GYURCSÁNY FERENC
GYURCSÁNY FERENC
GYURCSÁNY FERENC miniszterelnök: Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Barátaim! A politikai vita műfaja nem egyszerű, ráadásul elég hosszú tapasztalatunk van ezekről a vitákról, az embert könnyen az a kísértés közelíti meg, hogy több lesz benne a politika, mint amennyi a szakszerűség. Próbálok ennek a kísértésnek ellenállni. Amennyire lehet, a rendelkezésemre álló időben kevesebb politikai és több szakmai megjegyzést fogok tenni. Remélem, hogy ez nem fog az izgalom rovására menni.
Jó két évtizeddel ezelőtt a rendszerváltoztatásban részt vevő pártok átfogó politikai megállapodást kötöttek, hogy milyen Magyarországot képzelnek el. Ez a megállapodás alapvetően a harmadik Magyar Köztársaság alkotmányos berendezkedésére vonatkozott. Nem a témánkhoz tartozik, csak egy mondatban utalok rá: én magát a rendszerváltást Magyarország nagy történelmi sikerének gondolom.
Ugyanakkor a rendszerváltozás megállapodásából vagy megállapodásaiból kimaradt az arra vonatkozó egyezség, ha úgy tetszik, nemzeti megállapodás létrehozása, hogy milyen is legyen ez a Magyarország. Rendben van, legyen demokratikus jogállam, legyen parlamentáris demokrácia, legyen szociális piacgazdaság - no de milyen? Így aztán az egymást követő kormányok az elmúlt közel kettő évtizedben nagyon, nagyon jelentős különbséggel, eltéréssel alakították gazdaság- és társadalompolitikájukat. Ugyanakkor az eltérések mellett voltak bizonyos közös jellemvonások.
Kezemben tartom a Magyar Nemzeti Bank adataiból képzett grafikont. A grafikon egészen 1995-ig visszamenőleg azt mutatja, hogy hogyan alakult az egyes években a közös háztartásnak, az államháztartásnak a finanszírozási képessége, sokat bele kellett tenni az államháztartásba, hogy tudjon működni, vagy kevesebbet. Olyan egyszer sem történt az elmúlt tíz-egynéhány évben, hogy az államháztartás tudott volna másnak pénzt adni.
Megkérném kollégáimat, hogy adjanak oda ebből a grafikonból egy-egy példányt a frakcióvezetőknek, hogy követhessék legalább ők, amit mondok. (Tóbiás József kiosztja az iratokat a frakcióvezetőknek.)
Nagyon egyszerű azonosságot tudunk felfedezni ezen adatsorokból. Mit látunk? Azt látjuk, hogy függetlenül attól, hogy ki kormányzott, mindig azzal kellett hogy kezdje a kormányzati ciklust, hogy rendbe tette az ország költségvetését. Így volt ez a Bokros-csomag idején, hozzáteszem, így volt ez ezt követően az Orbán-kormány időszakának első kettő évében, és tegyük hozzá, 2002-ben nem kezdődött el ez a kiigazítás. Később itt megbomlik valami, egy üteme a rendnek, aztán ez okoz majd nagyon sok problémát később.
De mihelyst úgy gondolják, hogy már révbe érnek, bármelyik kormány, és közeleg a választás, a választásokat megelőző kettő évben mindig mindenki elkezdett költekezni. Így volt ez '96-ot követően, így volt ez 2000-et követően, és így volt ez 2004-et követően is. Tévedés ne essék, itt úgy látom, hogy e tekintetben, hogy tudniillik a választásokat megelőző kettő évben mindenki költekezni kezdett, nincs olyan kormány, amelyik a másik szemére vethetne bármit is, mondhatja magát polgárinak, mondhatja magát szociálliberálisnak, ugyanazt tették - ugyanazt. Két év megszorítás után két év költekezés, két év megszorítás, két év költekezés. A száznapos programok a megszorítást már nem hajtják végre, lényegében folytatják a költekezést, onnantól kezdve halmozódnak aztán majd később problémáink is.
