MÉCS IMRE
MÉCS IMRE
MÉCS IMRE (MSZP): Köszönöm, elnök úr. 1958. október 24-én, a forradalom második évfordulóján alacsony termetű, izmos, a fogságban nagy bajuszt növesztett, 22 éves, kedves arcú fiatal bányászt ragadtak karon és vezettek a bitófához, mialatt ő bátran, meg nem csukló hangon éltette a szabad Magyarországot.
Ki volt ő, mit tudunk róla? 1936-ban Nagykőrösön született hatgyermekes szegényparaszti családban, édesapja a háború előtt napszámos, a forradalom idején utcaseprő volt. A négy elemi elvégzése után az aszódi javítóintézetbe került, ahol két évig a kovácsmesterségre tanították. ’54-ben elvégezte Tatabányán a vájáriskolát. ’55-ben üzemi lopás vádjával nyolc hónapi börtönre ítélték. Ebben az időben százezrek vitték haza az üzemekből a dolgokat, őt elkapták. Szabadulása után Pestre került, a Ganz Vagongyárban dolgozott segédmunkásként.
’56. október 23-án munkásszállón értesült a tüntetésről. A Hősök terére sietett, ahol szemtanúja volt a Sztálin-szobor ledöntésének. Miután híre jött, hogy a Rádiónál az ÁVH-sok lőnek a tüntetőkre, felugrottak egy teherautóra, s odamentek, mint ahogy én is egyetemi társaimmal a Kossuth térről. Fegyvert kaptak a katonáktól, és csatlakoztak az épületet ostromlókhoz. Annak elfoglalása után a Rákóczi úton bocsátkozott harcba a bevonuló szovjet csapatokkal. 25-én már a Corvin közi forradalmárok között harcolt, este pedig a Berzenczey utcai - Wágner István, a Göndör által szervezett - felkelők között található, velük harcolt bátran a fegyverszünetig. A foglyul esett szovjet katonákat a Corvin közi parancsnokságra kísérte be, vigyázva és óva őket. A fegyverszünet idején felügyelt a rendre, a vöröskeresztes élelmiszer-szállítmányok igazságos szétosztására.
Járőrszolgálatot, kapuőrséget adott, részt vett igazoltatásokban akkor már nemzetőrként, a törvényes magyar kormány felhatalmazásával. November 4-én a második szovjet agresszió ellen az Üllői úton a Kilián-laktanyával szemben foglalt társaival állást, és harcoltak az iszonyatos túlerővel szemben. Miután a szovjet agresszorok szétlőtték az épületet, szétszóródtak, főhadiszállásuk közelében folytatták a harcot. November 7-én társai rábeszélésére tette le a fegyvert.
Tatabányán dolgozott 1957. július 5-ei letartóztatásáig. Társaival együtt a Fővárosi Bíróság Halász Pál vezette népbírósági tanácsa elé állították. Ő volt a tizenharmadrendű vádlott, s ő kapta Onestyák Lászlóval együtt a legsúlyosabb, a halálbüntetést ’58. március 31-én. Május végén ismertem meg őt, amikor én is a halálsorra kerültem. Elmondta, hogy a tárgyaláson a tanácselnök, a taláros gyilkos megkérdezte tőle, használta-e fegyverét a szovjet csapatokkal szemben. Természetesen - volt a válasza. És célzott-e vele? Persze - válaszolta büszkén kihúzva magát. Nem tudta, hogy a Legfelsőbb Bíróság hozott egy elvi döntést, amely szerint nem kellett bizonyítani, hogy fegyveres összetűzésnél van-e összefüggés a haláleset és a fegyverhasználat között, mindenki tettestárs gyilkosságban, aki a fegyverét elsütötte. Ennek alapján ítélték el gyilkossági váddal nemcsak felkelők sokaságát, többek között az én vádlott-társaimat is, hanem reguláris katonai egységek katonáit, például a Juta-dombiakat, akik a törvényes kormány utasítása alapján, katonai feljebbvalóik parancsára harcoltak a betolakodó agresszorok ellen. Ezért tudta a sunyi és gyáva főgyilkos hazaáruló Kádár János kijelenteni, hogy a börtönben közönséges gyilkosok ülnek nagy számban.
Nem emlékszem arra, hogy a rendszerváltás után a Legfelsőbb Bíróság elítélte volna nem csak ezeket a döntéseket, sem az elképesztő, a jogszolgáltatás elemi normáit megcsúfoló döntést hozó hazaáruló személyeket, akiket még itt sem kívánok bíráknak nevezni. A másodfokú népbírósági tanács vezetője, Vágó Tibor a nyolcvanas évek végén még a Legfelsőbb Bíróságon működhetett. Remélem, elolvassák felszólalásom jegyzőkönyvét az Igazságszolgáltatási Tanács illetékesei.
Személyes élményem: a szomszéd zárkában volt Zódor János, a mokány, kis termetű, kedves felkelő, és a falon keresztül sakkoztunk. A mai napig fülembe cseng határozott hangja: bástya Henrik 6. ’58. augusztus 20-án, Szent Istvánkor, az alkotmány napján, ahogy a rendszer átkeresztelte, füllesztő hőség volt a zárkákban, nyomasztó csend ülte meg a halálsort. Időnként kikopogtak a dohányosok, hogy tüzet kapjanak az őröktől, mert tűzszerszám nem lehetett a zárkában. Az őrök gyötörték, szívatták a halálraítélteket. Órákig nem adtak tüzet a feszült idegállapotban lévő raboknak. Egyre nőtt a feszültség, egyre többen kopogtak ki, amely az idő múltával dörömbölésbe csapott át - csak nem adtak az őrök tüzet. Majd nagyszámú csizma dobogását lehetett hallani, sorban nyitották ki a zárkákat, és gumibottal verte a nagyszámú riasztott őr a halálraítélteket. (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az idő leteltét.) Szomszédunkban Zódorékat is összeverték. Kivágódott a mi ajtónk, már ütöttek, mikor az egyik megfáradt őr megszólalt: ezek nem is dohányoznak.
’58. október 21-én volt a másodfokú tárgyalás. Zódor János nem kért kegyelmet, ahogy erről az Oral History interjújában (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az idő leteltét.) egykori vádlott-társa, Fehér Nándor beszámolt. Zódor nagyon bátran viselkedett, három nap múlva kivégezték.
Isten áldja emlékét. (Taps.)
