HERÉNYI KÁROLY
HERÉNYI KÁROLY
HERÉNYI KÁROLY, az MDF képviselőcsoportja részéről: Tisztelt Elnök Úr! (Dr. Kovács Árpád felé:) Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Sokadik alkalommal adódik meg a lehetőség, hogy az Országgyűlés által minden esztendőben elfogadott talán legfontosabb törvény vezérszónoka legyek a Magyar Demokrata Fórum nevében.
Azt kell megállapítanom, hogy 2002 óta szinte minden költségvetési törvényt ugyanazzal a mondattal vagy ugyanazzal a néhány mondattal lehet kezdeni, és ez alól nem kivétel ez a mostani törvénytervezet sem; talán a körülmények mások, talán a körülmények megváltoztak, és talán a körülményekhez jobban igazodik, de alapvetően ugyanolyan, mint 2002-ben volt.
Ez a törvény minden esztendőben óriási lehetőséget kínál a kormánynak, hiszen a gazdasági folyamatok alakulásába, illetve alakításába kétféleképpen tud a kormányzat, illetve az Országgyűlés beleszólni. Az egyik a bevételi oldal megreparálása, reformálása, változtatása, ez az adótörvények sokasága. Hát ebben az évben ezzel nem lesz sok dolgunk, illetve nem lesz túl hosszú vitánk. Aztán a másik pedig a kiadási oldal, ami a költségvetési törvényben foglaltatik össze, ennek az olyatén átalakítása, amely bizonyosfajta prioritásokat, célokat tűz ki maga elé.
Mik lehetnek ezek a célok? A célok nyilvánvalóan azok lehetnek, hogy a gazdaság, illetve a gazdaság szereplőinek versenyképessége növekedjék, fokozódjék, hogy a termelékenység növekedjék, hogy a költségvetési bevételek növekedjenek, hogy az ország gazdagodjék, az állampolgárok egyre közelebb kerüljenek ahhoz az állapothoz, ami azt mutatja vagy azt jelentheti, hogy a közjó megtestesülni, megvalósulni látszik.
Ezzel szemben 2002 óta azt tapasztaljuk, hogy a költségvetési törvény összeállításánál egy szempont az uralkodó, az egyensúlyra való törekvés. No, ez sem sikerül mindig, hiszen pont 2002 volt az az esztendő, amikor a költségvetés hiánya a tervezettel szemben 9,2 százalékra sikeredett, aztán nagyon-nagyon lassan jutottunk el odáig, hogy egyensúly közeli állapot felé tart a magyar költségvetés, de ez sem belső okok, hanem sokkal inkább külső kényszerek eredménye, és ez nagyon nagy baj, és erről szeretnék egy kicsit részletesebben beszélni.
(10.50)
A mostani helyzet, amiben vagyunk, sok szempontból különleges. Amikor szeptember 24-én beterjesztette az első adótörvény-javaslatot a kormány, mintha nem vett volna tudomást arról, hogy a pénzügyi válság előjelei, illetve hatásai közel egy esztendeje érezhetőek és tapasztalhatóak. Mi nem vettünk róla tudomást, úgy viselkedtünk, mindkét törvényt úgy készítettük elő, mintha az égadta világon semmi baj nem lenne. Aztán, amikor jött a feketeleves, beterjesztetett a költségvetés második variációja. Ekkor már az a minimális adócsökkentés, amiről még az adótörvényekben szó volt, hiszen időközben azt a törvényt is visszavonta a kormány, teljesen eltűnt. De sajnos, alig telt el három nap, és a pénzpiaci helyzet jelentős romlása miatt ez is aktualitását vesztette, és most egy harmadik verzióról, illetve a második verzió kiegészített változatáról beszélünk. Erre mondhatjuk, hogy ez a harmadik változat.