Most egy tekintetben más a helyzet. A rendszerváltozás óta először van egy olyan kormány, amely azt mondja: mit szólnának ahhoz hozzá a képviselőtársak, mit szólnának hozzá ahhoz a magyar polgárok, hogyha szakítanánk ezzel az átkos hagyománnyal? Mit szólnának hozzá, ha egy ország szembenézne az elmúlt húsz évével, és azt mondaná, hogy tudják mit, fontosabb az ország, mint a választást megelőző pillanat politikai érdeke? Sőt, még az is lehet, hogy az ország meg fogja ezt végül érteni. Még az is lehet, hogy az ország nem azt fogja honorálni, hogy valaki követi az előző kettő évtized politikáját, hanem azt, hogy változtat azon, és felelős magatartást tanúsít. Őszintén szólva ezt javasoljuk.
(14.10)
A Megegyezés arról szól, hogy szakítsunk azzal a gyakorlattal, ami valamennyi kormány gyakorlata volt az elmúlt két évtizedben, amely gyakorlat azt okozta, hogy a választást megelőző második évtől kezdve mindenki a választók rövid távú érdekeit kívánta csak kiszolgálni, és mire eljött a választás, akkora nagy hiányt rakott össze, amennyi csak az azt megelőző választások időszakában volt. A Megegyezés mögött ez a fajta szembenézési szándék áll. Ha az MNB kimutatását nézem, akkor azért hozzátehetek valamit. A rendszerváltozás óta most a legerősebb az állam finanszírozóképessége. Soha a rendszerváltozás óta kormány olyan pénzügyileg stabil államháztartási helyzetet nem állított elő, mint amit mi az elmúlt két évben közösen.
Ehhez közeli helyzet volt. A különbség nem abban van, hogy mi ezt előállítottuk, hanem abban, hogy ezt nemcsak hogy meg kívánjuk őrizni, hanem ezt tovább akarjuk vinni. Ez az igazi különbség. Mostantól kezdve megint szabadabb a mozgástér, hogy merre menjünk tovább, hiszen egyensúlyhoz közeli állapot van. Dönthetünk úgy is, hogy azt folytatjuk, amit az elődeink folytattak, mondhatom önkritikusan; azt teszem én magam is, amit 2004 után tettünk, vagy mást. Nekem az a véleményem, hogy mást kell csinálni. Mást kell csinálni, függetlenül attól, hogy nem ez van benne alapvető politikai ösztöneinkben. Azt kell mondani Magyarországnak, hogy mást és másként szeretnénk csinálni. Egy stabil országot szeretnénk teremteni, mert csak a stabilitás bázisán van hosszú távú gyarapodás, jobb életminőség.
Kettő: mi a titka egy ország gyarapodásának? Hogyan van nagyobb növekedés? Erről folyik mostanában leginkább a vita. Elnézést kérek azoktól, akik nem közgazdászok, nagyon egyszerűen fogok beszélni, amennyire lehetséges. Azt mondják, hogy a növekedésnek alapvetően két forrása van, az a két forrás, amitől igazából lehet új produktumot előállítani: ha jön új befektetés, beruházás, illetve ha van elegendő munkaerő, van kit bevonni a foglalkoztatásba. Egy ország akkor növekszik, ha növekednek a befektetések és a beruházások, és növekszik a foglalkoztatás, ekkor növekszik egy ország.
Ha végignézzük a mögöttünk álló időszakot, nagyon sajátos helyzetet látunk, hölgyeim és uraim. Az elmúlt tíz évben - segítene nekem még egyszer képviselő úr, ez lesz az utolsó ábra (Tóbiás József ismét kiosztja az iratokat.), az elmúlt tíz évben - Magyarországon a foglalkoztatás, függetlenül attól, hogy kormányok jönnek, kormányok mennek, mindig többé-kevésbé ugyanannyi, 3 millió 900 ezer, plusz-mínusz 30 ezer fő. Hívhatja magát valaki polgári kormánynak, dicsekedhet azzal, hogy nála repült a foglalkoztatás, hívhatja magát szociálliberális kormánynak, verheti a mellét, hogy nálunk még sokkal jobb volt, azután ha estére mindenki megnyugszik, hazamegy, és megnézi a számokat, azt látja, hogy itt az elmúlt tíz évben, hölgyeim és uraim, a foglalkoztatás mindig nagyjából 3 millió 900 ezer volt. Most is annyi. Most is annyi!
