JÁRVÁS ISTVÁN
JÁRVÁS ISTVÁN
JÁRVÁS ISTVÁN (Fidesz): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Képviselőtársaim! Tisztelt Államtitkár Úr! Az agrárgazdaság 2007. évi helyzetéről szóló jelentés vitájánál vagyunk, és úgy gondolom, hogy a jelentés mind szerkezetében, mind tartalmában példaértékű. Szerkezetében követi az elmúlt évek hagyományát. Megállapításokat, következtetéseket ugyan nem von le, bár azt el lehet róla mondani, hogy bizonyos problémás területeket azért igyekszik elkerülni, vagy kevés szót ejt róla. A mezőgazdaság is egy olyan terület, amely azért egymásra épül, tehát az, ami a mai magyar mezőgazdaságra jellemző, annak vannak gyökerei. Én a bizottsági ülésen is elmondtam egy példát, és mindig eddig szoktam visszamenni.
Ha az 1956 utáni eseményekre és az 1959-1960 közötti időszakra visszaemlékeznek, vagy visszaemlékezéseket olvasunk, azt tapasztalhatjuk, hogy Magyarországon egy igen jó, ambiciózus magángazdaságon alapuló mezőgazdaság volt, tehát a virágkorának nevezik ezt a korszakot, ami elég rövid korszak volt, az emberi szorgalom és tenni akarás azért megjelent ebben az időszakban. De az emberek előtt azért mindig ott lebegett az, hogy valójában hogyan is fog történni, mi is lesz az a szövetkezetesítés, ami érdekelte a mezőgazdaság szereplőit.
Ezért nem véletlen az az eset, ami talán Szolnok megyében egyesek szerint 1957-ben, szerintem 1958-ban történt, de ez nem jeleníti meg a vita lényegét. Az ország akkori első számú vezetője nagygyűlést tartott, és a megye minden területéről nagy számban sereglettek a mezőgazdaság szereplői erre a nagygyűlésre. Kíváncsiak voltak, hogyan is lesz a szövetkezetek szervezése, részt kell-e ebben venni avagy nem. A szónok megoldotta a feladatát. Azt mondotta, hogy a szövetkezetbe csak annak kell belépnie, aki be akar. Mindenki tapsolt; aki be akart lépni, azért, aki nem akart belépni, azért. Csak azt felejtette elmondani, hogy belépni vagy akarni viszont muszáj lesz. Így kezdődött a magyar mezőgazdaságnak egy jelentős fordulópontja 1959-60-ban, amikor is megtörtént a szövetkezetesítés.
A szövetkezetek bérelt földeken kezdték meg a gazdálkodást, tagjaiktól haszonbérelték, földjáradékot fizettek azért a területért, ahol gazdálkodtak. Ez az a jogviszony, amelyik később az alapja lett egyébként részben a kárpótlásnak, részben ennek a jogviszonynak a következménye az, hogy osztatlan közös tulajdonban van még ma is több millió hektár Magyarországon, és ennek a kimérése igen vontatott. Láthatjuk majd a költségvetési fejezetben is, hogy nem túlságosan nagy összeg van az osztatlan közös tulajdonok megszüntetésére tervezve. Valójában ez az a pont, amelyre az SPS-rendszerrel kapcsolatos vitához is vissza lehet nyúlni, hiszen az SPS-rendszer olyan bérleti jogviszonyon alapuló viszonyok összességét igyekszik megerősíteni, ami erre az időre nyúlik vissza. Ennyit a történelmi alapokról. Én úgy gondolom, hogy ezek mellett nem szabad elmenni, hiszen ezek fontos tények.
A mezőgazdaság értékelését most is, mint a bizottsági ülésen is, több éve a jövedelmezőség és a kereseti viszonyok oldaláról kívánom megközelíteni. A mezőgazdasági ágazat dolgozói összességében havonta mintegy 62 ezer forinttal - bruttó összegben - kevesebbet keresnek, mint a nemzetgazdaság más ágazataiban dolgozók, tehát mintegy háromnegyed részét. Ebből is következik jó néhány dolog. Az egyik dolog az, hogy az után a bruttó kereset után, amit nem kapnak meg az ágazat szereplői, vagy nem kapunk meg, nincs közteherviselés, és nincs nyugdíjalapképzés sem, tehát garantált ezeknek a foglalkoztatottaknak a viszonylag alacsony nyugdíjuk.
