HERÉNYI KÁROLY
HERÉNYI KÁROLY
HERÉNYI KÁROLY, az MDF képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Miniszterelnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Arisztotelész bő kétezer esztendővel ezelőtt tett egy megállapítást a demokráciák működését illetően, és a feltételek között igen fontosnak tartotta, hogy a szavazóképes állampolgárok között legalább eggyel, de ha még többen vannak, akkor többen legyenek a módosak, a vagyonosak, mint a nincstelenek, mert fordított esetben minden választást, amikor a nincstelenek vannak többségben, nem a jobb mód megteremtése, hanem a szociális irigység fog motiválni.
Szelényi Iván - már a mai korból, és azt hiszem, miniszterelnök úr is szokta ezt a mondatot idézni - azt mondta talán tíz esztendeje, hogy Magyarországon legalább 30 vagy 20 esztendeig csak baloldali programmal lehet választást nyerni, mert többségben vannak a költségvetés kedvezményezettjei, mint a befizetői.
Az alapvető kérdés, hogy ezen a helyzeten akarunk-e változtatni. Amit Lendvai Ildikó frakcióvezető asszony mondott - és nagyon pontosan tette fel a kérdést -, most eljutott a magyar társadalom abba a helyzetbe, amikor tényleg döntenie kell, hogy most a gazdaság versenyképességének az élénkítése az elsődleges, vagy a társadalmi egyenlőség, a társadalmi igazságosság, a társadalmi versenyképesség fokozása az elsődleges. A mi véleményünk, a magyar demokraták véleménye az, hogy ma a magyar társadalom olyan helyzetbe jutott, hogy az elosztható javak aránya, amiből a társadalmi igazságosság elvei érvényre juttathatók lennének, olyan mértékben leapadtak, hogy ez a gazdaság teljesítményének növekedése nélkül nem megoldható és nem javítható.
Ezért mi azt mondjuk - azt mondta erre frakcióvezető asszony, hogy tisztességes álláspontnak tartja, de nem fogadja el -, hogy bizony ma a gazdaság versenyképessége az elsődleges feladat. Ma az elosztható torta nagyságát kell növelni, és nem azon kell további politikát folytatni, hogy az egyre kisebbé váló, az egyre szűkülő, egyre kevesebb elosztható javakat milyen mértékben és milyen módon fogjuk elosztani, mert pontosan ez a gondolkodás volt, ami idejuttatta az országot, ahol ma tartunk.
A múlt héten a költségvetési bizottság ülésén, amikor az adótörvények bizottsági vitája zajlott, ugyanez volt a kérdés, mi az adótörvények alapvető funkciója: a társadalmi igazságosság érvényesülése avagy a gazdaság versenyképességének a növelése?
(16.00)
Van olyan társadalmi helyzet, amikor csak az egyik, a társadalmi igazságosság - gazdag társadalmak esetében ez így van -, de sajnos, egy ilyen helyzetben levő, mint a magyar társadalom, egy ilyen helyzetben levő ország esetében nem lehet másról szó, és a mi véleményünk az, hogy elsődleges szempont a gazdaság teljesítőképességének a növelése kell legyen. Ami a probléma a miniszterelnök úr dolgozatával, az az, hogy nem ezeket a szempontokat veszi figyelembe, ugyanúgy, ahogy a baloldal - egyébként természetesen, hiszen a baloldalnak ez sajátja - nem a gazdaság élénkítését tartja elsődlegesnek, hanem a társadalmi egyenlőség helyreállítását.