A munkanélküliség statisztikai számbavétele változik, de hogy hányan dolgoznak ebben az országban, az lényegében állandó. Ehhez képest a beruházások, befektetések, különösen a privát szférából, a külföldi működő tőke nagysága nagyjából azonos, ha ezt a külföldi működő tőkét nézem, nagyjából 4 milliárd euró környékén volt az elmúlt években szinte folyamatosan. Mit is látunk ebből? Magyarországnak alapvetően nem tőketípusú problémái vannak, nem beruházási, befektetési problémái vannak, Magyarországnak alapvetően foglalkoztatási problémái vannak. Magyarország igazi fő gondja, hogy bármit tesz az elmúlt tíz évben, nem tudja növelni a foglalkoztatás kialakult 3 millió 900 ezres szintjét. És nem kívánok mélyebben belemenni ezekbe az ügyekbe, de muszáj itt még egy megjegyzést tenni. A foglalkoztatottságnak két része van: hogy hány embert kívánnak foglalkoztatni, ezt hívják keresleti oldalnak, és hány ember akar munkába állni - ezt hívják kínálati oldalnak.
Aki ma megkérdezi a szakértőket Magyarországon, hogy mivel van igazi probléma, vajon azzal-e, hogy hány embert keresnek igazából, vagy azzal-e, hogy hány ember akar dolgozni, azt mondják, hogy ahol igazi súlyos problémája van Magyarországnak, az nem az, hogy milyen a munkaerő iránti kereslet, hanem hogy milyen a munka iránti igény mennyiségében és összetételében. A kínálati oldalon vannak tragikus problémái Magyarországnak. A kínálati oldalon! Azok az országok, ahol nagyon jelentős volt a növekedés az elmúlt időszakban, Szlovákiától Romániáig, ott a növekedés fő forrása, hogy a korábban a Magyarországét jelentősen meghaladó munkanélküliek számából tömegesen lehetett munkába állítani embereket, és a beruházott tőke mellé alapvetően jelentős új foglalkoztatás is volt. Magyarországon úgy van növekedés évek óta, hogy nincs bővülő foglalkoztatás, és mára azért lassul a foglalkoztatás, mert a termelékenységnövelést kizárólag már csak a tőkebefektetések finanszírozzák.
Csak remélni merem, hogy ezzel nem untattam önöket nagyon, de muszáj volt idáig eljutni ahhoz, hogy elmondhassam, a Megegyezés arról szól, hogy nézzük szembe azzal, hogy Magyarország növekedésének igazi problémáját nem beruházási oldalon kell elsősorban és csak kizárólag keresni. Ez része a problémának. A fő problémánk az, hogy nem tudunk áttörni a foglalkoztatottság egy évtizedes, nagyon kemény korlátján. Nagyon jelentős munkakeresleti gondjaink vannak, a rendelkezésre álló munkaerő jelentős része - nem összessége, jelentős része - sokfajta oknál fogva nincs abban a helyzetben, hogy a számára felkínált munkát el tudja fogadni.
A vitáink lényege is nagyobbrészt erről szól. Mert ugye, ebben a helyzetben, amiben vagyunk, alapvetően kétfajta közelítést látunk. Az egyik közelítés, hogy kimozdítani az országot ebből a helyzetből alapvetően jelentős adó- és járulékcsökkentéssel lehet. Az adó- és járulékcsökkentés, hozzáteszem, alapvetően a keresleti oldalt változtatná meg. A keresleti oldalt! De ha igaz az, hogy nem vagy nem csak a keresleti oldalon van probléma, sőt a másik oldalon még nagyobb gondjaink vannak, akkor azzal mi történik? A magyarországi viták ebben az értelemben félrevezetőek.
Hozzáteszem, az igaz, hogy ezen az oldalon sokkal nehezebb beavatkozni és bonyolultabb beavatkozni, mert ezen az oldalon a szociális rendszert kell átalakítani döntően, és képzési, oktatási rendszert kell átalakítani. Ennek a kettőnek van kulcshatása a foglalkoztatás kínálati oldalára. És ehhez társul szerintem harmadikként az adók és járulékok ügye, ennek a környezetében egyéb, a gazdálkodás feltételeit, körülményeit befolyásoló kérdések, az adminisztráció ügye, a bürokrácia kérdése, az adórendszer egyszerűségének az ügye - és folytathatnám a sort.
