LENDVAI ILDIKÓ
LENDVAI ILDIKÓ
LENDVAI ILDIKÓ, az MSZP képviselőcsoportja részéről: Köszönöm szépen. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Jobban mondva: tisztelt fél Ház vagy kétharmad Ház! Engedjék meg, hogy mielőtt nagyon fontos vitánk lényegéről szólok, hadd szóljak valamit vitánk körülményeiről is, mert őszintén szólva, ilyet én még nem láttam.
Nem mintha nem láttam volna olyat, hogy ahogy a Fidesz-frakció most is bejelenthette, nem vesz részt a miniszterelnök beszédén, pontosabban, ha jól látom, helyenként - bocsánat, frakciónként - másfél, illetve két fővel tiszteli meg a magyar parlamentet, hanem azért nem láttam még ilyet, mert úgy tudom, hogy mai vitatémánkról a Fidesz és a KDNP is nemhogy vitanapot, de parlamenti szavazást akar.
Szerintem ez egyet mutathat: önök úgy akartak szavazni egy vitairatról, hogy annak szerzőjét nem kívánták meghallgatni. Van ilyen gyakorlat a magyar történelemben, koncepciós pernek hívják, ahol a per, vagyis a tárgyalás elején meg van írva az ítélet, ami véletlenül azonos a vádirattal, és tök mindegy, hogy ki mit mond közben. Csak én azt hittem, hogy nem a politikai koncepciós perek idejét éljük, és bíztam abban, hogy önök sem így gondolkodnak.
Lehet persze másik ok is. Lehet azért tartani a valódi vitától, mert valaki még nem döntötte el, hogy az adott vitában mi a kiinduló pozíciója. Nem is könnyű ezt eldönteni, hiszen a Fidesz részéről, mint ahogy már beszéltünk róla - ismerünk Matolcsy-programot, ismerünk “Erős Magyarország” programot, ismerünk - hadd hívjam így - Orbán I. programot, ami a nyilvánosság előtt hangzott el, és ismerünk Orbán II. programot, ami zárt körben hangzik el.
Amíg el nem dől, hogy valakinek mi a kiinduló pozíciója a vitában, úgy még nyitottnak lenni is borzasztó, és akkor nyilván az illető vagy az illetők a tárgyalástól és a valódi vitától is tartózkodnak, akkor valóban marad a politikai koncepciós perek logikája.
Még ezt is el lehet viselni, ha közben ugyanezek a politikai pártok nem naponta harmincnégyszer, egyedül üdvözítő megoldásként előrehozott választást emlegetnek, amelyre viszont minden tisztességes párt - gondolná az ember - valamilyen programmal készül. Pedig volna értelme a vitának. Volna értelme, és nem véletlenül írtuk a vitanapunk címében azt a tudatosan többes számban alkalmazott megfogalmazást, hogy Magyarország megújításának lehetséges irányairól kívánunk beszélni. Mert igen, nem csak egy irány van, nem csak a mi receptünk az egyedüli jó, a mindent orvosló panácea az ország bajaira. Mindig több irány van.
Mi is tévedtünk korábbi kampányainkban, ha azt mondtuk, hogy ez az egyetlen út. A politika arról szól, hogy több utat mérjünk össze. Semmi olyan jó szándékú javaslat nem hangozhat el a mai vitában - és bízom benne, hogy elhangoznak javaslatok és nemcsak kritikák, bár annak is helye van -, aminek ne számolnánk készséggel utána, amit ne vennénk komolyan. Az más kérdés, hogy nyilván van, amit a számítások után közös gondolkodással el kell hogy vessünk. De nincs ab ovo elutasított ötlet, nem lehet ab ovo elutasított javaslat, és őszintén szólva, ezt vártuk a mi javaslatunkhoz képest az önök magatartásától is.
Vitánknak az csak az egyik alapvetése, hogy mindig több megoldás van. Van egy másik alapvetés is, hogy útirányokról van szó valóban - megint csak a címet idézve -, gondosan megtervezett útirányokról, amelyek számolnak az út időtartamával, göröngyös szakaszaival, nehézségeivel és előnyeivel is. Magyarán: utak vannak; megváltás, ráolvasás, kézrátétellel való gyógyítás pedig nincsen, bárki bármit mondjon.