Na de az alapvető probléma mégiscsak az, hogy a három verzió nem belső akarat és kényszer szüleménye, hanem külső kényszerek által generált változások, illetve változtatások sokasága. Ez azt jelenti, hogy a költségvetési törvényjavaslat ugyanúgy hordozza az előző évek hibáit a szerkezetét, a struktúráját illetően. Nem tett mást a két utóbb benyújtott változat, mint hogy ugyanilyen szerkezet mellett igyekezett azoknak a nemzetközi elvárásoknak megfelelni, amelyek a kiadási oldal erőteljes lefaragását jelentették. A baj az, hogy úgy élünk, olyan statikus gondolkodással egy gyorsan változó világban, hogy legfeljebb követő magatartást vagyunk képesek produkálni. Egy értelmes, magára valamit adó nemzet vagy ország általában a törvényeit nem követő magatartás nyomán vagy azok által indukálva hozza meg, hanem alakítja a folyamatokat, alakítja az eseményeket, sőt a várható eseményeknek elébe megy - merthogy ez lenne a dolga.
Az a követő típusú magatartás, ami a magyar kormányzat, pénzügyi kormányzat gondolkodását hosszú évek óta jellemzi, nagymértékben felelős a mostani állapotunkért, a mostani helyzetünkért. Tehát a legnagyobb baja ennek a költségvetési törvényjavaslatnak, hogy szemléletét illetően az előző évek gyakorlatához képest szinte semmit sem változott. Nem vagyunk hajlandóak tudomásul venni, legalábbis a kormányoldal ezek szerint, hogy ha ezen nem változtatunk, akkor csak lefelé mehetünk. Hiszen az egyensúlyt közelíthetjük, de az egyensúlynak nagyon nagy ára lesz. Ha a költségvetési törvényben nincsenek benne a fejlődés forrásai, ha nem ösztönzi a gazdasági növekedést, márpedig erről a törvényjavaslatról ezt a legjobb akarattal sem lehet elmondani, akkor ennek a dolognak jó vége nem lehet.
Nézzük konkrétan, hogy miről is szól ez a törvényjavaslat! Az megállapítható, hogy a következő hónapokban, a következő hetekben, de lehet, hogy egész évben rengeteg sok lesz a tennivaló. Ezek egy része a válság enyhítését célozza vagy az elmélyülés enyhítését, a csőd közeli magyar államháztartás rendbetételét, a befektetői bizalom visszaszerzését és a munkahelyek, ezen belül elsősorban hazai vállalkozások védelmét kell hogy célozza. Másrészt ezzel párhuzamosan meg kell kezdeni egy kiegyensúlyozott fejlődési pályára álló Magyarország kidolgozását és fokozatos bevezetését. A válság akár teremtő pusztítás is lehet. A válság magában hordozza, kikényszeríti a változást, az olyan struktúrák részbeni eltakarítását - a teljesség itt illúzió -, amelyek hozzájárultak a válság kialakulásához, és amelyekkel a politikának eddig nem volt bátorsága szembenézni. Ez a helyzet ma nálunk is.
Ehhez a megújuláshoz azonban racionális, világos és az ország egészét szolgáló koncepció, kellő erő és elhatározottság, valamint hiteles miniszterelnök és kormány kell. És nem utolsósorban meg kell szerezni hozzá a társadalom támogatását. Úgy tűnik, Gyurcsány Ferenc személye erre a feladatra nem alkalmas. Egy új miniszterelnök mindenképpen szabadabb kézzel láthatna hozzá a súlyos probléma megoldásához, a társadalmi konfliktusok lerendezéséhez. Ez a költségvetés, amelynek harmadik eresztését “Tájékoztató a Magyar Köztársaság 2009. évi törvényjavaslatának módosításáról” címmel és pénzügyminisztériumi felirattal október 31-én kaptuk meg, a költségvetési törvényjavaslat második, egy héttel korábban beterjesztett változatának módosítását jelenti.
A módosítási javaslat lényegi változtatást kezdeményez az eddigiekkel szemben, de sajnos igazán érdemi megoldást nem látunk sem a válságkezelésre, sem a kilábalás előmozdítására vonatkozóan, magyarán szólva, nincs benne gazdaságpolitika. A gazdaság teljesítményének növelésével, a versenyképesség javításával, a növekedéssel természetesen az első, még optimista változat sem foglalkozott. Az, hogy most átmeneti jelleggel erősen meghúzzuk a kiadásokat, nem teremt még hosszabb távú stabilitást sem. A hatéves gazdaságpolitikai képlet egyszerű, elnézést a vulgáris kifejezésért, de vagy osztogatás, vagy fosztogatás. A 2009. esztendőre az utóbbi négy évben kialakult kormányzati szokásoknak megfelelően az utóbbi forgatókönyv a jellemző.