(14.20)
A Megegyezés azt javasolja tehát, hogy ha ez a helyzet, akkor ezzel a három dologgal nézzünk alapvetően szembe. Tegyük központba azt a kérdést, hogy hogyan lesz Magyarországon több százezer új olyan munkavállaló, aki tud és akar dolgozni, hogyan támogatjuk meg ezt a szándékot arányos adó- és járulékcsökkentéssel, hogyan egyszerűsítjük az üzleti környezetet annak érdekében, hogyan javítjuk az ösztönzőket annak érdekében, hogy nagyobb legyen a beruházási, befektetési kedv. Erről szól a Megegyezés. Arról szól, hogy bár közeledik a választás, mondjunk nemet a kísértésre, hogy azt csináljuk, amit elődeink és mi magunk is 2004-ben, ne papoljunk a felelősségről, mert azzal tele a padlás, hanem viselkedjünk úgy, ahogy az adott helyzetben szakszerűen és felelős politikusoktól ez elvárható.
Mit ajánlunk? Azt ajánljuk, hogy az erőfeszítéseinket elsősorban arra fordítsuk, hogy a felnövekvő új generációk és a már aktívak tudása, képzettsége, munkakultúrája javuljon. Ez van az első helyen. Hozzáteszem: abban is első ez a kormány, hogy azt mondja, hogy bár mindenki többet kér - amikor az ember végignézi a választási programokat, azt látja, hogy a választások időszakában nagyon könnyen mindig mindenkinek ígér valamennyit kormány is, meg ellenzék is -, szerintünk egyetlenegy olyan terület van, ahol közép- és hosszú távon lényegesen többet kell költeni, mint ma, sőt többet, mint amilyen tempóban a nemzeti jövedelmünk növekszik, ez az oktatás, a képzés, a kutatás-fejlesztés. Nem tagadom, ez nagyjából az a modell, ahogyan a kilencvenes évek elején és közepén az akkor hasonló növekedési gondokkal találkozó skandináv országok úgy döntöttek, hogy a jövőjüket az oktatásra, a képzésre teszik fel, és pár év alatt 40-50 százalékkal megnövelték az oktatás részesedését a nemzeti jövedelemből.
Szerintem Magyarországon ugyanezt kell csinálni, de ezt csak akkor lehet, ha közben helyet akarunk csinálni adó- és járulékcsökkentésnek, hogy azt mondjuk, hogy lényegében ez az egyetlen terület olyan, ahol gyorsabban növeljük a kiadásainkat, mint ahogyan növekszik a GDP, a nemzeti jövedelem, mindenütt másutt legfeljebb ugyanilyen arányban, vagy legfeljebb csak őrizzük a reálértéket, tehát még a GDP-vel arányosan sem növelünk. Ez egy sokkal differenciáltabb közelítés, mint azt mondani valamennyi választónak, azoknak is, akik most a karzaton ülnek, hogy higgyék el, ha ránk szavaznak, mindig mindenre több fog jutni. (Szórványos taps a karzaton. - Taps az MSZP soraiban.)
Az a program, amelyet “Új tudás” néven foglalunk össze, alapvetően liberálisok és szocialisták, szociáldemokraták együttműködéséből indul ki. Nem fogok belemenni, mert miniszter úr vagy kollégái a kormánypárti frakcióból minden bizonnyal hozzá fognak szólni. Egyetlenegy dolgot a mögötteséről hadd mondjak! Pár évvel ezelőtt amerikai republikánusok és demokraták egy hasonló programban összeálltak. Ők a programot úgy hívták, hogy “No child left behind”, egyetlenegy gyereket sem hagyunk magára. Azt mondták, hogy kérem szépen, egy dolgot lehet csinálni Amerikában - ott az elnök mögé beálltak a republikánusok és a demokraták, nem tudom, mondtam-e már (Derültség.) -: tudomásul vesszük, hogy az, hogy milyen lesz az új amerikai generáció, nem azon múlik, hogy milyen csak a felsőoktatásunk, el kell menni a családokhoz, és már abban a pillanatban segíteni kell, amikor épphogy csak világra jött a gyerek.