Egyetértünk a miniszterelnök úrral a dolgozatban: a gazdasági problémák, a versenyképesség, az alacsony hatékonyság, a piaci, a munkaerő-piaci bajok önmagukban nem, csak társadalmi összefüggéseikben értelmezhetők. Azonban az általa vázolt társadalmi modellek összehasonlítása és azoknak a magyar társadalmi és gazdasági körülményekre való vonatkoztatásának kísérlete szerintünk hibás közelítés. A mi helyzetünk ugyanis nem a rossz modellválasztásra vagy közhelyszerűen nem a svéd, illetve a latin adómodellek közötti kényszerű választásra vezethető vissza. Tény, hogy a gazdaság teljesítőképessége messze nem alapozza meg szociális ellátórendszerünk bőkezűségét. Tény, hogy a mindenkori kormánytöbbség nem mert szembenézni a kirívó aránytalansággal, és tény, hogy ez a magatartás volt a hazugságcsapda előidézője.
Csak egy megjegyzés, hogy azért vannak itt tartalékok. Milyen ország az és mennyire igazságos az, ahol a szociális segélyből, munkanélküli-járadékból élők 20 százaléka teljességgel elégedett a helyzetével, további 27 százalékuk pedig nagyjából? Ez azt jelenti, hogy a segélyben részesülők közel 50 százaléka elégedett a helyzetével. Tessék egy ilyen felmérést a munka világában elvégezni, és akkor kiderül, hogy ott egészen más arányokkal találjuk magunkat szembe! Vagy milyen ország az, ahol a 3 millió nyugdíjasból 1,4 millióan nyugdíjkorhatár előtt, kedvezménnyel vagy rokkantsági nyugdíjjogosultság igénybevételével mentek nyugdíjba? Vagy milyen igazságos az az ország, ahol a munkaképes korú lakosságnak még egyharmada sincs az, aki az adóforintjaival, személyi jövedelemadó-forintjaival működésben tartja a magyar gazdaságot, illetve a magyar költségvetés bevételi oldalát jelentős részben biztosítja?
Azaz Magyarország nem a hibás modellválasztástól, hanem egy egészen más bajtól szenved. Az elmúlt közel húsz esztendőben minden más országgal szemben - és most olyat fogok mondani, amit ritkán emlegetünk itt a Parlament falai között - fölélte a társadalmi tőkének, annak a társadalmi tőkének a jelentős részét, ami a sikeres országok sikerének az alapja. Ha a társadalmi tőkét meg akarom, meg szeretném fogalmazni, akkor ebbe bele kell érteni azokat az immateriális javakat, amelyek nélkül szó sem lehet sikerről, és ha nagyon le akarom szűkíteni, akkor ez a bizalom, a bizalomvesztés, egyfelől az intézményekbe helyezett bizalom, másfelől az emberek egymás iránti bizalmának a teljes vagy nagyon nagy mértékű elvesztése.
Az intézményekbe vetett bizalom elveszítése nagyon egyszerű módon mérhető, a közvélemény-kutatási adatokból tudjuk, hogy az elmúlt húsz esztendőben hogyan esett a bizalmi indexe különféle közintézményeknek, parlamentnek, bíróságnak, rendőrségnek, önkormányzatoknak. De ennek van egy sokkal súlyosabb következménye és talán részben oka is: az emberek közötti bizalom is erőteljesen megbomlott. Tíz évvel ezelőtt egy közvélemény-kutatási adatsor még azt mutatta, hogy a megkérdezettek közül minden harmadik ember mondta azt, hogy van barátja. Ma már csak - és ez egy idei adat - minden ötödik mondja. Tehát egy atomizált, szétesőfélben levő társadalom a magyar társadalom, és ennek alapvető oka a bizalomvesztés. Tehát az elsődleges probléma - mert a gazdasági helyzetünket előidéző okok között ez meghatározó, csak éppen nem foglalkozunk vele, és a parlamentben erről soha nem ejtünk szót - a bizalom valamilyen formában történő helyreállítása.