Lényegileg a szerény adócsökkentés visszavonásáról, az adóátrendezés elkerüléséről, valamint a bér- és szociális kiadások körének jelentős, de átmenetinek tűnő megnyirbálásáról van szó. Ennek hatása a dolog természetéből következően a fejezeteknél és a helyi önkormányzatoknál fűnyíróelvszerűen jelenik meg. Bérmegállapodásról még nem tudok, de a nominális szint ígérete ugyancsak kemény döntés. Ez így önmagában csak tűzoltás, ez így önmagában kevés. A tájékoztató nagyon nehezen kezelhető anyag.
Az általános indoklás csak az úgynevezett makroszámokat sorolja fel, ami felesleges. Ehhez a mellékelt táblázat elegendő. Van benne egy táblázat az államháztartás pénzforgalmi jellemzőiről, de ennek konszolidált változata hiányzik, ami nélkül nem sokat mond. Látjuk még, hogy mennyivel rövidülnek meg az egyes fejezetek egyes előirányzatai, de erről összesítés nincs.
Felsoroltatnak az önkormányzati normatívák és azok módosulása, aminek értelmezése, elviselhetősége két nap alatt nehezen elemezhető. Miért csökkennek a közösségi közlekedési feladatok 5 forinttal, 520-ról 515 forintra, az okmányiroda működési kiadásai 266 forinttal, 590-ről 324 forintra? Ezek együttes hatása a költségvetésre nincs kimutatva, nincs összefoglalva. Szó van még a törvényjavaslat 11. §-ában szereplő néhány hivatal és hatóság költségvetési befizetési kötelezettségének megemeléséről. Ebből a legjelentősebb a földhivatalok befizetési kötelezettségének 39 százalékos emelése. De ez így önmagában kevés. Sajnos, ez a koncepciótlanság legékesebb bizonyítéka.
A gazdasági fejlődés főbb jellemzői című táblázat a legtragikusabb része a tájékoztatónak. A gazdasági növekedés helyett 1 százalékos csökkenéssel számol a PM. Egy ellenzéki pártnak nincs kellő háttere ahhoz, hogy a különböző gazdasági jelenségeket kölcsönhatásaikban ilyen rövid idő alatt alaposan elemezze, de az eddigi folyamatok alapján az MDF még ezt a paramétert is túlzóan optimistának tartja, mert ha a kormány továbbra is csak beszél, és nem cselekszik, akkor még ennél jobban is megcsúszhat a gazdaság. A fogyasztói árindex az eredeti tervben szereplő 3,9 százalékkal szemben 4,5 százalékra van beállítva. Indoklás nincs, pedig ezt indokolni kellene. A reáljövedelmek 0,6 százalékos változása és a reálnyugdíjak tervezett csökkentése mellett tovább rontja a lakosság és a vállalkozások piaci pozícióit.
Az energia- és az agrártermékárak látványos emelkedésével világpiaci okokból, a forint nagyobb gyengülésével a jelentős készenléti hitel következtében nem számolunk, a piaci árak emelkedése helyett a válság idején inkább csökkenéssel találkozunk. Mi akkor ennek az oka? Csak nem készül a kormány újabb jelentős áremelésre a hatósági ármegállapítás alá tartozó termékek esetében? Ez az inflációs politika nagyon megbosszulhatja magát, ha a szakszervezetekkel nem sikerül a reálbérek szinten tartása alatt megállapodni. A tervek szerint az alacsonyra tervezett beruházási hányad 20,8 százalékra csökken, a termelékenység pedig szintén csökkenést mutat, 0,4 százalékot mínuszban. Ilyen az elmúlt 18 esztendő alatt nem volt.
A növekedés szokásosan vizsgált forrásai egyre jobban zsugorodnak. Az eredeti javaslatban itt még mindenütt pozitív számokat találtunk, ebből egy hónap leforgása alatt csak az export maradt, de az is 8 százalékról 3,9 százalékra zuhant.