Ennek a ténynek az a következménye, hogy mintegy 1 millió forinttal kevesebbe kerül egy agrárfoglalkoztatott éves ráfordítása, mint a más ágazatban lévő dolgozóknak. Ez azt jelenti, hogy 180 ezer ilyen személy esetében 180 milliárd forintot takarítunk meg magunkon, akik benne dolgozunk, illetve foglalkoztatunk személyeket. A 180 milliárd forint nagyon nagy összeg, jelentős összeg. Ha azt vesszük figyelembe, hogy a mezőgazdaságban az alacsony képzettségűek száma egyébként viszonylag magasabb, mint a nemzetgazdaság más ágazataiban foglalkoztatottaknál, hiszen a mezőgazdaságban az alacsony képzettségűek aránya mintegy 70-75 százalék, míg a nemzetgazdaság más ágazataiban ez csak 50-52 százalék, akkor is nyugodtan, bátran kijelenthetjük, hogy évente mintegy 100 milliárd forintot megspórol az ágazat saját magán.
Ha azt vesszük figyelembe, hogy az ágazat adózás előtti eredménye 2007-ben is csak mintegy 60-70 milliárd forint összegre tehető, akkor ebből az derül ki, hogy mindazt a támogatási összeget, amelyről Demendi képviselőtársam az előbb részletesen és szakszerűen beszámolt, elveszítjük a piaci versenyben. Ez nem jelenti azt, hogy erre a támogatásra nincs szüksége a magyar mezőgazdaságnak, szüksége van, csak mind az összeset elveszítjük a piaci versenyben, sőt, amit egyébként magukon megspórolnak a gazdaság szereplői munkabér gyanánt, azt tapasztaljuk, hogy annak is egy részét elveszítjük a piaci versenyben. Ez egyébként nehézzé és ingataggá teszi az agrárgazdaság szereplőit. Ha aszálykár van, ha piaci zavar van, ha fagykár van, akkor egy-egy térségben ellehetetlenülnek a mezőgazdasági termelők. Tehát nagyon érzékeny, nagyon nagy a kitettségük, hiszen kicsi a jövedelemtermelő képességük. De nehéz egyébként ilyen viszonyok között a szakmai szervezeteknek, az érdekképviseleteknek, akár az Agrárkamarának, de egyébként feltételezem, hogy a szakmai irányítást végző minisztériumnak is nehéz a feladata, és nem könnyű egy-egy évet - hogy úgy mondjam - menedzselni.
Ha azt látjuk, hogy a mezőgazdasággal kapcsolatos, az inputokat előállító cégeknek milyenek a jövedelmi viszonyai, akkor is nagyon érdekes képet látunk. Amint említettem, a teljes mezőgazdasági vertikum adózás előtt képes 60-70 milliárd forint eredményt produkálni, és mondjuk, egy növényvédőt vagy műtrágyát gyártó cég éves eredménye ennek körülbelül a fele, akkor egy kicsit el kell gondolkodni ezen, hogy valójában hogyan is áll ez a dolog. Én nem hiszem azt, hogy a piaci versenyben ezt meg lehet szabályozni, de azért ebből mégiscsak kiviláglik, hogy ha egy teljes mezőgazdasági ágazat 60-70 milliárd forintot tud eredményként letenni az asztalra, és mondjuk, a műtrágyagyártó és -forgalmazó holding ennek a felét képes, akkor mégiscsak az ötlik fel az emberben mint mezőgazdasági termelőben, hogy talán egyébként nemcsak az energiaárak határozzák meg a műtrágya árát, hanem például egyfajta monopólium is van a magyar piacon e tekintetben. Más hasonló példákat is lehetne hozni a magyar mezőgazdaságból.
Összességében is tehát az a véleményem, hogy az agrárfoglalkoztatás, a kereseti viszonyok és a mezőgazdaság jövedelmi viszonyai nagyon szoros kapcsolatban vannak, és nagyon sok mindent elárulnak egyébként az ágazatról. Úgy gondolom, az Agrárgazdasági Tanács által tett tízpontos javaslattal kapcsolatban, amelyre érdemes figyelni, vitatkozni nem lehet, azok az állítások igazak, helyesek, és olyan iránymutatások, amelyeket meg kellene tartani, viszont ez nagyon nagy közös munkát igényel az ágazat szereplőitől az én véleményem szerint. Egyébként is a magyar mezőgazdaságnak szakmailag versenyző szereplőkre volna szüksége. Sajnos, ma Magyarországon azt látom, hogy szakmailag nem versengő szereplői vannak a mezőgazdaságnak, inkább más dologban versengenek az ágazat szereplői.