Természetesnek tartom, hogyha egy ellenzéki párt kormányváltást akar. De a kormányváltás önmagában nem program. A kormányváltásnak, egy lehetséges új kormánynak van programja. Azt mondani, hogy szavazzatok rám, legyen egy másik kormány minél hamarabb, és akkor minden megoldódik, valami olyan dolog, amit az illető, aki kimondja ezeket a mondatokat, sem gondol komolyan. Nem gondolhatja komolyan, ha egy bármilyen összetételű új kormány feláll a határon, akkor ezzel a gazdasági kihívások nem jönnek be az országba; nem gondolhatja, hogy átírhatja a matematikát, ahol egy egyenlegnek szabályai vannak, ahol annyiban lehet adót csökkenteni, amennyiben kiadást tudunk csökkenteni.
Ha egymást komolyan vesszük ugyan - és én mondom, ebben reménykedem -, akkor úgy látom, mai vitánkon 5 vagy mondjuk inkább 4 plusz 1 értelmesen megtárgyalható vitapontunk van, legalábbis az én olvasatomban. Azért beszélek 4 plusz 1-ről, mert az első választóvonal, amit reményeim szerint sikerül átlépnünk, az mégiscsak arról szól, hogy akarunk-e valóban vitázni egymással, és ha akarunk, akkor van a további 4 vitapont.
Az egyik szerintem úgy hangzik, hogy az országnak csak gazdasági problémáira keresünk megoldást, vagy csak társadalmi problémáira - elvileg ilyen út is lehetséges volna -, vagy együtt keressük a gazdasági versenyképesség és a társadalmi versenyképesség növelésének útját. Ez az első vitapont, minden válasz tisztességes, de az álláspontokat és következményeiket össze kell vetni.
A második vitapont értelemszerűen úgy hangzik, hogy ha a gazdasági versenyképesség növeléséről is beszélünk - márpedig úgy gondolom, hogy mind az öt frakció beszél -, akkor ott milyen receptet kínálunk az országnak és egymásnak.
A harmadik vitapont - noha nem mindnyájan beszélünk, de sokan beszélünk a társadalmi versenyképesség fontosságáról is - úgy szól, hogy mit tekintünk a társadalmi versenyképesség fokozási lehetőségének, merre keressük a nagyobb társadalmi integráció, a jobb társadalmi beilleszkedés útját.
Végül a negyedik, általam most utolsónak érinthető vitapont pedig úgy hangzik, hogy az a program, amit egyébként ki-ki az ország bajaira kínál, mennyiben van szinkronban a kétségkívül változó és nem könnyebbé váló világgazdasági környezettel.
Hadd vegyem sorba, ha megengedik, ezt a 4 plusz 1 vitapontot, és benne természetesen a szocialista frakció álláspontját. Plusz egyként neveztem azt a bizonyos vitapontot, hogy egyáltalán komolyan vesszük-e a vitát, van-e mindnyájunknak szilárd és biztos kiindulópontja, ami nem azért kell, hogy legyen szilárd és biztos, mert abból nem akarunk engedni, nem vagyunk nyitottak más érvekre - így se volna értelmes vitatkozni -, hanem azért, mert nemcsak mozgó célpontra nehéz lőni, de mozgó kiindulópontból is nehéz meghatározni az útirányt.
(14.50)
Ha ezt nem tesszük, ha nem derül ki, hogy például a Fidesz melyik programját tartja igazinak, és kíváncsian várom, hogy ez nyilván végre ki fog derülni, akkor két utunk van, és egyik sem nagyon jó. Vita helyett vagy a politikai gügyögést választjuk, ahol egy felnőtt ország fejét simogatjuk, és azt mondjuk, hogy hallgass a jó bácsira, itt majd ha én jövök, akkor tényleg minden rendben lesz, a szuri nem fog fájni, de utána jön a cukorka. A politikai gügyögés mellett a másik veszély, ami ha nem vitázunk, akkor bizony leselkedhetik ránk, hogy egyszerűen a politikai pocskondiázást választjuk, egymás kölcsönös politikai diszkvalifikációját, és úgy ússzuk meg a vitát, hogy veled nem vitatkozunk. Más meg nincsen, így aztán sajnos értelmes vita nem folytatható.