(11.00)
Igaz, az import még látványosabban, 68 százalékkal zsugorodott, ami azért nem olyan nagy baj. A háztartások fogyasztása 3,8 százalékkal csökken, ami azt jelenti, hogy nagyszámú kiskereskedő tönkremenetelével számol a kormány a következő esztendőben. Tesz értük valamit a kormány? Ha nem, sok ember veszíti majd el a kenyerét, egzisztenciáját. Ha a GDP a tervezettnél még nagyobb mértékben csökken, akkor ezek a negatív hatások tovább erősödnek, és még erősebbek lesznek.
A következő évi nettó átlagkereset-növekedés a 7. pont szerint 1,6 százalékos lesz, ami számításaim szerint 2,9 százalékos nettó átlagkereset-csökkenést jelent majd. A 4,5 százalékos infláció mellett a nyugdíjemelés mértéke kerekítve 3,1 százalék lehet, vagyis a reálnyugdíjak közel 2 százalékkal csökkenni fognak. A legújabb változatban a központi költségvetés bevételi főösszege 8270 milliárd, ami 250,1 milliárddal kevesebb az optimista változatnál, a kiadási főösszeg 8933,8 milliárd, ami 442,2 milliárddal kevesebb az optimista változatnál, a hiány 663,7 milliárd, ez pedig 192 milliárddal kevesebb az október elején tervezettnél, ami a GDP százalékában 2,4 százalékos hiányt jelent.
Az államháztartás egészére vonatkozó tervezett hiány az utolsó táblázat szerint 2,8 százalék, az azt megelőző makroszámok között 2,6 százalékon szerepel. Úgy gondolom, ez az újabb, a legfontosabbnak tekintett makroadat, nem ártana ebben pontosabbnak lenni, tisztelt előterjesztő. Ha pedig ez az adat hibás, akkor további hibának is kell lenni a levezetett államháztartási adatokban. Ez mikor fog kiderülni, és egyáltalán hol van?
A változás, a közkiadások csökkenése tehát érdemi. A várakozások szerint a jövedelemcentralizáció mértéke 44 százalék, az újraelosztásé 46,4 százalék lesz, ami nagy, de átmenetinek tűnő lépés előre. Ezekben a költségvetési adatokban a nagy változás október 31-én történt, az azt megelőző változatban ez egészen kicsi mértékű volt. Ez így korrekt, hiszen ha a helyzet változik, akkor ezeknek a számoknak is változniuk kell, de még nem biztos, hogy ez a legpesszimistább variáció.
A költségvetés bevételi előirányzata a felsorolt makrogazdasági paraméterek mellett túlfeszítettnek látszik. A recessziót a vállalkozásoktól elvárt adóbevételekkel csökkentik, a közkiadások csökkentése, a jövedelempolitika, a várhatóan megnövekedő munkanélküliség és az általánosnak mondható egzisztenciális bizonytalanság pedig a fogyasztásiadó-bevételek előirányzottnál alacsonyabb szintű megvalósulását vetíti előre. Ezeket a számokat újra kell gondolni. Megjegyzem, az egyik legfontosabb makrogazdasági paraméterről, a foglalkoztatottság alakulásáról és az ezzel összefüggő várható munkanélküliségről a javaslat mélyen hallgat. Úgy látszik, hogy ez - mint a társadalom és a gazdaság szempontjából legfontosabbnak tekinthető kérdés - csak a szónoklatokban foglalkoztatja a kormányt. A javaslat viszont a tárgyban következetes, mert a munkahelyek védelmére, netán bővítésére nem találunk semmilyen tervezett intézkedést.
A válságkezelés eddig megismert két legfontosabb eleme a nagyarányú kiadáscsökkentés, illetve a feltételeiben teljességében még nem ismert 25,1 milliárd dolláros készenlétihitel-megállapodás. A kiadáscsökkentésben a legfontosabbak a tervezett bérbefagyasztás, a 13. havi bérek elmaradása, a 13. havi nyugdíjak sajátos algoritmus szerinti kezelése, a családi pótlék összegének csak szeptember 1-jén történő valorizálása. Vannak itt-ott még talált milliárdos megtakarítási lehetőségek a költségvetésben, ami ahhoz képest, hogy miniszterelnök úr néhány hete még nem látott további kiadáscsökkentési lehetőséget, és kiállt a szociális rendszer megváltoztathatatlansága mellett, komoly változás. Hogy ezek, illetve az ezekhez kapcsolódó szociális támogatáscsökkenés, például a nyugdíjfüggő, jövedelempótló és kiegészítő támogatások terén egyes intézkedéscsoportokban milyen összegeket jelent, a közölt információk hiányában számunkra nem áttekinthető.
