlatilag mindenütt megszorít. Végigvezeti a költségvetési sorokon a bércsökkentést. Semmilyen érdemi változást nem határoz el. Nincsenek prioritások. Ezeket, tisztelt kormánypárti képviselők, ki kell javítani, mert az országnak nem egyszerűen költségvetésre, hanem jó költségvetésre van szüksége. Hitelességre, az ország iránti bizalom helyreállítására, a vállalkozások kisegítésére. Annak a lehetőségnek a megragadására, amit a politika most közösen abból nyert, hogy igen, a válság rákényszerít bennünket érdemi változásokra. Ezt a lehetőséget használjuk ki közösen.
Itt a lehetőség a Fidesznek, hogy feladja a korábbi, minden reformot tagadó hozzáállását. Itt a lehetősége a szocialistáknak, hogy még több tabuhoz, még több szent tehénhez hozzányúljon. Azt látjuk ebben a költségvetésben, hogy a két legszentebb tehén, a közszféra 13. havi bére és a 13. havi nyugdíj, mind-mind a tárgyalóasztalra került és nagyon komoly vágások történtek ezekben a tételekben. Akkor miért nem lehet továbbmenni, miért nem lehet átgondolni, hogy valóban szükség van-e arra, hogy a leggazdagabbak is alanyi jogon, adómentesen kapjanak családi pótlékot? Minek adunk Magyarországon a leggazdagabbnak is összesen 10 milliárdos adófizetői pénzbe kerülő juttatásokat? Itt a lehetőség, gondoljuk át, van néhány hetünk. Kemény munka lesz, tételenként kell végignézni a költségvetést, de itt vannak rá a parlamenti ülések, itt vannak az ötpárti találkozók, itt van a gazdasági csúcs is.
Hadd foglaljam össze nagyon röviden 10 pontban azokat a javaslatokat, amelyeket az utóbbi néhány hét politikai-gazdasági vitáiból le lehet szűrni, és amelyek közelebb vihetik az országot a megoldáshoz.
(10.40)
Az első: annak a plafontörvénynek a szavazás általi szentesítése, amelynek a leglényegesebb pontjait vasárnap mind az öt parlamenti párt elfogadta.
A második: a költségvetésben a jelenleg meglevő tartalékokon túl tervezzünk további jelentős tartalékokat. A költségvetés egyes fejezeteinek tételei csak akkor kerülhessenek teljes mértékben felhasználásra, ha a költségvetés másik oldala, a költségvetés bevételei is bejönnek. Ugyanis, ha nem teljesül még az a növekedési szám sem vagy gazdasági visszaesési szám sem, amit a kormány tervezett, tehát egyszázalékos visszaesésnél nagyobb lesz a visszaesés, akkor súlyos helyzetbe kerülhet a költségvetés, további tartalékképzés nélkül túl sem éljük. Jelentős további tartalékképzésre van szükség.
A harmadik: hozzunk létre egy másik tartalékot, ez legyen a stabilizációs és adóreformalap. Ez a tétel mindenfajta nem várt bevételnövekedésből és mindenfajta előre nem jelzett költségcsökkentésből áll. A tartalmát 2009-ben kiadáscsökkentésre, a következő évben pedig adócsökkentésre fordítsuk. Legyen a stabilitási és adóreformalap a következő évek adóreformjának, adócsökkentésének a garanciája.
A negyedik: azt kérjük, hogy a Pénzügyminisztérium fundamentálisan változtassa meg a költségvetés-tervezés módszertanát, a költségvetés végrehajtása során pedig időről időre hozza a parlament nyilvánossága elé teljesen transzparensen, átláthatóan a költségvetés valamennyi belső összefüggését és belső tételét. Erre van szükség ahhoz, hogy független elemzők, az Állami Számvevőszék, a Magyar Nemzeti Bank, különféle egyéb független testületek és a most felálló költségvetési tanács egy új hivatal felállítása nélkül értékelni tudja a magyar költségvetés folyamatait.