Ebben a tekintetben - bár nem akarok értékes másodperceket vagy perceket, amennyiben értékesek, erre pazarolni - azért azt hiszem, hogy az elmúlt hét végén a Fidesz szintén távol levő elnökétől hallottunk valamit, ami csak azért nem mondom, hogy példátlan, mert volt már hasonló. De az a mondat azért ismét egy politikai műremek, hogy a baloldal utálja az országot. Hát tényleg, mi sem egyszerűbb akkor ennél, majd lassan megszeretjük. (Derültség.) Ilyenek vagyunk mi, hol rátámadunk a nemzetre, hol meg úgy általában utáljuk is az országot.
Értem én, hogy ehhez képest nem jó gondolatokat hallani, lehet, hogy jókat, lehet hogy rosszakat, de mégiscsak az országról szóló gondolatokat. Ha nem jó hallgatni, akkor tudom ajánlani még Odüsszeusz módszerét a szirének esetében. Ennyien bejöhetnek nyugodtan, még többen is. Ő ugye, azt tette, mikor hallotta, hogy a szirénszó csábító, hogy az embereit árbochoz kötötte, és vattával betömte a fülüket, nehogy meghallják. Annyira szépen nem éneklünk, mint a szirének. Nem kell, kérem szépen, a vattához folyamodni, be lehet jönni a vitába, és föl is lehet vállalni azt. Ha mégiscsak komolyan vesszük a vitát, és nem azt mondjuk, hogy egyik oldal utálja az országot, és rátámad a nemzetére, és direkt, juszt is rontani akar a helyzeten, csak akkor bír örülni, ez az egyetlen öröme, ha tehát ettől elszakadunk, akkor nézzük sorban a négy értelmes vitapontot.
A gazdasági versenyképességgel foglalkozunk-e csak - az is borzasztó fontos, mert a legfőbb bajaink itt vannak - vagy mellékalkuláljuk a társadalmi versenyképesség és a társadalmi integráció szempontját? Azt kell mondanom, hogy tisztességes alapállásnak tartom azt is, aki azt mondja, hogy most a világban és az országban a gazdasági növekedés a fő probléma, akár áldozzunk be valamit azért, hogy ez a gazdasági versenyképesség növekedjen. Tisztességes, de meg kell mondanom, általunk, szocialisták által nem követhető út. Éppen az egyik kollégámtól hallottam az idevágó mottót. A Shrek című, ismert, felnőtteknek szóló mesefilmben mondja azt a király a katonáinak: induljunk el a királynőt megmenteni. Az úton el fogtok hullani jó néhányan, de ezt az áldozatot vállalom. (Derültség.) Ezt lehet - ezt lehet, de ez nem jó. Félreértés ne essék, valamennyi áldozatot vállalni kell. Csak amikor rámutatunk, hogy milyen áldozatot vállalunk, akkor vegyük tekintetbe azokat is, akiktől ezt elvárjuk.
Ez a logika, hogy most csak a gazdasági versenyképességgel törődjünk, még egyszer mondom, tisztességes logika. Volt olyan ország, amelyik ezt választja, de ez annak az útnak a választása, amikor az út mentén nem számoljuk a halottakat, hanem tudomásul vesszük, hogy azok pedig lesznek és vannak.
A tisztesség kedvéért el kell mondani, hogy volt nekünk, szocialistáknak másfajta logikánk is, másfajta egyoldalúságunk, és az sem vezetett semmi jóra. Ez az volt, amikor olyan gyorsan akartuk a társadalmi sebeket orvosolni, hogy abszolút nem figyeltünk arra, hogy a költségvetés kiköltekezik, és hogy ez milyen rosszat tesz a gazdasági versenyképességnek. Más is volt így, de úgy illik, ha a magunk hibáját mondom ebben. Olyan sok adat elhangzott, hadd mondjak egyet én is: 1998 és 2006 között a magyar nemzeti jövedelmet 41 százalékkal sikerült növelni, míg a családok, a háztartások fogyasztását 54 százalékkal. És mi borzasztóan örültünk az 54 százaléknak, és nem figyeltünk arra a 13 százalék különbségre, ami a nemzeti jövedelem növekedése és a fogyasztásnövekedés között van. Ez sem jó.