Ezeket az intézkedéseket lehet dicsérni vagy elmarasztalni - ami valószínűleg nem az én dolgom -, de mind a két változat súlyos következményekkel jár. Itt a szakmai és a politikai megítélés a helyzetből adódóan nagyon eltér egymástól. A tervezett intézkedések azonban nem biztos, hogy ezeknek a bér- és szociális rendszereknek a megváltoztatását jelentik, nem a közkiadások érdemi struktúrájába avatkoznak be, átmeneti megoldásnak tűnnek, és nem látszik, hogy mi várható e téren 2010-ben. Ez azt jelenti, hogy a helyzet visszarendeződhet, a probléma pedig visszatér, mint a bumeráng. Ezeken a területeken tehát nem a fájdalmas improvizáció, hanem a tényleges reform lenne a megoldás.
Mennyire szentel figyelmet ez a költségvetés a növekedésnek, az előbb-utóbb bekövetkező növekedés megalapozásának, vagy úgy is mondhatnám, hogy a recesszió mérséklésének? Semennyire. Ebben a szomorú költségvetésben az a legtragikomikusabb elem, hogy van benne egy, a kormány gazdaságpolitikája című fejezet. A recesszióban érintett országok az Egyesült Államoktól az Európai Unió tagállamaiig elővették azokat a recepteket, az anticiklusos politikát, amely a helyzetet javíthatja: alapkamatot csökkentenek, különböző módokon állami pénzeket pumpálnak a gazdaságba, és állami bevételekről mondanak le a gazdasági teljesítmények ösztönzése, a bankok megmentése, az ingatlanpiacok védelme, a vállalkozások összeomlásának megelőzése, a hitelezési rendszer fenntartása, és a foglalkoztatási szint mérséklődése ellen. Nota bene, kíváncsi vagyok, hogyan alakulnak majd a maastrichti feltételek a következő esztendő végén.
Nálunk ehhez hasonlókat sajnos csak nagyon korlátozottan lehet megcsinálni, ugyanis a populista politika, az MSZP-SZDSZ-kormányzás elmúlt esztendei a jövő felélését eredményezték, és nem áll módunkban instabil gazdaságunk mellett ilyen eszközökhöz nyúlni. A baj csak az, hogy még azokra a lehetőségekre sem támaszkodunk és nem kapaszkodunk azokba, amelyekkel kapcsolatban viszonylag kevés befektetéssel azért még rendelkezünk.
A gazdasági növekedést a jelenlegi helyzetben elvárni nagyon nehéz. Itt nem elsősorban a számunkra meghatározó jelentőséggel bíró exportpiacok beszűkülésére gondolok, hanem egyebekre is. A hosszú évek óta magas alapkamat, ami most 11,5 százalékra emelkedett, erőteljesen fékezi a gazdasági növekedést, régóta hűti a magyar gazdaságot. Most nem az MNB kamatpolitikáját kívánom megtámadni, hiszen az október 22-ei kamatemelés indokolt volt, ezzel egy újabb nagy erejű és kiszámíthatatlan hatású támadást sikerült megelőzni a forint ellen. Az ezt követő készenlétihitel-megállapodások pedig elhárították a közvetlen államcsőd veszélyét, lehetővé vált az államháztartás további pénzügyi menedzselése. A hitelek egyben lehetővé teszik, hogy az államadósság finanszírozása olcsóbbá váljon, hiszen ennek indokolt igénybevétele jóval alacsonyabb kamatok mellett történhet, mint az állampapírok és egyebek mai 11 és 14 százalékos elvárt hozamának biztosítása. Tudjuk, a hitel nem ajándék, de azt is tudjuk, hogy ennek a menedzseléséhez megfelelő profizmus és felelősség kell. Bízzunk benne, hogy sikerül.
