HORN GÁBOR
HORN GÁBOR
HORN GÁBOR (SZDSZ): Köszönöm, elnök úr. Képviselőtársaim! A költségvetés harmadik változata van előttünk. Szerintem lesz egy negyedik is, de hát félek egy kicsit, mert Tatai-Tóth András jelezte már, hogy a rémhírterjesztés nagyon nagy hiba. Engem körülbelül két hete itt a parlament plenáris ülésén egy ennél kevésbé népes társaság előtt nagyon durván megszóltak, mondván, milyen alapon merem azt mondani, hogy mínusz 1 százalékos növekedés lesz Magyarországon. S most éppen itt tartunk. Én ennél pesszimistább jós vagyok, de ezt most hagyjuk. Csak jelzem, a jelenlegi helyzetben azzal érvelni az ellenzék ilyen típusú megjegyzéseire, hogy hagyjuk már a rémhírterjesztést, szerintem nem helyénvaló. Elég rossz a helyzet ahhoz, hogy ilyen típusú megjegyzésekkel ne ámítsuk magunkat.
Elnézést kérek Kékesi képviselőtársamtól - aki épp nincs a teremben -, hogy belekiabáltam a hozzászólásába. Azt mondta, hogy ő bizony meg fogja szavazni ezt a költségvetést. Ami persze nem olyan nagy bátorság egy kisebbségi kormánypárt képviselőjétől. Szeretném jelezni, hogy ilyen formájában mi nem fogjuk megszavazni ezt a költségvetést - csak hogy tisztázzuk, a taps elmarad majd a végén -, mert azt gondoljuk, ez a költségvetés alkalmatlan arra a feladatra, amire született.
Szeretném nagyon egyértelműen és világosan rögzíteni: nem költségvetésre van szüksége az országnak, hanem jó költségvetésre. Az az állítás, az a felelősségáthárítás, amit időnként, sőt nagyon gyakran érzékelek MSZP-s kormányzati politikusoktól - mások pedig most éppen nincsenek -, ami arról szól, hogy ilyen válságban nem lehet azt megcsinálni, hogy ne fogadjunk el költségvetést, számomra elfogadhatatlan, mert annak a felelőssége, hogy a költségvetés milyen, olyan-e, ami segít az országnak vagy sem, a kormányé, s ezt a felelősséget nem lehet áthárítani semelyik ellenzéki pártra. Én a magam részéről nem veszem magamra azokat a felelősségáthárításokat, amelyek arról szólnak, hogy nagy a baj, mentsük meg az országot közösen, mindegy, hogy mi van. Nem mindegy, hogy mi van! Egy rossz költségvetés rosszabb, mint ha nincs költségvetés. Én remélem, hogy lesz egy jó költségvetés, de ez nem az. Ezt nagyon fontosnak tartom rögzíteni, mert egyébként abba a hibába eshetünk, hogy valakik azt gondolják, ha kellőképpen ijesztegetően állnak hozzá kérdésekhez, akkor majd megijedünk, és azt mondjuk, hogy egy ócska rossz dologhoz is adni tudjuk a nevünket. Pedig ez nem így van.
Senki nem gondolta volna 2008 tavaszán, hogy az SZDSZ kilép a koalícióból, mindenki azt gondolta, hogy fenyegetőzünk ezzel. Azért léptünk ki, mert tudtuk, hogy ha továbbvisszük azokat a folyamatokat, amiket önök továbbvittek, sőt még visszább léptek, akkor annak az lesz a következménye, hogy Magyarország nem tud kilábalni abból a nehéz helyzetből, ami nem a világgazdasági, pénzügyi válság miatt van. Ne csapjuk be egymást! Magyarországon háromtípusú válság van egyszerre. Ez egy nagy buborék, egy nagy válság. Ezért vagyunk nehezebb helyzetben, mint a többiek. S ezt nem lehet azzal az érvvel megoldani, hogy nekünk van egy német ismerősünk, akinek elvonták az ő tizenharmadik havi fizetésének a felét. Én elfogadnám egy német pedagógus eredeti fizetését a tizenharmadik havi fizetés nélkül is, egy nagy pedagóguscsalád egyik sarjaként, de ez most mindegy.
