KARSAI PÉTER
KARSAI PÉTER
KARSAI PÉTER (MDF): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Országgyűlés! A kormány által benyújtott nemzeti tehetségprogram megnevezett stratégiai célja kettős. Elsőként az, hogy a tehetséges fiatalokat tudományban, művészetekben, sportban, és ami külön örvendetes, mesterségekben felfedezzék, tehetségük kibontakoztatásában támogassák őket, másodjára az, hogy tehetségük a társadalom egésze javára hasznosuljon.
Az előterjesztőnek - felettébb szimpatikus módon - szívügye, hogy a magyar tehetséggondozás ne torpanjon meg a mai országhatárokon, s hogy ne igazodjék a négyéves politikai szakaszokhoz. Vagyis e kérdés emelkedjen térben és időben nemzeti üggyé, váljon 20 éves tervezéssé.
A Magyar Demokrata Fórum e kettős alappillérrel egyetért. Csupán azt kell hozzátennünk, amivel egészen bizonyosan képviselőtársaim is mindannyian egyetértenek, hogy egészséges és egészségesen működő társadalomban ez a kérdés külön egységként fel sem vetődnék. Egy természetesen, jól működő társadalomban a tehetség - megfelelő intézményrendszerei révén - a természetes kiválasztódás folyamatiban előlép, szinte önmagától előtérbe kerül.
Illyés Gyula nagyszerű Petőfi-könyvében azt írja, hogy egy “egész nemzet esik vajúdásba”, hogy megszülessék a tehetség, “a rendkívüli fiú”. “A nemzet, a nagy család előre készülődik az eseményre. Előre kioktatja a dajkákat, akik az újszülöttet ápolni fogják… Aztán tanítókat nevel, akik a fiút irányítani fogják. Iskolakönyvekről éppúgy gondoskodik, mint a nagybácsik ajándékairól és dorgálásairól.” - így szabja meg az író a tehetséggondozás normális körülményeit. “Az egész ország egy nagy izgalom” - írja Illyés Gyula.
Hát, a nagy kérdés e törvényhatározati javaslattal kapcsolatban éppen ez: meg lehet-e teremteni ezt a tehetségkibontakoztató és ápoló izgalmat olyan társadalomban, olyan közvilágban, amilyen a ma Magyarországa, felpezsdíthető-e a törvénytervezetben leírt módon a tehetségteremtő kedv egy olyan közösségben, amilyen a ma Magyarországa és népe?
Az előttünk fekvő anyag egyik alpontjában - idézem - “a tehetség fejlesztését és hasznosítását segítő környezet kialakítását” jelöli meg fontos feltételül és célul, egy tehetségbarát társadalom létrehozása azonban kérdéses, hogy lehetséges-e művi, mesterséges, voluntarista módon. Az alapjaiban jó és érdemes szándék, vagyis a tehetség gondozásának a szándéka, a tehetséges fiatalok képességeinek kibontakoztatása és társadalmi hasznosulása, vagyis a tervezet szerint lépéselemeire bontva: a tehetséges fiatalok megtalálása, a tehetséges fiatalok folyamatos segítése és a tehetség hasznosulása egy még mindig nivelláló alaptartású és tekintélyelvű oktatási rendszerben nehezen képzelhető el.
Arató államtitkár urat kérdezném meg, hogy éppen ennek a felismerésnek a birtokában, vagyis annak hitében, hogy a mai magyar iskolarendszer egészében nem alkalmas a tehetség gondozására, minisztériumi munkatársai és szakértői ezért óvakodtak-e attól, hogy a 30 sűrű oldalt betöltő javaslat szövegében szinte meg sem említik érdemben a magyar iskolát, s a benne tanító tanárt. Elképzelhetőnek és jónak tarthatjuk-e, hogy az iskolarendszeren kívülről irányítsák a tehetséggondozást? Nem volna-e célszerűbb inkább úgy alakítani, formálni a bizony akadozó és omladozó magyar közoktatást, hogy természetes folyamatként valósuljon meg, hogy megvalósuljon benne az, amit most kívülről, a tervezet szerint homályosan felvázolva próbálna megoldani az oktatáspolitikai vezetés?
Egy ilyen határozati javaslatból egyenesen kellene kibonthatóvá válniuk a konkrét terveknek. Itt azonban az utalásokból - sajnos - csak arra futja, hogy a nyolcvanas évek elejének próbálkozást, a rossz emlékű SZET-et említsék fel mintaként, s valóban jó ötletként a “tehetségbatka” fogalmával játsszanak, és a tehetségbarát társadalom kialakításakor sem esik szó az iskoláról, az iskolarendszerről, komoly hiányérzetünk támad a törvénytervezet elolvasásakor. Meghökkenve olvassuk a hatalmas számot, hogy az elmúlt évben 7 milliárd 171 millió 800 ezer forint került tehetséggondozásra. Nem lehetett volna, s lehetne a támogatást a magyar oktatásügy gyökeres megújítására, a tanári gondolkodás korszerűsítésére, a jelenlegi letargikus kedélyhelyzet feljavítására, vagyis a magyar oktatásügy szanálására fordítani?