A gyerekek sorsa nagyobbrészt hatéves koráig el fog dőlni. Ott kell nagyon sok szolgáltatást nyújtani abban az időszakban, és döntően szolgáltatást, nem csak pénzt, segíteni, hogy több impulzust, tudást, kultúrát kapjon a felnövekvő gyerek, és ennek érdekében át kell alakítani az egész közoktatási rendszert, szakképzési rendszert, a felsőoktatást. Megérteni, hogy nem egyformák a gyerekeink, vannak különleges nevelési igényű gyerekek, egyre többen, és vannak elképesztően tehetséges gyerekek. Harminc gyerek az harminc különböző élet; ehhez alkalmas pedagógusok kellenek, őket jobban meg kell becsülni, más képzés kell az egyetemeken és a főiskolán.
Ez szerintem Magyarország jövője, és bárki bármit mond, nincs az az adócsökkentés, őszintén szólva, amiért engedném lebeszélni magunkat arról, hogy ide több jusson, mert adócsökkentésből nem lesz képzettebb magyar polgár. Adócsökkentésből nem tudjuk előállítani azt a helyzetet, hogy bölcsődébe még sokkal többen járjanak, és naponta kapjanak egy tányér levest, hogy erős közösségek alakuljanak ki, és erős kötelességtudat már 5-6-7 éves korban, hogy jó kollégiumaink legyenek, amelyek nemcsak rossz minőségű diákszállások, de ott igazi, valóságos emberi történetek vannak. Ehhez pénz kell.
Kettő: azt mondják, hogy a pokolba vezető út is jó szándékkal van kirakva. Egy picikét némi önkritikával magunkra is értem ezt, döntően szocialistákra, szociáldemokratákra. Nekünk abban van részünk, hogy ma Magyarországon a szociális rendszer sok-sok szabályával együtt egyesekben olyan érzést kelt - látjuk ebből a konfliktusokat különösen vidéken, egyes településeken -, mintha Magyarországon jobban megérné segélyen lenni, mint dolgozni. Vannak ilyen konfliktusok Magyarországon? Vannak.
Minden porcikájában ösztönöz a magyar segélyezési rendszer munkavégzésre? Úgy látjuk, hogy nem. Persze, itt van vitánk. Vannak, akik úgy gondolják, hogy a segélyezettet úgymond meg kell büntetni munkával. Mi nem ezt gondoljuk. Mi azt ugyanakkor gondoljuk, hogy a mai 200 ezer főt kitevő, rendszeres szociális segélyt kapó polgár nagyjából egyharmadát-felét ki tudjuk menekíteni a segélyezés világából, mert tudnánk neki munkát ajánlani. Ne segélyt kapjon, hanem munkabért a tisztességes munkáért, összefogva a környék vállalkozóival, ha kell, összefogva az önkormányzatokkal, ha kell, állami programokat indítani, sok-sok részt egymás mellé téve. Másként kell ebben viselkedni Budapesten, és másként kell viselkedni ebben Dél-Békésben, Biharban vagy az Ormánságban. Persze!
Az “Út a munkához” vagy a “Segély helyett munkát” - nagyon sokféleképpen mondják el az emberek ezt a véleményt - arról szól, hogy abban segítsünk, hogy a segély ne zárjon be szegénységbe, hanem kapjál menekülőutakat ebből a világból olyan munkával, amely előbb-utóbb arra is lehetőséget teremt, hogy nemcsak az általunk segített módon, hanem rendesen, normál körülmények között is dolgozni tudsz. Persze hozzáteszem, ehhez példának okáért még közlekedés is kell majd, azt kell hozzá fejleszteni, infrastruktúrát kell fejleszteni, és folytathatnánk. Itt is csak azt mondom, hogy ehhez pénz kell, ezt nem oldja meg az adócsökkentés problémája.
A harmadikban ezek természetesen azt változtatják meg, hogy akik akarnak és akik tudnak dolgozni, mennyire lehetnek sikeresek. Erről szól a Megegyezésnek ez a fele. Abban nincsen vitám az ellenzéki pártokkal - itt ki bátrabban fogalmaz, mint a liberálisok, van, aki csak általánosabban fogalmaz, mint a jobboldali pártok -, hogy szükség van emellett a keresleti oldal átalakítására sok eszközzel. Ebben sem szeretném csak az adócsökkentéssel kezdeni.