Mindamellett amint lehet, meg kell szabadulni a magas alapkamattól, mert ilyen hitelköltségek és bizonytalanság mellett a vállalkozások nem fognak beruházni. Mindez elsősorban a hazai kis- és középvállalkozókat érinti, a külföldi cégeknek számos egyéb megoldás áll rendelkezésre fejlesztéseik finanszírozásához. Természetesen a multik is érzik a válságot, ott sem várható beruházási boom, és ezt nemcsak a sajtóból, hanem sajnos a hazai elbocsátásokból is megtudhatjuk. A magas alapkamatot amint lehet, fokozatosan vágni kell, léte a gazdasági fejlődés szempontjából igen komoly korlátokat jelent.
A magyar kormány kezében még a kikísérletezett csodafegyver is csődöt mond. Itt az EU-támogatásokban rejlő növekedési és fejlesztési lehetőségek kihasználatlanságára gondolok, ami súlyos hiba. Az Új Magyarország fejlesztési tervben foglalta össze a kormány, hogy a 7000 milliárd forintos hétéves fejlesztési lehetőséget mire kívánja felhasználni. Az ÚMFT még a 2006. évi választások idején megfogalmazódott, s a címéből is láthatóan propagandaanyag.
(11.10)
Akkoriban figyelmeztettük a szocialista-szabad demokrata politikusokat, hogy 7000 milliárdból nem lehet új Magyarországot építeni, de megnyugtatóbb körülményeket teremteni azt lehet. Ez sem sikerült, ahogy ezt most 2008 őszén valamennyien érzékeljük. A terv számos dologgal foglalkozik, divatos szlogengyűjtemény, de nem allokál megfelelő mértékben erőforrásokat a gazdaságfejlesztéshez, körülbelül 20 százalékot, és ebből csak 3 százalékban tervezi támogatni a hazai kis- és középvállalkozókat. Mi ezt a problémát a terv EU-nak történt benyújtása előtt és azóta is számtalanszor megfogalmaztuk és jeleztük. Hiába. Fontos dolog a “virágos Józsefváros” mozgalom és különböző műemlékek restaurációjának támogatása, de nem erre kell a források zömét fordítani.
Ép ésszel azt kellene mondani, hogy előbb erősödjön meg a gazdaság, az majd kitermeli a fedezetet ezeknek a céloknak a teljesítéséhez. Most úgy kezd tenni a kormány, mintha mindezt megértette volna, de az illetékes miniszter arról panaszkodik, hogy az áttervezés az addigi kedvezményezettek komoly ellenállásába ütközik, vagy ahogy ő minap egy interjúban plasztikusan fogalmazott: vigyázni kell, hogy a részérdekek lúdjai ne győzzék le a közérdek disznaját. Hát ebben igaza van.
Az ÚMFT-be tartozó támogatásokból mindezen hibák mellett 2007-ben egyetlen eurót sem sikerült lehívni, és a 2008. évi helyzet sem túl biztató. A pályázati rendszer ésszerűtlen, túlbürokratizált, drága, a célrendszer nem életszerű. A változtatásra ígéretek születtek, eredmények viszont nem. Mint a nyilatkozatokból tudjuk, a kormány is érzékeli, hogy rossz tervet csinált. Talán már a tavalyi 1,1 százalékos növekedés is figyelmeztető lehet, hogy valami nagy baj van a növekedéssel, de az ÚMFT nem változott, ez egy stabil eleme a 2009. évi költségvetési törvényjavaslatnak is. Itt a három változat között szerkezeti és előirányzatbéli különbség nincs. Kérdezem: minek kell még történnie ahhoz, hogy a szükséges módosítások megtörténjenek? A kormány Magyarország nehéz helyzetében miért nem koncentrál ennek az egyetlen jelentős fejlesztési forrásnak a hatékony felhasználására?