Javaslatunk tehát az, hogy - a benyújtott szövegnek a tehetség terminusával kapcsolatos pozitív alapszándéka megtartásával - minél több konkrét elem, a megvalósításra egyedibben és hitelesebben utaló gondolat, utalás, javaslat kerüljön be a törvényszövegbe. Minél nagyobb súly essék a gyermek- és ifjúsági tehetséggondozás orgánumaként a magyar közoktatás és felsőoktatás egész rendszerének a megújítására, a magyar oktatás mind tárgyi, mind szakmai, emberi megerősítésére, iskolás gyermekeink szavajárása szerint felturbózására.
(17.40)
Épüljön ki végre a mindezen céloknak megfelelő tanárképzés, így például csökkentsék az úgynevezett puha szakokon való értelmetlen, nehezen meghatározható tartalmú és célú tömeges képzést, szüntessék meg az egyszakos tanárképzést, csökkentsék egész oktatási rendszerünkben a repetatív és nonkreatív attitűdöt, s léptessük helyére a valódi kreativitásra nevelést, melyben mielőbb és minél több téren és formában önállóságra, önirányításra, felelős életre neveljük a diákokat. Közéjük számítjuk a tanár szakos hallgatókat is, így majd ők is hasonló mentalitással, felszabadultan és szabadon fognak oktatni az iskolában.
Helyezzük vissza méltóképpen oktatási rendszerünkbe a korábbi pozitív és máig is biztató példákat, Klebelsberg Kunó miniszterségének és korának kezdeményeitől a két világháború közötti népi mozgalom értelmiségfrissítő hatásán, egyházaink e tekintetben pozitív szerepén át éppen a Magyar Népköztársaság amúgy dicstelen évtizedeiben virágzó elitoktatást, benne a különböző tagozatokat, egész elit gimnáziumokat, az oktatás egész visszatérését a mennyiségről a minőségi pályára. Élesszük fel azt, ami beváltan jó volt, például a Kodály-módszernek nevezett zenei nevelést, amelynek az utóbbi időben sajnálatosan sikerült kimúlnia.
Az anyagban emlegetett Arany János tehetséggondozó mozgalomnak kellene sokkal rugalmasabb, szakmailag és pénzügyileg jól ellenőrzött és hatékonyabb társait életre hívni. De mindezt - hangsúlyozzuk - elsősorban az oktatási rendszer keretében! Jelenleg az intézmények, az iskolák egyáltalán nem érdekeltek abban, hogy minősített oktatóik legyenek. Nem érdekük, hogy ezekben az iskolákban tudós és tehetséges tanárok tudós és tehetséges diákokat neveljenek. Hogy nem kevesen ezt mégis megteszik, ez többnyire intézményi és tanári elkötelezettség, sőt olykor megszállottság következménye. Miért ne lehetne, miért ne kellene ezeket a jelenleg alig támogatott törekvőket, iskolákat, egyetemeket és jó pedagógusaikat mint intézményük élharcosait támogatni?
Tisztelt Országgyűlés! Képviselőtársaim! Az előttünk fekvő törvényjavaslat jó irányú indítása feltétlenül megérdemli a mélyebb átgondolást, és azt, hogy méltóbb és reálisabb, valóságos tartalommal töltsék fel a javaslattevők az egyelőre túl sok általánosságot közlő anyagot. Félő, hogy megszokottan a hivatalok, a hivatali pénznyelők száma fog növekedni. Ezért javaslom, használjuk inkább jól, hatékonyan a meglévő oktatási intézményeket.
De ne feledjük, a társadalmi letargia állapotának és hangulatának alapos változása nélkül a tehetséggondozó, igazi iskola létrejöttére aligha van esély. Gyerekkorunkban úgy mondtuk - merthogy mi is voltunk gyerekek -, hogy annyit ér minden előkészítetlen, hamari jó szándék és bármennyire is tetszetős, mázas terv, mint halottnak a csók.
Tisztelt Képviselőtársaim! Államtitkár Úr! Csak reálisabb megközelítéstől várhatunk hatékonyabb megvalósítást. Vissza kellene épp ezért vonni az előterjesztést, és higgyék el, megérdemli: dolgozni kellene rajta még egy kicsit. Ha ez így történik, ehhez a Magyar Demokrata Fórum nevében biztosítom önt, államtitkár úr, a támogatásunkról.
Köszönöm a figyelmüket.
