BÉKI GABRIELLA
BÉKI GABRIELLA
BÉKI GABRIELLA (SZDSZ): Elnök úr, köszönöm a szót. Tisztelt Országgyűlés! Már ötödik órája vitatkozunk Magyarország megújításának lehetséges irányairól, én a magam részéről a szociálpolitikai dimenziókhoz szeretnék néhány kritikai észrevételt fűzni. Egyrészt a segélyezési rendszerről, másrészt a családtámogatási rendszerről, szűkebben a családi pótlék kérdéséről akarok véleményt mondani, abból az általános megjegyzésből kiindulva, hogy sokszor tapasztaljuk, hogy ami a bajok okát, a diagnózist illeti, abban többnyire könnyen vagy látszólag egyetértünk. Eltérni az álláspontok a terápia tekintetében térnek el, a különböző pártok más-más választ adnak arra, hogy mit kellene csinálni.
Kóka János a vita elején, bevezető mondataiban azt a megállapítást fogalmazta meg, hogy mi, szabad demokraták sokkal jobban hiszünk az öngondoskodó polgárban, mint a gondoskodó államban. Ezzel a vitairattal nekünk, liberálisoknak a legkomolyabb bajunk éppen az, hogy amikor választ keres a problémákra, akkor rendre a gondoskodó államban, az állam erősítésében találja meg a választ. Ehhez szeretném a két említett példát felhozni bizonyságul, hogy mennyire igaz ez a megállapítás.
Az egy általános összefüggés, hogy Magyarország bajai nagyon nagy százalékban abból táplálkoznak, hogy alacsony a foglalkoztatási ráta. Sőt nemcsak a foglalkoztatási ráta alacsony, hanem ennek egy másik összefüggése, hogy drámaian alacsony a foglalkoztatottság az alacsony iskolázottságú emberek körében, mondjuk, éppen azok körében, akik egyébként a rendszeres szociális segélyre szorulnak. Másfelől azt is látjuk és elfogadjuk, hogy milyen súlyos társadalmi feszültségek keletkeztek sokfelé az országban amiatt, hogy a szociális segély összege megközelíti, adott esetben akár el is éri a nettó minimálbér összegét, hogy az emberek sok helyen nem érzékelnek különbséget segélyből hozzájutható jövedelem és munkából megszerezhető jövedelem között.
Mi erre a vitairat válasza, javaslata? A legfontosabb, és ez egy alapvetően állami beavatkozást jelentő etatista válasz, hogy nosza, növeljük a közmunka-lehetőséget. Megmondom őszintén, hogy amikor először olvastam a vitairatot, számomra megnyugvást jelentett, amikor olyan mondatokat olvastam benne, ami szemléletmódjában nem idegen attól, ahogy a liberálisok gondolkodnak. Azt lehet benne olvasni, hogy: “Mi határozottan elutasítunk minden olyan kezdeményezést, amely mintegy büntetésként tekint a munkavégzésre. Elfogadhatatlan az is, hogy az a látszat keletkezzen, hogy a szegényeket büntetni kell, hogy bűnbakként kezeljék őket bármilyen társadalmi konfliktusban.” Én ezekkel a kijelentésekkel maximálisan egyetértek. A probléma ott van, hogy amikor előkerülnek a javaslatok, hogy hogyan is lehetne segíteni a kialakult helyzeten, akkor bizony az etatista megoldások jönnek.
Mi bajunk nekünk, liberálisoknak a közfoglalkoztatással, illetve a közfoglalkoztatás felduzzasztásával? Az első és legfontosabb, amit szeretnék szóba hozni, az az, hogy ezt egy zsákutcának tekintjük. Számos foglalkoztatáspolitikus, elemző megállapította már, hogy nem vezet ki a közfoglalkoztatás a nyílt munkaerőpiacra. Frei Mária azt mondta, hogy 1-1,5 százalék a kilépő mérték, tehát a segélyezetteknek, illetve a közfoglalkoztatottaknak csak ilyen csekély része jut ki a munkaerőpiacra. Nagy Gyuláék kutatásából az derül ki, hogy egyáltalán kimutathatatlan a kikerülők aránya. Köllő János meg Scharle Ágota egyenesen negatív hatásokról beszél, hogy miért nem szabad ebbe az irányba több pénzt beleölni, és hogy ehhez képest milyen útjai, eszközei lennének annak, hogy tényleg a nyílt munkaerőpiacra segítsük azokat, akiket lehet. Tessék belegondolni, több mint 400 milliárd forint van a Munkaerő-piaci Alapban, aminek a jelentős része nagyon rosszul hasznosul, azt is mondhatnám, hogy nem hasznosul, tömegével csinálják ezek a munkaügyi kirendeltségek azokat a típusú átképzéseket, illetve finanszírozzák azokat a típusú átképzéseket, amelyek aztán használhatatlanok lesznek a képzésben részt vevők számára.
De van egy másik nagyon komoly probléma és összefüggés is ezzel a javaslattal, ez pedig finanszírozási szempontú. Szeretné megcsinálni úgy a kormány ezt a közmunka-foglalkoztatásbővítést, hogy ne kerüljön többe, mármint, hogyha nem kerül többe, akkor nyilvánvalóan valahonnan el kell venni azt a forrást. Tehát a közfoglalkoztatás keretének a növelése az a segélyezési keret radikális csökkentésével van párhuzamba állítva, összekötve, ebből pedig egyenesen következik, hogy azok, akik nem fognak bekerülni a közfoglalkoztatásba, és számosan lesznek ilyenek, vagy nem olyan terjedelmes időben, mint amiről a javaslat szól, hogy 9 hónapig legalább 6 órás munkaidőben, hogy azok bizony egyértelműen támogatás-, segélyösszeg-csökkenéssel kell hogy számoljanak, ami számunkra elfogadhatatlan.
Egy mondatom maradt arra, hogy a családi pótlékot szóba hozzam. A kistelepülések polgármestereinek a nyomására a javaslat - gondolom, elsősorban arra a nyomásra - tartalmazza azt a gondolatot is, hogy a családi pótlék felhasználását keretek közé kellene szorítani, bizonyos esetekben a családsegítők vagy a gyermekjóléti szolgálatok döntsenek az összeg felhasználásáról. Nos, én alapvetően nem értek egyet ezzel a szemlélettel, mint ahogy azzal sem, ami szerepel a vitairatban, hogy “a gyermekszegénység mérséklésében pótolhatatlan szerepe van az univerzális jellegű alanyi családi pótléknak”. A családi pótléknak a gyermekszegénység csökkentésében akkor lenne jelentős szerepe, ha differenciált lenne, jövedelmi helyzettől függően is differenciált lenne. Nem az, pedig a szabad demokratáknak volt és van erre irányuló javaslata.
Köszönöm a türelmét, elnök úr. (Taps.)