Hogyan várjuk el az állampolgároktól a jogkövető magatartást? Hogyan várjuk el, hogy bízzanak a törvényhozóikban, amikor 19 éve nem vagyunk képesek megoldani a pártfinanszírozás és a kampányfinanszírozás kérdését? Hogyan várjuk el a bizalmat és a jogkövető magatartást a választóktól, amikor a pártok négyévente kiállnak, és a választópolgárok szemébe hazudnak, hogy mennyi pénzt költöttek kampányra? Mindenki tudja, hogy van, amikor nagyságrendekkel többet.
Nagyon lerövidítve: a bizalmatlanság növekedése a társadalom alapszöveteit kezdi ki, és a siker lehetőségétől fosztja meg a magyar társadalmat. Mi, konzervatívok azt valljuk, hogy az a társadalom sikeres, amelynek polgári megbecsülik önmagukat, akik elsősorban önmaguk teljesítményét, és ezeken keresztül, az eredményeiken keresztül megbecsülik társaik, embertársaik teljesítményét és embertársaik aktivitását. A két nagy párt vetélkedésében a 2006-os kampányban ez teljességgel tetten érhető volt, amikor az ígérethalmazt ígérethalmaz követte; pont az önbecsülés lehetőségétől fosztotta meg a magyar polgárokat, hiszen a minél jobban gondoskodó állam ettől fosztja meg az állampolgárt.
Az előbb beszéltem arról, hogy a bizalomvesztéshez mi vezetett, de akkor arról is kéne beszélni, hogyan lehet ebből a helyzetből kitörni. Az elsődleges dolog a bizalom helyreállítása terén, hogy el kell fogadnunk egy olyan tisztességes párt- és kampányfinanszírozási törvényt, ami mindenki számára átlátható és világos. (Közbeszólások az MSZP soraiból.) Igazuk van azoknak, akik azt mondják, hogy most a baj nem itt van, és meg is kell védenem ebben a helyzetben a miniszterelnököt: ma ennek az akadálya sokkal inkább ellenzéki oldalon található, mint kormányoldalon, de én remélem, hogy egyszer a közös felismerés mindnyájunk kincse lesz, és rájövünk arra, hogy enélkül ez a dolog nem fog működni. (Taps az MSZP, az SZDSZ és az MDF padsoraiban.)
De a bizalom helyreállításának a következő lépése, és az alapvető probléma talán mégsem ez, mert ez csak egy technikai részlet, ami nem használ a parlament megítélésének. Az alapvető probléma abban rejlik, hogy a mindenkori kormányok hosszú évek óta olyan adótörvényeket fogadnak el, amelyekről ők maguk is tudják, hogy alig-alig betarthatóak vagy egyáltalán nem tarthatóak be. És azért, hogy az állampolgárok, a választópolgárok ezeket az adótörvényeket mégiscsak elfogadják, az állam hallgatólagosan azt ígéri, hogy nem fogok olyan szigorúan ellenőrizni, alapítsatok különféle vállalkozásokat, kisvállalkozásokat, aztán az otthoni dolgokat számoljátok el a vállalkozás terhére.
Ez egy negatív tartalmú társadalmi szerződés, aminek csak az lehet az eredménye, ahova ma Magyarország jutott. A megoldás is egyszerű. Egy olyan adótörvénycsomagot kell elfogadni - és erre tett kísérletet a Magyar Demokrata Fórum az adószabadság programjával -, amely teljesíthető. És ez az új társadalmi szerződés tulajdonképpen egy bővített mondatban összefoglalható: a mindenkori kormány, a mindenkori kormánytöbbség átlátható, betartható, teljesíthető adótörvényeket fogad el, aztán az állampolgárok, a jogkövető magatartást tanúsító állampolgárok pedig ezeket az adótörvényeket betartják, és aki nem tartja be, arra joggal csap le az adóhatóság szigora.