Azt gondolom, hogy e háromszintű válság közül az egyik a pénzügyi válság, amely felerősítette a folyamatokat, de van Magyarországon egy nagyon erőteljes strukturális válság is, amit nem tudtunk megoldani. Részben közös a felelősség, ezt nem akarom semmilyen módon senkire áthárítani. Vállaljuk a magunk felelősségét ebben, bár még egyszer mondom, annak, hogy ezt nem tudtuk megoldani, többek között az az oka, hogy önök nem tudtak velünk tartani ebben a strukturális átalakításban. Ezért nem csináltuk ezt végig. Az egészségügyben, az oktatásban, a közszférában, az agrárterületeken és sorolhatnám tovább a példákat. Itt tehát van egy pénzügyi világválság, amiről nem Magyarország tehet, nem Gyurcsány Ferenc döntötte be az ingatlanpiacokat az Egyesült Államok bankrendszerében, ezt elfogadjuk mindenkitől. Aki ezt a butaságot mondja bármely oldalról, az ellen tényleg fel kell szólalni. De arról közösen tehetünk, mindannyian - s ebben a felelőssége persze a mindenkori kormányzó pártnak és a mindenkori kormánynak a legnagyobb -, hogy Magyarországon érzékelhető és erős strukturális válsággal élünk együtt.
Ráadásul harmadik elemként van egy erőteljes gazdasági recesszió is Magyarországon. Függetlenül a pénzügyi válságtól, látni kellett - s önök ugyanúgy tudják, mint én, még akkor is, ha nem szabad rémhíreket keltenünk -, hogy Magyarországon a gazdasági növekedés lelassulása olyan problémákat jelentett volna még pénzügyi válság nélkül is, amire ha nincs megoldás, akkor a magyar gazdaság versenyképtelenné válik a régióban. Éppen ezért azt gondolom, hogy az az állítás, miszerint most gyorsan csináljunk rendet, és aztán majd elindulhat a hosszú távú reform, két szempontból is önmagunk becsapása. Egyrészt azért, mert ha a gyors rendcsinálás nem eredményezi a tartós változást, akkor az nem rendcsinálás. Ez a klasszikus kádári időszak. Nem akarok én most kommunistázni, mert teljesen mindegy, hogy ki kommunista. Én magam a kádári időszakban - ugyan nem Kádár Jánoson, de a kádári időszakban - nőttem fel, de ez az én hibám, mert idős ember vagyok. De azt kell mondanom, éppen ezért a közgazdaságtannal régóta foglalkozva megtanultam, hogy ez a fajta ciklikus beavatkozás, ez a “húzd meg, ereszd meg” tényleg tipikusan a szocializmus szüleménye. Most baj van, visszavágunk mindent, aztán majd ha egy kicsit jobb lesz a helyzet, akkor visszaadjuk az embereknek a pénzt, akkor megint úgy csinálunk, mint ha minden rendben lenne, ennek következtében megint baj lesz, és akkor megint visszacsináljuk.
Mit csinálunk a jelenlegi bajban? Lényegében vagy majdnem kizárólag olyan lépéseket teszünk, amelyek elhalasztják a problémákat. Szeptemberre halasztjuk bizonyos jóléti kiadások változtatását. És akkor mi van? Mi lesz szeptemberben? Mi lesz 2010-ben? Gondolom, meg fogják ígérni a szakszervezeteknek majd a tárgyalóasztalnál, hogy amit most elvettek tőlük, azt természetesen visszakapják. De miből kapják vissza? Hogyan kapják vissza? Működtetünk egy rossz jóléti rendszert, egy igazságtalan, ócska jóléti rendszert, amely olyanoknak ad, akik erre nem szorulnak rá, olyanoknak meg keveset ad, akik rászorulnak. S ezen nem változtatunk.
Azt mondta egy bölcs - vagy nem bölcs, mindegy - amerikai politikus - Kennedynek hívták ezt a kollégát, nem is élte meg sokáig ezt a bölcsességét -, hogy a válság nehézség és lehetőség. Örömmel hallottam vissza miniszterelnök úrtól ezt a megjegyzést, legutóbb egy valamilyen ötpárti cirkuszon mi magunk is elmondtuk. Nehézség, mert az ország számára egy borzasztó nehéz helyzet, és lehetőség, mert lehetőséget ad arra, hogy közösen - és itt persze van felelőssége az ellenzéknek is, joggal kérik számon, hogy van nekünk is felelősségünk, de mi ebben partnerek lennénk, ha lenne ilyen -, lehetőség arra, hogy lényeges, hosszan tartó változtatásokat indítsunk végre el. Nem utána! Nem úgy néz ki ez a dolog, hogy gyorsan, gyorsan, most ezt is, azt is megcsináljuk, és aztán rendben van a dolog. Nem indulnak el, kérem szépen, ezek az átalakítások!