Ahhoz, hogy szakmailag versengő szereplői lehessenek a magyar mezőgazdaságnak, azért néhány dolgon változtatni kellene. Például az egyik ilyen dolog, hogy tulajdonformák közötti egyenlőség legyen. Számomra az nehezen elfogadható, sőt egyáltalán nem elfogadható, ha egy magángazdálkodó, egy agrárgazdálkodó földterületet vásárol, azt kiméreti az osztatlan közös földből, mert abból vásárol, utána meg kell várnia, hogy a bérleti jogviszony leteljen, utána azt is ki kell várnia, hogy az SPS-rendszerben azt a két évet, amíg nem juthat támogatáshoz, azt is megszerezze. Nem mondanám azt, hogy ez versenysemleges.
(18.20)
Ha viszont azt nézzük, hogy aki gazdasági társaságot vásárol, tehát egy jogviszonyt vásárol, mert több pénze van, nem 5 hektár, 10 hektár földet vagy 20-at vásárol, hanem egy gazdasági társaságot vásárol meg, mert vannak ilyenek Magyarországon, az a következő nap élvezi az összes lehetőséget. Nem hiszem, hogy ezen nem lehetne változtatni egyébként, mégis a törvényalkotók itt vannak a parlamentben, és én úgy gondolom, hogy közös párbeszéddel ezt rendezni kellene. Nem jó dolog az, hogyha a kisember, aki úgy gyarapítja a vagyonát, hogy névvel mögé áll egy eszközvásárlásnak, egy földvásárlásnak, esetleg öt-tíz évet kell ahhoz várnia, hogy ő ezt használatba, birtokba vehesse, míg aki egy gazdasági társaságot megvásárol, egy nagyvállalkozó, az a következő nap már élvezi minden lehetőségét akár a támogatásoknak, akár az egyéb jogviszonyoknak.
Itt még egy pillanat, egy gondolat erejéig szeretnék visszatérni a bérleti jogosultságra, hiszen egyetértek azzal, amit Herbály képviselőtársam az ezt megelőző ülésen mondott, hogy a magyar mezőgazdaság a bérleti jogviszonyon alapul. Igaza van Imrének teljes egészében ebben az állításában. De hát ez a bérleti jogviszony egy része a rendszerváltás után alakult ki, egy része viszont a rendszerváltás előttre nyúlik vissza. Volt a rendszerváltáskor egyébként földkárpótlás, ki lehetett lépni a mezőgazdasági szövetkezetekből, de azért a bérleti jogviszonyt a jogutódlás alapján megörökölték a szövetkezetek egyébként. Tehát ebben is van még a mai időszakban is jelentős feszültség.
A versengő mezőgazdaságnak azért egy másik akadálya is van, ami felé haladunk, mert eddig szinte olyanokat mondtam, ami felől elfelé haladunk, de ez olyan, ami felé haladunk. A mai magyar mezőgazdaság szereplőinek nagy része, a társas vállalkozásoknak az első számú vezetői vagy többségi tulajdonosai többnyire 55-60 év környékén vannak, és a viszonylag jól menő családi vállalkozások egy jelentős része is akiknek a tulajdonában van, azok is 55-60 év körül vannak. Tehát a mai mezőgazdaság szereplőinek 80 százaléka, közel 80 százaléka öt-tíz éven belül kénytelen ezt a tevékenységét koránál fogva abbahagyni.
Nehéz helyzetben vannak a magángazdálkodók és családi vállalkozások is, hiszen annak a családi vállalkozónak, annak a magánvállalkozónak, aki nem látja egyébként maga mögött a következő generációt, nehéz olyan kedvező megoldást kiírni, olyan pályázati feltételt, amiben ő jól érzi magát. Nem a feltételek rosszak esetenként, hanem nincs meg mögötte a következő generáció. De ettől is nagyobb problémát és hangsúlyozottan nagyobb problémát jelentenek a gazdasági társaságok is, amelyeknek a tulajdonosi köre szűkül, ez egy szűk menedzsment kezében van, de hiszen nekik is el kell tudni dönteni, hogy azért öt-tíz éven belül mi lesz az általuk birtokolt gazdasági társaságok részvényeivel vagy annak többségével, hiszen náluk is fönnáll az a dolog, hogy a következő generáció nem biztos, hogy a mezőgazdaság felé kíván menni.
Azt hiszem, ezek olyan gondok, és nem gondolom én azt, hogy ez csak engem foglalkoztat, úgy hiszem, más érdekvédelmi szervezeteket is foglalkoztat ez a gond, és ezzel szembesülni kell nekünk, úgy gondolom, hogy rövid időn belül ahhoz, hogy tehát szakmailag versengő mezőgazdaság legyen Magyarországon úgy, mint mondjuk, '56 és '59 között volt. Hogy azt megint elérjük, én azt hiszem, hogy még nagyon sok vitára és megbeszélésre fog sor kerülni ennek érdekében.
Köszönöm megtisztelő figyelmüket. (Taps.)
