DR. SCHIFFER JÁNOS
DR. SCHIFFER JÁNOS
DR. SCHIFFER JÁNOS, az MSZP képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Hosszú munka és hosszas egyeztetés után elkészült az önök elé került törvénytervezet, amely régóta jogosan felmerült, hol markánsan, hol csak filozofálva megfogalmazódó kérdésekre próbál választ adni. Ez a “régóta” nem csak az elmúlt húsz évet jelenti, a problémák tudniillik nem igazán új keletűek. Hiszen már a Nyugat 1930-as számában megjelent összeállítás egyik írója is azt írja, hogy “Nálunk a Budapesti Színészek Szövetsége kezdeményezésére már évekkel ezelőtt mozgalom indult a színházi törvény megalkotása érdekében. Megbeszélések is folytak e tárgyban, sőt tudomásom szerint ígéretet is kapott a szövetség a törvény gyors megalkotása tekintetében. Nagyon kívánatos volna, ha a kultuszminisztérium ezzel a kérdéssel mihamarább, alaposan és szeretettel foglalkoznék.” Nekem ez a “szeretettel” nagyon tetszik.
No, úgy tűnik, elődeink sem dolgoztak gyorsabban, mivel az a bizonyos ígéret még sokáig nem vált valóra. A problémák pedig, úgy tűnik, maguktól nem bírtak megoldódni.
Komolyra fordítva a szót, az immár csaknem két évtizeddel ezelőtti rendszerváltás komoly kihívás elé állította a kultúrát, a kulturális intézményeket. Közöttük is kiemelkedő mértékben azt a színházi rendszert, ami Európában ma már csaknem egyedülálló módon megőrizte a repertoárjátszást biztosító társulatokat, műhelyeket, s az ezeknek otthont adó nagy költségű kőszínházakat. Persze mellettük megjelentek a magukat függetlennek vagy alternatívnak nevező együttesek, amelyek közül jó néhány időközben fix társulattá fejlődött, ugyancsak repertoárrendszerben működik, csak éppen mögötte nincs nagy épület vagy állandó színpad. S megjelentek a fiatalok, akik közül ma már sokan nem olyan fiatalok, és jelen vannak a mindenkori ambiciózus pályakezdők. És ez ugyanúgy igaz az előadó-művészet többi ágára is, a nagy múltú kórusmozgalomra, a vidéki városokban működő számos szimfonikus, kamarazenekarra vagy a hagyományos balett mellett megjelenő kortárs táncegyüttesekre. És hogy az újak nemcsak megjelentek, hanem komoly súllyal jelen vannak a magyar kulturális életben, emellett a nemzetközi életben is, jelzi az az épp a napokban megrendezett seregszemle, amelyet külföldi producereknek, fesztiváligazgatóknak rendeztek mintegy 130 független színház és táncműhely részvételével.
Megváltozott a közönség is. Megjelent az újfajta publikum, akinek sokkal határozottabban megfogalmazott igényei vannak, aki a mai jegyárak mellett már válogat, s ezzel határozott módon nyilvánít véleményt, aki már ismeri a nemzetközi tendenciát, és elvár bizonyosfajta előadásokat, aki tudja, hogy az előadóművészek és az együttesek részben az általa váltott jegyek árából élnek, s ezért cserébe bizonyos színvonalra is jogot formál.
Ez a rendszer, amelynek keretében az elmúlt színházi évadban több mint 13 ezer előadásra, 723 bemutatóra, 40 ősbemutatóra, valamint több száz koncertre került sor, szóval ezt a rendszert működtetni, segíteni, támogatni a mindenkori kulturális kormányzatnak és az önkormányzatoknak egy nehéz feladata. Ennyiféle, sőt ennél sokkal több, egymásnak gyakran ellentmondó igénynek, elvárásnak kell megfelelniük.