Az első út, ami csak a gazdasági versenyképességre figyel, az a sokkterápia útja, olykor lehet szükség rá. A második út, amit korábban mi választottunk, és ahogy most elhangzott, nagy sebek árán, az ország nagy áldozata és a mi nagy politikai áldozatunk árán elszakadtunk tőle, a második út, amitől tehát elszakadtunk, az viszont a tüneti fájdalomcsillapítás útja volt, mert nem tudta a valódi betegséget kezelni. Ugyanakkor a tüneti fájdalomcsillapításnak is volt olyan előnye, ami tartós, és vigyáznunk kell rá. Ez az említett csökkenés a társadalmi különbségek csökkenésének eredménye, próbáljunk olyan utat találni tehát, ez a mi pozíciónk, ami a gazdasági és a társadalmi versenyképességet egyaránt szolgálja, és a társadalmi ollót nem nyitja újra szét, mert borzasztó nehéz volt a 8 százalékról a 6,5 százalékra visszajönni, és nagyon nehéz lenne azoknak, akik az olló alsó szárán csücsülnek, ha ez az olló ismét kinyílna.
A Megegyezés vitairatcímnek éppen ezért számomra, számunkra két értelme van. Első olvasatban nyilván azt jelenti, hogy politikai és társadalmi erőknek jó volna megegyezni a követendő útban, de jelent mást is. A megegyezés jelent összeegyeztetést is, ennek a két különböző gazdasági és társadalmi szempontnak az összeegyeztetését. Jelenti tehát politikai erők, társadalmi erők megegyezését, és jelenti a szempontok közötti egyezséget is, egyeztetést is.
Azt mondtam, hogy tisztességes magatartásnak tartom azt is, aki most csak a gazdaságra figyel, mint ahogy úgy gondolom, eredményeiben rosszat hozó, de szándékaiban nem tisztességtelen magatartás volt az is, ez a mi korábbi magatartásunk, ami csak a társadalom sebeinek orvoslására figyelt. Vannak példák; a mi saját rossz példánkat mondtam, de vannak a gyorsabb felzárkózásra európai és közép-európai példák is. Igen, be kell vallani, a szlovák út, hogy mást ne mondjak, gyorsabb út, mint a mienk, a gazdasági felzárkóztatás útján. Nem érdemes ezt szépíteni, gyorsabb út. Egyet ne felejtsünk el azonban, és remélem, hogy ezzel mind az öt frakció egyetért, és nem is akarok abba belemenni, hogy volt társadalmi ára és van annak az útnak is, mert ott köztudomásúlag a szociális kiadásokat vissza kellett fogni. De ez volt az ár.
De hadd utaljak egy politikai árra, ami - őszintén remélem - olyan ár, amit egyikünk sem akar megfizetni. Ahol a szociális olló kinyílik, ott a politikai populizmus és a szélsőnacionalizmus - ott adott esetben, mint látjuk a napokban, magyarellenes nacionalizmus - megkerülhetetlenül jelentkezik. Nincs társadalmi leszakadás politikai populizmus mint reakció nélkül. És amikor ma Szlovákiára nézünk, és azt mondjuk, hogy van az, hogy a szlovák kormányban megkerülhetetlen egy populista párt, akkor tudjuk azt is, hogy ez nem azért van, mert a szlovákok butábbak vagy tisztességtelenebbek, mint mi, hanem azért, mert gazdaságilag és társadalmilag más utat, jó szándékú és sok szempontból eredményes utat választottak, de annak az útnak ez a velejárója.