Jászapátiban voltam pár nappal ezelőtt - lehettem volna máshol is, ilyen példájuk önöknek is nagyon sok van, biztos vagyok benne -, üzleti fórumot tartottunk, nem politikait. A környék ott lévő, inkább kisvállalkozói, mint nagyvállalkozói azt mondták: miniszterelnök úr, nem az az első kérdés, hogy mennyi a járulékcsökkentés, hanem az az első kérdés - mondja nekem egy ablakgyártó -, hogy milyen és mekkora lesz a piacom, tud-e segíteni külföldön piacot találni - még soha nem volt külföldön egyébként, nincsen hozzá tudása és kultúrája -, tudja-e segíteni, hogy általában könnyebb legyen az életem vállalkozóként. Persze, a járulék- és adócsökkentés is jó lenne.
Nem akarok vitatkozni az adó- és járulékcsökkentés fontosságáról, ráadásul világos, hogy ez is része kell hogy legyen a csomagnak. De az is része kell hogy legyen a csomagnak, amit csinál most a Gazdasági Minisztérium, hogy ellátogat egyesével mindazon kis- és közepes vállalkozáshoz - ebből 3 ezer van Magyarországon -, amelynek az éves exportárbevétele eléri a 200 ezer dollárt, azaz 30 millió forintot.
(14.30)
Háromezer ilyen kis- vagy közepes vállalkozásunk van. Ezekhez egyesével bekopogunk - ez már zajlik -, és megkérdezzük: ne haragudjon, merre akar piacra menni, milyen kiállításon való részvételen tudunk magának segíteni, milyen partnert szeretne találni magának, tudja-e, hogy ott hogyan boldogulna, személyre szólóan az állam neki szolgáltatást ad a Gazdasági Minisztériumból.
Azt hiszem, ez része a történetnek. Része a történetnek - a pénzügyminiszter úr most Brüsszelben van, az államtitkár úr itt van -, hogy az adóbevallások sorait egyharmadával csökkentettük az elmúlt időszakban, legalább egyharmadával; hogy amit most benyújtottunk adótörvényeket, azok az elmúlt nagyjából tíz év legjelentősebb egyszerűsítései az adóadminisztrációban és igazgatási eljárásban. Ezek fontos ügyek, hogy Magyarországon talán még akkor, amikor Kóka frakcióvezető úr volt a miniszter, abban az időszakban értük el a cégjognak olyan változását, amely eredményeként Portugália mellett Magyarország a második olyan ország, ahol egy óra alatt be lehet jegyeztetni céget. Ezeknek az eredménye, hogy a Világbank ranglistáján a 2006-os 65., 66. helyről idén a 44., 45. helyen vagyunk a tekintetben, hogy milyen könnyű nálunk vállalkozni, gazdálkodni. Kell még előremenni! Két év alatt a 61. helyről a negyvenvalahányadikra kerültünk, és ennek kell tovább menni. Hát persze, előbb-utóbb eljutunk oda, hogy adó- és járulékcsökkentés is kell.
A vitánk alapvetően mértékekről szól. Abban nagyjából mindenki egyetért, hogy elsősorban a munkabérre rakódó terheket kell csökkenteni - vagy járulék, vagy szja, ez a két kérdés van. Az SZDSZ inkább szja-párti. Úgy látom, hogy a munkáltatók inkább járulékpártiak. Amit lehet, azt meg kell tenni a 2006-ban ideiglenes jelleggel bevezetett adók kifizetésével - ilyen például a vállalati különadó kivezetése a rendszerből.
Szeretnék egyértelműen beszélni. Lehetne lényegesen nagyobb adócsökkentést is annál javasolni az országnak, mint amit mi tudunk javasolni, amelynek ha elfogadják, hogy áprilisban vezetjük be a járulékcsökkentés részét - csak áprilisban, mert azt gondoljuk, azt tudjuk megfinanszírozni -, akkor ennek a nettó hatása nagyjából 160 milliárd forint, a 2009-et érintő bruttó hatása - mert a járulékot áprilistól csökkentenénk - meghaladja a 200 milliárdot, az év/év hatása nagyjából 260 milliárd forint. Ez azért lett kisebb 300 milliárdnál, mert végül azt igényelte az Országos Érdekegyeztető Tanács mindkét oldala, a munkavállalók és a munkáltatók, hogy ne járulékoltassuk meg a természetbeni juttatásokat, hanem ehelyett inkább 1 százalékponttal legyen kisebb a járulék csökkentése, ne 5 százalék, hanem 4 százalék.