Bizonyára többekben felmerült a kérdés, hogy a jelen pénzügyi helyzetben vajon a színház, az előadó-művészet-e a legfontosabb dolog, amivel a törvényhozásnak foglalkoznia kell. A válaszom határozott igen. Sőt, talán épp most a legfontosabb, hogy megszavazzuk ezt a törvényt, és ezáltal kinyilvánítsuk: a színházra, a táncra, a zenére szükségünk van. Egy válság idején, amikor az első látásra égetőbbnek tűnő kérdések megoldása érdekében a kultúra amúgy is hajlamosabb a sor vége felé kerülni, mindennél fontosabb ezt leszögezni. Nem beszélve arról, hogy a válság remélhetőleg csak rövid ideig tart, a színház, a zene viszont több ezer éve működik.
Ezelőtt nyolcvan évvel is válságos időszak volt, mégis a szubvenció szükségességéről vitatkoztak a szakma képviselői. Hevesi Sándor, a kor legnagyobb színházi teoretikusa így érvelt: “A hagyomány új átéléséhez és továbbfejlesztéséhez állandó s egyenesen ilyen irányba fegyelmezett színtársulatra van szükség, amelynek fenntartása anyagi áldozatot igényel.” Hozzátenném, hogy az 1929-30-as évadban, a válság évadában Magyarországon 3 millió 790 ezer nézője volt a színházaknak.
Felmerült az a kérdés, hogy erre a törvényre, ahogy már korábban is felmerült, csak a pénz miatt van-e szükség. Gondolom, ha csak a finanszírozásról lenne szó, ehhez nem kellene külön jogszabály, ezt el lehetne rendezni a költségvetésben is. De azt gondolom, hogy ennél sokkal több dologról van szó, és kell és muszáj a pénzről beszélni, de leszűkíteni a vitát erre, az szűklátókörűség, mert az csak rövid távban gondolkodik, és itt többről van szó. De hogy nehéz dologról van szó, azt mutatják az itt felmerült kérdések is. Gulyás Dénes képviselőtársam még több szabályozást kér a művész és állam között, míg Nagy István képviselő azt mondja, hogy túl bürokratikus a szabályozás. Tehát nagyon sok probléma van. Én örülök annak, hogy Gulyás Dénes kedves zsengéknek nevezte a módosító javaslatait, és remélem, ezekkel a kedves zsengékkel már lehet írásban is szembesülni, s róla konkrétan elbeszélgetni. De azt azért pontosan nem értem, hogy a többségi magyar színjátszás védelmét miért kérdezi. 1790 óta, Kelemen László első magyar nyelvű társulata óta, s a mai magyar színházkultúrában, azt gondolom, ezt külön megfogalmazni nem szükséges.
De térjünk vissza a színházra! Darvas Iván, aki képviselőtársunk is volt, úgy fogalmazott a színházról, hogy “ott, ez köztudomású, egyetlen olyan szó el nem hangzik, aminek bármi köze lenne a valósághoz vagy pláne az igazsághoz”. Hát akkor mégis mi a jó benne? Miért adunk pénzt olyasmiért, ami nem igaz, mi a csuda vonz oda minket, ahol eleve tudjuk, hogy rafináltan átráznak bennünket, átvágnak? Hát lehet egy ilyen dologra szigorú előírásokat, normatívákat meghatározni, törvényt hozni? Látjuk az eddigi vitákból is, hogy nagyon nehéz, de nemcsak hogy lehet, hanem kell is, szükségünk van erre. Szükségünk van azért, mert az értéket, amit a magyar zenei és a színházi élet az elmúlt évszázadokban létrehozott, azokat a műhelyeket, amelyek a művészetet a közönség felé közvetítik, nagyon könnyű szétzilálni és sorsára hagyni. De később újraépíteni már szinte lehetetlen valós értékek megsemmisülése nélkül.
A következő gondolatokat egy új utakat kereső, a régi szisztémát feszegető alkotó fogalmazta meg: “Az elmúlt évtized öröksége a modern magyar színházi kultúra aranyfedezete, amit sem kidobni, sem elherdálni nem szabad”. De éppen, mivel ilyen szépen sikerült megőrizni mostanáig, amikor a kapitalista társadalmi viszonyok súlyos devalvációval fenyegetik, haladéktalanul át kell gondolni, miképpen lehet az értéket aktivizálni, átforgatni, kamatoztatni, a szavak szellemi, és ezt hangsúlyozom, szellemi értelmében is. Vagyis nem váltani, változatni kell. Átalakítani, finomítani, nyesegetni és kiegészíteni.
