DR. WIENER GYÖRGY
DR. WIENER GYÖRGY
DR. WIENER GYÖRGY (MSZP): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Elnök Úr! Államtitkár Úr! Képviselőtársaim! Az előző hozzászólásomban a magyarországi viszonyokkal foglalkoztam. Most néhány nemzetközi összefüggéssel kívánnám bizonyítani azt, hogy az előterjesztők javaslata miért nem felel meg alapvető alkotmányjogi, illetőleg politikai követelményeknek. Ha áttekintjük az európai uniós tagállamok alkotmányait, akkor egyértelműen láthatjuk azt, hogy azok csaknem kétharmadában, 27 tagállam közül 16-ban valóban szerepelnek meghatározott létszámok a parlamenttel kapcsolatosan, ugyanakkor az alkotmány egyértelműen rögzíti azt is, hogy milyen választási rendszer működik az adott országban. Minél modernebb egy alkotmány, minél később keletkezett, annál részletesebb szabályokat találhatunk a választási rendszerre vonatkozóan.
A létszámok esetében kétféle megoldás lehetséges ezen alkotmányokban. Az egyik tól-ig-es határt mond ki. Ilyen például a spanyol alkotmány, amely kimondja, hogy a parlament létszáma 300 és 400 fő között lehetséges. A gyakorlat az, hogy Spanyolországban mindig 350 fős parlamentet - cortes -választanak, és most eltekintek attól, hogy ott a rendszer kétkamarás, a szenátus összetétele eléggé bonyolult, egyébként a területi elven alapul. Itt az alsóházon van a hangsúly.
Ugyancsak tól-ig-es határral találkozhatunk a görög alkotmányban. Itt 200-tól 300-ig terjedhet a képviselők száma. A 300 fő a gyakorlat. Négyévente 300 fős parlamentet választanak Görögországban, melynek népességszáma egyébként közel áll a magyarországihoz. Tehát azt mondhatjuk, hogy a parlament ott is viszonylag nagy létszámú. Lenne alkotmányos lehetőség arra, hogy akár azonnal százzal csökkentsék a létszámot, ez azonban az alkotmány hatálybalépése óta, 1975 óta nem történt meg, és a legutolsó, 2004-ben lebonyolított választáson is az volt a helyzet - illetve 2006-ban volt egy előrehozott választás -, hogy 300 fős parlament jött létre.
Ugyanakkor van néhány ország az Európai Unióban, melyek alkotmánya egyáltalán nem foglalkozik sem a parlamenti létszámmal, sem a választási rendszerrel. Ilyen Franciaország, Németország és ilyen a történelmi alkotmánnyal rendelkező Nagy-Britannia is. Vannak olyan országok, ahol csak a választási rendszerre történik utalás létszám nélkül, mint Írországban, Máltán vagy Ausztriában. Van két kivétel, ahol az előterjesztők elképzelésének megfelelően alakul a szabályozás, ez pedig Litvánia és Szlovákia. A litván alkotmány annyit mond ki, hogy 141 fős a litván parlament, a szlovák alkotmány pedig annyit, hogy a szlovák nemzeti tanács 150 képviselőből áll. Ebben a két országban azonban már korábban, az alkotmányozást megelőzően megszületett a konszenzus arra vonatkozóan, hogy vegyes rendszert, illetőleg tiszta listás rendszert vezetnek be. Litvániában 71 képviselőt választanak egyéni választókerületben, 70-et listán, Szlovákiában pedig - mint közismert - 150 főt választanak listán többmandátumos választókerületekben.
(13.10)
A példák tehát egyértelműen jelzik azt, hogy igazán megalapozott alkotmányos szabályozás kizárólag akkor születhet, ha a létszám mellé a választási rendszer működésének alapelveit is odatesszük az alkotmány szövegébe. Enélkül, különösen, ha nincs előzetes megegyezés, mint abban a két országban, amelyre az előbb utaltam, csak a legitimációs válság, csak az alkotmányos válság következhet be.
Ezzel összefüggésben nagyon röviden utalnom kellene Rubovszky képviselőtársamnak mint előterjesztőnek azon felvetésére, hogy maga az alkotmány mondja ki azt, hogy ez a 200 főre vonatkozó rendelkezése akkor lép hatályba, amikor megszületik egy új választási törvény. Ez természetesen egy legitim, elképzelhető, reális felvetés. Egyetlen problémája az, hogy lesz az alkotmánynak olyan rendelkezése, amely hosszú ideig nem hatályosul. Természetesen erre is vannak nemzetközi példák. 1948. január 1-jén lépett hatályba az olasz alkotmány, illetve 1947. december végén fogadták el, de az alkotmánybíróság, ezen alkotmány egyik alapvető intézménye csak 1955-ben jött létre. Lehetne további ilyen példákat elmondani.