A dolgozat legnagyobb hibája, a miniszterelnök állításai között, legalábbis a mi véleményünk szerint az, hogy tulajdonképpen az adócsökkentés alapját nem így, hanem az adók szigorúbb beszedésével kell megteremteni. Azt gondolja a miniszterelnök úr, hogy ha a betarthatatlan adótörvények sokaságát úgy próbáljuk betartatni és úgy próbáljuk az adókat behajtani, hogy ezt szigorítjuk, és majd az ebből keletkezett jövedelem fogja az adócsökkentés forrásait megteremteni, akkor talán azt mondja vagy körülbelül azt mondja, hogy fölakasztalak téged, aztán ha öt percig kibírod a kötélen, akkor utána le foglak vágni. Az előző kormány pénzügyminisztere maga mondta, a szocialista kormány pénzügyminisztere mondta, hogy ma a magyarországi adótörvények nem betarthatóak, ha egy vállalkozó ezt betartja, mindegyiket, akkor vagy tönkremegy, vagy ingyen dolgozik, tehát nem motivált a pluszteljesítményben.
Ezért mondtuk az adócsomagban, a mi adócsomagunkban, a nemzeti adószabadság programjában, hogy az egykulcsos, 18 százalékos személyi jövedelemadó bevezetése egy olyan lehetőséget teremtene a tisztességes állampolgárok számára, hogy az adóbefizetők tábora rendkívüli módon szélesedne, és nyilván az adóbevétel is növekedne.
(16.10)
A múlt rendezéséhez hozzátartozik még egy dolog, és ez is az adóprogramunk része, ez pedig az adóamnesztia kérdése. A lényege, hogy ha elfogadható és betartható adótörvények lépnek életbe, akkor ezzel egyidejűleg mindenki mérje fel a saját vagyonát, nézze meg, hogy a vagyonnak mely része származik adózott jövedelemből, és mely része származik adózatlanból, és ne higgyék azt, hogy ez csak a gazdagokat érintené. Ez érinti például azt a minimálbérből élő állampolgárt, aki személygépkocsival rendelkezik, hiszen tudjuk, hogy minimálbérből személygépkocsit nem megvenni, de még fenntartani sem lehet, tehát ez rá is vonatkozna. A nem adózott rész után egyszeri 10 százalékos forrásadó anonim megfizetésével rendezhetné a múltját, és utána fizethetné úgy az adót, ahogy kell. Ráadásul ezzel ösztönözhetnénk azokat a tőketulajdonosokat is, akik külföldön dolgoztatják pénzüket a jobb feltételek miatt, hogy azok hozzák haza a pénzüket, és itthon fialtassák.
Ez igen komoly bevételt jelentene a költségvetésnek, igaz, hogy csak egyszeri bevételt; egyes adószakértők azt mondják, hogy ez a 700 milliárd forintot is elérné. Volt egy jó példa: a ’80-as években Írországban 50 millió font bevételt terveztek, és 750 millió lett ennek a vége. Tehát ez egy jól működő dolog lenne.
Lehetnek ezzel kapcsolatban erkölcsi fenntartások, de ennek hangoztatása bizonyosan nem vezethet eredményre, és csak elodázza a kérdés megoldását.
Ilyen változtatások lehetségesek, de van egyéb mód is, és a mi programunk tartalmaz más megoldási lehetőségeket is. Miniszterelnök úr az előbb az expozéjában azt mondta, hogy ha itt valaki adóemelésről ejt szót, akkor a parlamentben valami járványféleség üt ki.
Csak emlékeztetni szeretném önöket, hogy amikor az áfatörvényt módosította a jelenlegi kormány, akkor a Magyar Demokrata Fórum figyelmeztette önöket, hogy ennek nem lesz jó vége. Az áfatörvény csökkenése nem hozott semmiféle költségvetési bevételt, hiszen nem is hozhatott, kiadást, illetve csökkenést jelentett, viszont semmiféle érezhető társadalmi vagy gazdaságra gyakorolt hatása nincs. Ezért mi azt mondjuk, hogy a személyi jövedelemadó és a munkát terhelő adók és járulékok úgy kompenzálhatóak, ha egy háromkulcsos áfarendszert léptetünk életbe: egy 5 százalékos szuperkedvezményes, gyógyszerek és egyebek; egy 10 százalékos alapvető élelmiszerek, idegenforgalmi termékek; és egy 23-24 százalékos. Egyébként ez más pártok és nagyon sok szakértő elképzelésében is megtalálható, úgyhogy azt gondolom, ez egy jó megoldás lenne.