Tudjuk, hogy sokan mondják, hogy változásra van szükség, meg kell újítani a struktúrát, hogy tér és eszköz nyíljon az új kezdeményezéseknek. Azt gondolom, hogy a törvény pont ezt teszi lehetővé, mert egyik oldalról biztonságot nyújt, de nem a régmúlt dicsősége alapján, hanem a teljesítményre építve, ugyanakkor kiszámíthatóságot, lehetőséget, esélyt biztosít azoknak, akik mint a korábban említett 130 műhely, a függetlenek, alternatívok, magánkezdeményezések.
A törvénynek a finanszírozás garanciái - ami nem mindig többet, de kiszámíthatóságot jelent - mellett foglalkozni kell a művészeti műhelyek működésével, az ezekben dolgozók munkakörülményeivel, a független társulatok, az új kezdeményezések sorsával, az értékek preferálásával, ami nagyon nehezen szabályozható kérdés, a szponzoráció elősegítésével és az adókedvezmények biztosításával. A javaslat, amely hosszas, az érintett művészeti ágak képviselőivel, alkotóival folytatott egyeztetésen, kemény vitákon alapuló, kiérlelt, persze kompromisszumokat is magában foglaló szakmai anyag alapján készült, ezekre a kérdésekre próbál választ adni.
A törvény fő célja, hogy az egyes szereplőktől független rendszert vigyen be a struktúrába, szigorúan szakmai alapon határozza meg a feladat- és felelősségköröket, esélyt adjon új kezdeményezéseknek, és feltételek számon kérhetősége révén folyamatos teljesítményre késztesse a régieket. Tehát ahogyan Hevesi Sándor is fogalmazott, a szubvenció, az állami támogatás nem arra való, hogy mesterségesen életben tartson egy élettelen színházat, hanem hogy egy élő színház erejét felfokozza, és a benne rejlő vitalitást minden korlátozás és lemondás nélkül a végsőkig megfeszítse, ami persze bármely művészeti ágra, együttesre tökéletesen igaz.
(18.00)
Ez a törvény hozzásegíthet, hogy valóban azok kapják az állami támogatást, akik kiemelkedő munkát végeznek, és persze nem utolsósorban megteremti a finanszírozás viszonylag stabil, hangsúlyozom: kiszámítható kereteit, amely nélkül a régiek és az újak egyaránt kiszolgáltatott helyzetben lennének kénytelenek dolgozni.
Amiről Darvas Iván beszélt, az ugyanis egy hosszú folyamat végső pillanata, az elkészült produkció találkozása a közönséggel. Ezt azonban hosszú időn át tartó próba, rengeteg szakember, kemény munka előzi meg. A most elkészült törvénynek ezt a munkát is kell szabályoznia, a kereteket kell megteremteni, amelyek között, ha felmegy a függöny, vagy a karmester felemeli a pálcáját, megtörténik a csoda.
Vannak, akik manapság néha a parlamentet is egy színházhoz hasonlítják. Én ezt a színház nevében visszautasítanám. Ismét Darvas Ivánt idézem: “A színházból minden hazugsága, esendősége, linksége ellenére is árad egyfajta méltóság.”
Nos, arra kérem minden tisztelt képviselőtársamat, tegyük félre a rosszul vagy jól begyakorolt szerepeinket, és próbáljuk meg valóban szakmai alapon, méltósággal megvitatni a törvényt, hiszen ki emlékszik ma arra, hogy milyen politikai elveket vallottak a színházi vagy zenei élet egykori nagyjai? Vajon, érdekelne-e minket, hogy kire szavazott Latinovits Zoltán, vagy kire szavazna ma Ferencsik János? Vagy kineveznének-e ma egykori nagy színigazgatókat, karmestereket, vagy azt mérlegelnék, hogy melyik napilapot olvassák, hová adják a szavazatukat, és ettől függővé tennék a támogatásukat?
Szóval vitassuk meg e tervezetet méltósággal, mert ez a törvény erről is szól. Ehhez kérném az együttműködésüket.
Köszönöm szépen. (Taps az MSZP soraiban.)