Az ötödik: határozzuk el végre komolyan, hogy Magyarország 2012-ben bevezeti az eurót. Döntsünk közösen egy 2012-es euróbevezetési céldátumról. Ez lehet a célja egy jó költségvetésnek, ez az egyik legfontosabb célja a plafontörvénynek, hiszen így 2009 második felében be lehet lépni az euró előszobáját jelentő ERM-2-es rendszerbe. Erre a lépésre nemcsak a számok miatt van szükség, ez egy olyan gazdaságpolitikai cél, amely máskor is helyes lépésre kényszerít bennünket. Ez a lépés kiszámíthatóbbá, tervezhetőbbé teszi a cégek kilátásait, a gazdaság jövőjét. Az euró valamennyi párt számára egy olyan közös cél lehet, amely érettségi bizonyítványként igazolja: Magyarország képes végre normálisan gazdálkodni.
A hatodik: biztosítsuk a vállalkozások hitelhez jutási képességét. Amikor arról beszélünk, hogy milyen gazdasági alapot, milyen gazdaságpolitikai intézkedéseket tervezünk, akkor az ne az állami osztogatást célozza a vállalkozások számára. Segítsük a vállalkozásokat hitelhez jutni európai uniós pénzzel, különféle olyan, jelenleg meglevő állami garanciát tartalmazó termékekkel, ami igazán segít a vállalkozásoknak.
A hetedik: alakítsuk át - erről beszéltem a legtöbbet - a nagy elosztórendszereket, határozzunk el szerkezeti reformokat, hogy a kiadáscsökkentés ne egyszeri vágás, hanem rendszerszerű változás legyen.
A nyolcadik: bízzuk profikra, bízzuk külső piaci szereplőkre a több mint 9 ezer közfeladat átfésülését. Bízzunk meg piaci szereplőket azzal, hogy lehetőleg előzetes díj nélkül, csak az elérendő siker és az ebből megkapható pici százalék reményében nézzék végig ezt a 9 ezer közfeladatot, mondják meg és hajtassák végre, hogy hol lehet százmilliárdokat megspórolni az állam működésén.
A kilencedik: az IMF-szerződés által biztosított hitelkereteket Magyarországnak bölcsen kell felhasználnia. Komolyan, felelősségteljesen, úgy, hogy ne veszélyeztessük az államháztartás finanszírozását, mégis tartsuk meg a lehetséges legnagyobb presztízst a nemzetközi közvélemény felé. Csak annyit használjunk föl, de annyit bátran használjunk föl az IMF-hitelből, amennyi Magyarország stabilitásához szükséges. És mindezt, az IMF-hitel felhasználását, a válságban megteendő legfontosabb lépéseket egy kilábalásért felelős válságtanács felügyelje. Ne egyszeri ötpárti találkozásokra, ad hoc-szerűen létrehívott nemzeti vagy gazdasági csúcsokra kerüljön sor, hanem alakuljon egy olyan nemzeti tanács, amely folyamatában felügyeli a válságból való kilábalást, az IMF-hitelekkel való gazdálkodást, illetve a növekedési lehetőségek megalapozását.
Tizedikként, de az egyik legfontosabb tételként említem: határozzon végre a parlament egy új pártfinanszírozási törvényről. Nem is kell erről többet beszélnem, annyira világos mindenkinek, hogy ameddig a politika, az állam, az önkormányzatok nem szabadulnak meg a mindent átszövő korrupciótól, addig a gazdaságtól sem várhatjuk el a fehéredést. Arra kérem a tisztelt ellenzéki képviselőtársaimat, ugyanúgy, ahogy a kormánypárti képviselőtársaimat, hogy próbáljunk meg még ebben az ülésszakban kiizzadni magunkból egy olyan pártfinanszírozási törvényt, amelyre végül igent tudunk mindannyian mondani. Ez egy ordító hiány, és nagyon kemény kényszer ma Magyarország számára.
Az SZDSZ összességében úgy véli: a költségvetésben kevesebb fűnyíróelvre és több valódi reformra van szükség, államháztartási reformra, szerkezeti reformra, adóreformra, a közfeladatok felülvizsgálatára. Erről a szemléletről szólna ma egy korszerű politika.
Tisztelt Kormány! Tisztelt Miniszterelnök Úr! Kérem, ne habozzon, kezdjen újra hozzá!
Köszönöm megtisztelő figyelmüket. (Taps az SZDSZ és az MSZP padsoraiban.)