Szóval, lehetne ennél nagyobb adó- és járulékcsökkentést csinálni, ha - és akkor itt most el kellene mondanom, hogy mikor lehet csinálni ilyet.
1. Ha más pontokon adókat vagy járulékokat növelnénk. A munkabérre rakódó terhet csökkentjük, de helyette máshol növelünk. Nézzék, én ebben a parlamentben azt tanultam meg, hogy ha csak egy fillérrel is növelünk valahol, akkor tüzes nyilak áradata jön felénk, hogy meg akarjuk ölni a szent magyar népet. Itt tisztességes, okos, elemző vita erről nem lehet a magyar parlamentben. Amikor közösen érdemben elemeztük, hogy lehet-e Magyarországon vagyoni típusú adót bevezetni, és ezzel helyet csinálni nagyobb munkabérteher-csökkentésnek, ezt az ország erőteljesen elutasította, megrettent tőle, a parlament jelentős része is vonakodott ettől. Meg kellett érteni - nem lehet abba az irányba menni. Nem lehet abba az irányba menni!
2. Lehet nagyobb adó- és járulékcsökkentést csinálni, ha jelentősen csökkentünk kiadásokat a költségvetésben. 2003-2004-ben a minisztériumok költségvetése együttesen nagyjából 100 milliárd forint volt. Azóta volt infláció, nem kevés. Ez 2003-as adat, amit mondok. Mit gondolnak, ma mennyi? Nagyjából 70 milliárd. Hetven! Az elmúlt két évben a minisztériumok létszámát 20 százalékkal csökkentettük, a minisztériumok mögötti háttérintézmények számát kevesebb mint felére: négyszáztíz-egynéhány volt, ma 186. Istenemre mondom, ebben érdemi megtakarítás nincs. Ebben érdemi megtakarítás nincs! A közszféra más területein pedig a nővérek számát nem csökkenteni szeretnénk, hanem növelni. A szociális munkások számát nem csökkenteni szeretnénk, hanem növelni. A rendőrök számát nem csökkenteni szeretnénk, hanem növelni szeretnénk - és folytathatnám.
Ezért én másokkal ellentétben nem látok nagy megtakarítást a közszférában. Szerintem, ha konkrétan megkérdezzük, akkor más sem nagyon lát. A közszférában foglalkoztatottak létszáma az elmúlt kettő évben 10 százalékkal csökkent, nagyjából 800 ezer főről 730 ezer főre, ráadásul, csak nehogy azt mondják, hogy nyilván kiszerveztük, ezért hozzáteszem, a közszférára fordított összes ráfordítás a nemzeti jövedelem arányában 19 százalékról 17 százalékra, jó 2 százalékponttal csökkent - ez több mint 500 milliárd forint, amivel kisebb lett a közszféra. Itt nem látok pénzt.
A másik a szociális kérdések ügye. Nem fogom itt hosszan elmondani, de nézzék: szociális ügyekben, ahol sok pénz van, ahol jelentős az állam szerepe, az elsősorban a nyugdíj. Mi '97 óta ebben a kormányban kiszámítható nyugdíjpolitikát csinálunk. Nem állítom, hogy nem lehet más nyugdíjpolitikát csinálni. Nem állítom, hogy nem lehet a nyugdíjrendszernek ezt vagy azt a részét megkurtítani, ha valaki akarja. Én csak azt tudom mondani, hogy mi nem akarjuk. Mi ezzel nem értünk egyet. Mi ehhez 2006-ban is ragaszkodtunk, amikor költségvetési kiigazítást kellett csinálni. De van annak eredménye, hogy ehhez ragaszkodtunk. Magyarországon ma a leggazdagabb 10 százalék és a legszegényebb 10 százalék közötti különbség a 2003-as nagyjából több mint nyolcszoros különbség után 6,5-szeres. (Taps az MSZP soraiban.) Hat és félszeres!