Miniszterelnök úr sokat beszél mostanában arról, hogy a versenyképesség - úgy a gazdasági, mint a társadalmi - kultúra kérdése is. Ebben teljesen igaza van, de hadd vezessek be még egy fogalmat, a motiváltság fogalmát. Az igazán jó politika az, amely képes az állampolgárait motiválni, teljesítményre, tanulásra, szorgalomra, és ahogy én az előbb ezzel a példával a munkanélküliek helyzetét vázolva mondtam, nem ezt tesszük, hanem pontosan az ellenkezőjét.
Még egy dologról beszélt miniszterelnök úr, ez pedig az oktatás preferálása volt. Teljesen egyetértünk a törekvéssel, és teljesen egyetértünk a szándékkal, de azokkal a megoldási javaslatokkal, amelyek napvilágot láttak, azokkal nem. Talán önök is tudják, hogy ma a felsőoktatás körülbelül 11 ezer pedagógust bocsát ki minden esztendőben, és talán azt is tudják, hogy 2500-ra lenne szükség. Ez azt jelenti, hogy nagyon erős a túlképzés.
Van egy másik nagy baj, az, hogy ezekre a szakokra a legalacsonyabb pontszámmal lehet bekerülni, tehát nagyjából olyanok kerülnek be, akik más egyéb helyen már nem állták volna meg a helyüket. A jövőnkről van szó. Az oktatás minőségmérés nélkül - Manchin Róbert talán 15 évvel ezelőtt írt egy könyvet “Minőségmérés az oktatásban” címmel, érdemes lenne elővenni, érdemes lenne átlapozni.
Érdemes lenne azon is elgondolkodni, ami a Magyar Demokrata Fórum javaslata volt az ötpárti találkozón a miniszter úrnak, hogy ne akkor kezdjük el preferálni a pedagógusokat, amikor elvégezték az egyetemet, és 30 százalékkal magasabb fizetést adni, ami bérfeszültséget is fog okozni, hanem a belépő oldalon, hogy a felvehető hallgatók számát, mondjuk, vigyük le 4 ezerre, emeljük meg a felvételi ponthatárt, hogy oda tényleg a minőség kerüljön be, és rendeljünk emellé egy olyan ösztöndíjrendszert, ami valóban vonzóvá teszi ezt a pályát. Akkor valamit tettünk azért, hogy az oktatás minősége javuljon, és valamit tettünk azért, hogy azok a hallgatók, akik egyetemre, középiskolába, általános iskolába járnak, piacképes, alkalmazható és használható tudás birtokosai legyenek.
Ennek a mai vitának sok negatívuma mellett talán egy pozitívuma van. Elmondhatta mindenki a véleményét, nemcsak a dolgozatról, hanem elmondhatta a Fidesz a maga programjának lényeges elemeit, elmondhatták a kereszténydemokraták, elmondhattuk mi is; elmondhattuk a nemzeti adószabadság programjának a legfontosabb elemeit. A feladatunk az, mint ami minden normális parlament feladata, hogy ebből a sokféle véleményből próbáljunk összekovácsolni valami olyat, ami nem a pártérdekek elsődlegességét fogja mutatni, hanem valóban a nemzet előtt álló feladatok megoldását fogja elősegíteni, mert erre van szükség, és talán a mai nap végén közelebb kerülünk ehhez a helyzethez.
Én ezt kívánom mindnyájunknak, nem a magunk érdekében, hanem azért, mert az ország érdeke is ezt kívánja. Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps az MDF soraiban.)