Tehát megjeleníthetnénk az alkotmányban egy olyan rendelkezést, amely hosszú éveken keresztül nem hatályosul. Ennek egyetlenegy következménye lenne: a parlamenti pártok egymásra mutogatnának, hogy melyik politikai erő az okozója annak, hogy ez a rendkívül fontos és a társadalom igényeit átfogóan kielégítő alkotmányos rendelkezés nem tud életbe lépni, nem tud valójában hatályosulni.
Ezért akármilyen tetszetős is az a technika, amelyre Rubovszky képviselőtársam mint előterjesztő utalt, semmiféle megoldáshoz nem vezet ez. A megoldás az lenne, ha folytatnák az ötpárti tárgyalásokat - mint erre már előző felszólalásomban utaltam -, megkísérelnénk megteremteni a konszenzust.
Egyetértek Eörsi Mátyás képviselőtársammal abban, hogy tárgyalnunk kell, és hogy ez eredményes tárgyalás lesz-e a végén avagy sem, ez majd kiderül. Teljesen egyértelmű az, hogy a kisebb parlament létrehozására irányuló törekvésben - mint ezt ma itt mindenki hangsúlyozta - konszenzus van. Ugyanakkor azt is mindenki világosan látja, hogy itt egy társadalmi igény kielégítéséről van szó, nem pedig egy olyan változtatásról, amelytől a parlament munkájának radikális megjavulását várhatnánk.
Hogy ki kezdeményezte a kisebb parlamentet? Legelőször a Fidesz - mint erre első felszólalásomban utaltam -, amikor a 220-250 fős parlament elképzelése az 1991. áprilisi hatpárti megegyezésre irányuló dokumentumban megjelent. Ugyanakkor a liberális politikai erők az olcsó állam koncepciójából kiindulva mindig is hívei voltak a kisebb parlamentnek. Elegendő emlékeztetni arra, hogy 1989-ben még az Ellenzéki Kerekasztalon belül folyó tárgyalások során - miként ez “A rendszerváltás forgatókönyve” című dokumentumsorozatból egyértelműen kiderült - Tölgyessy Péter egy rendkívül szerény létszámú parlamentből indult ki, volt olyan elképzelése is, hogy 200 főt válasszanak meg egyéni választókerületben, 50 főt pedig listán, voltak ennél magasabb létszámra vonatkozó elképzelései is. A liberális kiindulópontokhoz pedig később a baloldali, illetőleg a konzervatív jobbközép politikai erők is csatlakoztak. Ha ez a csatlakozás elvben megtörtént, akkor ez persze a gyakorlatban is megvalósulhat.
Egy dologról kellene lemondani, arról, hogy előnyt próbáljunk kovácsolni a választási rendszer reformjából, ennek pedig, hogy ilyen előny ne következzen be, a legmegfelelőbb eszköze egy semleges, arányos rendszer, amely olyan mandátumarányokat alakít ki, amilyenek a szavazatarányok voltak. Mert 1989-90-ben még lehetett arra gondolni, hogy premizáljunk egy győztes pártot, hogy stabil legyen a kormányzás.
Mára kiderült az, hogy a mostani választási rendszer sem tudja kiiktatni a koalíciós kényszert, önmagában a választási rendszer még nem biztosítja a stabil kormányzást, tehát olyan választási rendszerre van szükségünk, amely átlátható - a mai rendkívül nehezen tekinthető át -, olyanra van szükségünk, amelyben valóban lehet egyéni jelöltre is szavazatot leadni, de ez a listás szavazásnál is elképzelhető, preferenciális szavazásnak nevezik. Olyan rendszerre van szükségünk, amelyben a választói akarat a lehető legpontosabban leképeződik, nincs szükség premizálásra, és természetesen olyan választási rendszer kell, amelyet a társadalom többsége elfogad. Ez utóbbi téren lehetnek gondjaink, hiszen jól tudjuk, hogy nagyon erős ma még a ragaszkodás az egyéni választókerületi beosztáshoz, de lehet, hogy ma már ez nem olyan erős, mint mondjuk, tíz vagy húsz évvel ezelőtt volt.
Úgyhogy a választási rendszerrel kapcsolatos kritériumokat szembesítsük a politikai szándékainkkal, törekedjünk egy semleges megoldásra, mely korrekt módon a választói akaratnak megfelelő parlamentet tud megteremteni. Ha ezekből a premisszákból indulunk ki, meg tudunk állapodni. Folytassuk a tárgyalásokat!
Köszönöm a figyelmet. (Taps az MSZP soraiban.)