Lehet pörölni ezzel a kormánnyal, hogy itt-ott hibázott, tévedett. Biztosan egy sor dologban igazuk van, de ez a kormány hat éve, ha száznapos program van, ha száz lépés van, ha költségvetési kiigazítás van, ha választásokra való felkészülés van, vagy éppen választási győzelem után vagyunk, ugyanazt csinálja. Olyan társadalompolitikát folytat, amely nem növeli a szakadékot, a távolságot szegény és gazdag között, hanem csökkenti. A rendszerváltozás óta először csökkent távolság szegény és gazdag között az elmúlt hat évben, és ha ezt a politikát nem adtuk fel akkor, amikor meg kellett szigorítani a költségvetést 2006-ban, őszintén szólva nem látom be, hogy most miért csinálnánk ezt a politikát. Nem akarjuk csinálni, és mi nem fogjuk ezt a politikát csinálni a nyugdíjasokkal - és nem azért, mert ez választási kérdés.
Mi olyan nehéz politikát csináltunk 2006-ban és 2007-ben, hogy az ellenfeleimnek nem kívánom ezt a politikát. De akkor sem csináltuk! Akkor sem! Akkor most azt gondolom, hogy nem szabad olyat csinálni. Nem állítom, hogy nincs a szociális rendszerben átalakítanivaló - szerintem van. Korábban beszéltem erről. De azt igenis gondolom, hogy amit meg lehet nyerni a szociális rendszer egyik vagy másik részén, 20-30-40 milliárdokat, annak a társadalmi következménye többszörösen meghaladja azt a “költségvetési hasznot”, amivel jár.
Azt sem állítom, hogy az üzleti szféra számára nem vonzó azt mondani, hogy sokkal kevesebbet fogunk költeni majd családi pótlékra. Hát persze, hát ő abban érdekelt! Ő megkapja ennek a részét adócsökkentésben. De az, aki a másik oldalon van, aki ezt Magyarországon majd hiányolni fogja havonta… - liberális barátaimnak is mondom, vesszőt futottunk 300 forintért Magyarországon az elmúlt két évben. (Közbeszólások az MSZP soraiból: Így van!) Vesszőt futottunk! Egyébként szerintem - utólag is mondom - igazunk volt a vizitdíjban. Ami politikát, hangulatot csináltak, elértek… Nem lehet nem észrevenni: Magyarországon annak a feltételei nincsenek, és jó darabig nem is lesznek meg, hogy az, amit már valaki elért, abból adjon vissza. Nincsenek meg! A politika ebben az értelemben nem egyszerű kalkulus kérdése, hogy van egy papírom, és akkor összeadok számokat. Én azt tanultam meg az elmúlt kettő évben, hogy 300 forintért sem enged a többség bekopogni az ajtaján.
(14.40)
Én erre mondhatom, hogy ennek nem örülök, én emiatt még hibáztathatom is az ellenzéket, de végeredményben mint realitást el kell hogy fogadjam. Abban van választási lehetősége a politikusoknak, nekünk, hogy milyen jövőt vázolunk fel, hogy milyen gyorsan növekszik a szociális ellátás rendszere, vagy mennyire mérsékelten lehet a jövőben erre számítani. Ebben szerintem nagy választási szabadságunk van, az emberek megértik. Ha azt mondjuk nekik, hogy csak a reálértéket tudjuk megőrizni most egy pár évig a szociális rendszerben - a nyugdíjon kívül, ugye, mert ott mást mondok -, szerintem az emberekkel erről legalábbis beszélni lehet. Arról nem lehet velük beszélni, hogy: tudják mit, tessék visszaadni nekünk! Már csak azért sem, mert ráadásul én úgy látom, hogy Magyarország ma kellően erős és elég jó állapotban van ahhoz, hogy ilyen kérést ne fogalmazhasson meg a polgárainak.
Nagyon sokat beletettek a magyar polgárok az elmúlt két évbe. Sokat! Hozzájárultak ahhoz, hogy az ország ma erősebb, mint két évvel ezelőtt, és a következő két év még jobb lesz. Én azt mondom, hogy halljuk meg a szavukat, olyan tempót diktáljunk, amely nem százezer támogatását bírja, amely nem egymillió támogatását bírja, hanem amely a többség támogatását bírja, és együtt tud velünk jönni. Mert ez is a politika felelőssége, nemcsak az, hogy messze lásson, hanem, hogy messze is el tudja vinni az ország többségét. Ezt a kettőt együtt kell csinálni.
A Megegyezés programjában van képesség messzi látni, és van benne erő és képesség messzi elvinni az országot erre az útra. Ehhez kérem az önök támogatását.
Köszönöm szépen. (Taps az MSZP soraiban.)