Magyarországon az egész közszféra finanszírozása teljesítmény-visszafogó, rossz minőségű, túl drága. Mindenki tudja, hogy így van. Elindultak folyamatok ennek a megváltoztatására. Az első lépésben a megtakarítások keretében ezt mind visszavontuk, pontosabban visszavonják ebben a javaslatban. Mindegyiket. Jó ez így? Biztos, hogy az a jó, hogy senkinek nincs tizenharmadik havi fizetéskiegészítés? Miért ne lehetne tizenharmadik havi fizetést adni azoknak, akik nagyon jók? Persze nem kéne mindenkinek adni. Miért ne lehetne jutalmat adni azoknak, akik jobban dolgoznak, és kevesebb emberrel megoldják a feladatot? Valaki azt mondta - tán Szabó Zoltán -, hogy ők nem akarnak 120 ezer munkanélkülit, hanem inkább elosztják egyformán a terheket. Biztos, hogy ezzel teszünk jót az iskolarendszernek, a közszférának, hogy azt mondjuk, maradjon minden így, ahelyett, hogy azt mondanánk, kevesebb emberrel hatékonyabban meg lehet oldani ezt a rendszert? Biztos, hogy ez a jó megoldás?
Biztos, hogy jó megoldás a tizenharmadik havi nyugdíj nevű elképesztő közgazdasági nonszensz, amikor automatikusan mindenki kap egy pluszhavi nyugdíjat egy biztosítási rendszerben? Miért kapna? Ezt most úgy oldjuk meg, hogy felfüggesztjük? Nem az a megoldás, hogy végiggondolják, tényleg vannak olyan nyugdíjasok ebben az országban, akiknek kell nyugdíj-kiegészítést adni, mert nagyon régen mentek nyugdíjba, tisztességgel végigdolgozták az életüket, de azóta olyan nagy volt az infláció, és a rendszer annyira nem követte az ő helyzetüket, hogy ki kell egészíteni a nyugdíjukat? Ez a társadalom kötelezettsége. De másoknál meg miért kell kiegészíteni? Miért tartunk fenn egy olyan családipótlék-rendszert - nem nagy pénz, 30 milliárdról beszélek, bár most, amikor minden fillér számít, nem is olyan kevés -, ahol alanyi jogon a legjobb helyzetben lévők is kapnak, miközben alul azok, akiknek többet kellene kapni, nem kapnak elegendőt? Miért? Miért nem lehet nagyobb rugalmasságot beállítani a közszféra bérrendszerében? Miért vetették el, most szavazták le önök, ezen az oldalon azt a javaslatunkat a közalkalmazotti törvény kapcsán, hogy legalább a technikai személyzet vonatkozásában legyen másféle lehetősége a munkáltatónak, egy iskolaigazgatónak; beszéltünk már az iskolákról. Miért ne lehetne egy iskolaigazgatónak a takarítószemélyzetet, a portást nem közalkalmazottként felvenni, ha az olcsóbb és hatékonyabb? Milyen érdek fűződik ehhez, azon az egyetlen érdeken kívül, hogy a pedagógus-szakszervezeteknek az erre vonatkozó érdekeit - amelyek onnan táplálkoznak, hogy egyre kevesebb pedagógus és egyre több technikai személyzet van ezekben a szakszervezetekben - ki kell elégíteni?
(12.40)
Nem kell kielégíteni, ezek rendszerelvű változások. Mi tehát azt mondjuk, hogy ez a költségvetés, ha nem képes szembenézni az ország valódi problémáival, ha nem képes szerkezeti jellegű válaszokat adni a megtakarításokra, hanem azt csinálja, hogy elvesz onnan, ahonnan egyszerre a legnagyobbat el lehet venni, függetlenül annak összes következményétől, és mindent változatlanul hagy, az SZDSZ számára elfogadhatatlan, támogathatatlan.
Odáig eljutottunk, és én ezt eredménynek tartom, hogy legalább hozzányúltak a jóléti szolgáltatásokhoz. Képviselőtársamnak mondom, itt hallottam három-négy héttel ezelőtt azt - itt ült, itt ül a miniszterelnök, előttem -, hogy a jóléti rendszerekkel Magyarországon semmi baj nincsen, nem is hagyjuk, hogy hozzányúljanak. Szó se volt arról, hogy ezt meg kéne reformálni. Most azt hallom öntől - helyesen -, hogy ez nincs így. Ön azt mondja, hogy rosszak ezek a jóléti rendszerek, hozzá kell nyúlni. Hát akkor nyúljunk hozzá most, akkor ne halasszuk el ezt egy későbbi időszakra, akkor változtassunk most! Most nézzük meg azt, hogy lehet-e olcsóbban az államot irányítani, megvalósítani, vannak-e tartalékok a rendszerben.
Volt szerencsém - és akkor befejezem, mert elfogyott az időm - hat évet eltölteni a magyar kormányban az elmúlt időszakban, tudom azt, hogy mekkora tartalékok vannak ebben a kormányzati rendszerben még mindig, tudom azt, hogy hány száz milliárd forintot lehet megtakarítani ebben a rendszerben. (Keller László: Halljuk, Gábor! - Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az időkeret leteltét.) Államtitkár urat szívesen tájékoztatom majd külön erről.
Köszönöm szépen.