A növekedés másik fontos eleme a megfelelő munkaerőképzés és a piackonform munkaerő-kínálatból következő magasabb foglalkoztatási ráta. Ezen a területen nagyon nagy bajok vannak, elsősorban az 1994 óta folyamatosan gyakorolt alacsony színvonalú oktatáspolitika következtében. Évek óta hallunk a szakemberellátás problémáiról, a munkaerő-kereslet és -kínálat szerkezetének eltéréséről, a rossz képzettségről, sőt mostanában már hallunk a rossz munkaerkölcsről is. Azt is halljuk, hogy történik valami változás, de nem történik semmi. Az ÁSZ egyik tanulmánya alaposan foglalkozik a munkaerő-piaci helyzettel, és megállapítja, hogy a fiatalok munkanélküliségi rátája jelentősen nő. Ennek egyik oka a legfeljebb 8 általánost végzettek, lemorzsolódottak, továbbtanulásra alkalmatlanok nagy száma, és az, hogy használható képzettség és a munkavállaláshoz szükséges kompetenciák nélkül lépnek a munkaerőpiacra. A felsőfokú képzésre beiskolázottak egyharmada nem szerez diplomát, azaz meghatározhatatlan középfokú végzettséggel próbál meg munkába állni. 2007-ben az adatok szerint ezek száma meghaladta a 20 ezer főt. Általában is elmondható, hogy nagy arányt képviselnek a fiatalok között azok az álláskeresők, akik a munkaerőpiacon eladható szakképzettséggel nem rendelkeznek, holott a fiatalok munkaerő-piaci beáramlása kínálati oldalról kellene ösztönözze a foglalkoztatást.
Tudott, hogy ebben a nehéz helyzetben különösen fontos a kis- és középvállalkozások minél szélesebb körének talpon maradása és ezen keresztül a munkahelyek védelme. Ebben a kérdésben is csak szónoklatokat hallhattunk, legutóbb itt, a parlamentben november 3-án arról, hogy mennyi támogatásban fognak részesülni és milyen nagy szerepet kapnak az EU-s támogatási programokban, de ennek a költségvetési törvényjavaslatban, sem a gyakorlatban nincs nyoma. Remélem, nem gondolja a kormány komolyan, hogy a Nemzeti Fejlesztési és Gazdasági Minisztériumnál kis- és középvállalkozási célelőirányzatként beállított 1,7 milliárd forint érdemben segít a problémák megoldásán. Tudom, új helyzet van, de nem lát tovább az orránál az, aki azt hiszi, hogy a régi helyzetben, szeptember végén nem lett volna többre szükség.
A távlatos feladat ennél sokkal nagyobb. Az ország duális gazdasági szerkezetén kellene változtatni, közelíteni kellene a hazai és külföldi vállalkozások színvonalát egymáshoz. Ezzel szemben az utóbbi években a hazai kis- és középvállalkozói szektor fejlődése lelassult, viszont a politikai és üzleti szféra összekapcsolódása szorosabb lett. 8-10 évvel ezelőtt még gyakori téma volt, hogyan lehetne erősíteni a hazai multik és a kis- és középvállalkozók kapcsolatát, hogyan lehetne erősíteni ezek beszállítási arányát a nagyokhoz, ami természetesen a hazai exportot, a magyar hozzáadott értéket is megölhette volna. A siker nem volt nagy, de még nagyobb baj, hogy a téma is lekerült a kormányzati napirendről. A hazai külföldi tulajdonú vállalatok tevékenységének jelentős hányada nem vált sajnos a gazdaság integráns részévé, és exportjuk jórészt kivitel céljából beszerzett importon alapul.
Összegezve, határozott és támogató kis- és középvállalkozói stratégiára van szükség, mert enélkül a kilábalás szinte lehetetlen. Időm végéhez közeledve még egyszer meg kell ismételni, amivel kezdtem. Ha ebben az új helyzetben a kormány nem ismeri fel a reformok végrehajtásának szükségszerűségét, ha minden esztendőben az elénk terjesztett költségvetési törvény alakításában a fűnyíróelv a meghatározó, akkor nagyjából vagy ott maradunk, ahol vagyunk, de ennek kicsi az esélye, inkább az egyensúly minél alacsonyabb szinten fog megvalósulni. Itt az ideje, hogy a kormány változtasson álláspontján, itt az ideje, hogy az egész magyar politikai elit változtasson álláspontján, hiszen egy kormány önmagában nagy reformokat nem tud megtenni, ehhez komoly társadalmi, komoly szakmai és még komolyabb politikai konszenzus kell. Csak rajtunk múlik, hogy képesek leszünk-e ezzel rendelkezni, csak rajtunk múlik, hogy szeretnénk-e az országot együttesen ebből a nehéz helyzetből kihúzni és fejlődési pályára állítani.
Összegezve, a törvényjavaslat ebben a formában a Magyar Demokrata Fórum számára nem elfogadható, és ezért támogatását nem javasoljuk.
Köszönöm szépen. (Taps az MDF soraiban.)