Nézzük a következő vitapontot: ki mit tekint a gazdasági versenyképesség terén elérendő fő feladatnak? Ezt a miniszterelnök úr leginkább érintette. Általában egyet szoktunk érteni azzal, hogy a gazdasági versenyképesség legfontosabb magyar akadálya az alacsony foglalkoztatottság. Én úgy tudom, vagy úgy láttam a Fidesz valamennyi programjában, az MDF elképzeléseiben, az SZDSZ elképzeléseiben és a magunkéban is, hogy mindenki ezt tekinti fő akadálynak. Az eszközök tekintetében nyilván vita van, és ez teljesen normális. Lehet azt mondani, hogy az adó- és tehercsökkentés az egyetlen kizárólagos és mindent megérő eszköze a munkahelyteremtésnek. Ennek csak az mond ellent, hogy próbálkoztak már kormányok járulékcsökkentéssel, mi magunk számos járulékkedvezménnyel, de bárki bármit csinált, ha a fejünk tetejére álltunk is, más kormányokkal együtt, mint elhangzott, az aktív foglalkoztatottak számát nem sikerült a bűvös 3 millió 900 ezres nagyságrendnél följebb emelni. De ettől még lehet azt gondolni, hogy ez a fő út.
A mi logikánk az, hogy ennél bonyolultabb eszközrendszer vezet a gazdasági versenyképesség növeléséhez és a foglalkoztatottság növeléséhez is. A bonyolultabb eszközrendszer most nem a kimenekülést akarja egy adócsökkentési vitából jelenteni. Nincs foglalkoztatottságnövelés tehercsökkentés nélkül, mi is úgy gondoljuk, de nincs önmagában csak tehercsökkentéssel sem. Mellé kell tennünk a többi lábat. Hogy hogyan képzeljük a többi lábat, az többé-kevésbé elhangzott.
(Az elnöki széket Lezsák Sándor, az Országgyűlés alelnöke foglalja el.)
Ha már az adócsökkentésnél tartunk, itt is nyilván különböző programok fogalmazódtak meg. Az Orbán I. című nyilvános program azt mondja, hogy legyen adócsökkentés, és ennek nincs kiadáscsökkentési ára.
(15.00)
Azt hiszem, ő sem gondolja komolyan. Jobban tisztelem politikai képességeit annál, hogy most ezen vitatkozni kezdenék.
Érdekesebb az Orbán II. zárt körben elhangzott program: adócsökkentésről beszél, járulékcsökkentésről beszél, de pontosan tudja, hogy ennek kiadáscsökkentési ára van. Árként előveszi a ’98-as receptet: nyugdíjasok és fejlesztések, ezen a két ágon kell spórolni.
A Fidesz programjai között szerepel, és érdeklődéssel olvastam a Matolcsy-programot is. Ő is nyíltabban beszél az Orbán I.-nél, azt mondja, hogy adócsökkentés, és ennek két ágon hozható be az ára, az egyik a szociális kiadáscsökkentés, ez nála is szerepel, a másik pedig adóátcsoportosítás, és itt fölveti az ingatlanadó és a vagyonadó gondolatát. Lehet, uraim, mindenről szabad beszélni, csak akkor tessék kimondani, és akkor beszéljük meg ezt a javaslatot is! Az MDF és az SZDSZ nagyon különböző módon, de megpróbálja megtalálni az adócsökkentés fedezetét, részint adóátcsoportosításban - láttuk az MDF javaslatát áfa- és egyéb ügyekben -, részint pedig nagyobb arányú kiadáscsökkentésben. Látjuk, és meg fogjuk vitatni az SZDSZ javaslatát is.
Ki mit tekint a társadalmi versenyképesség zálogának? Itt valóban nagy vita van a baloldal és az összes ellenzéki párt között. Én úgy látom, hogy most az összes ellenzéki párt a vitában ismert módon azt mondja, hogy elsősorban a középosztályon vagy az annál gazdagabbakon segítsünk, és majd lecsurog magától lefelé. Mi azt mondjuk és a tapasztalat azt mondatja velünk, nem szokott lecsurogni. Olyan átcsoportosítást - lásd: egykulcsos szja - nem tudunk elfogadni, ami alulról vesz el.
Mi a válaszunk az utolsó kérdésre, mennyiben vagyunk szinkronban a világgazdasággal? Van itt olyan válasz is, ez az SZDSZ válasza, hogy vonuljon az állam vissza, takarékoskodjon jobban. Ebből a takarékosságot elfogadjuk, az állam visszavonulását nem. Egy méretében takarékos, de nyilván a dolgokba értelmes módon beavatkozó államra van szükség. Ha van piacpárti ország, hát az Egyesült Államok az, és most úgy látom, hogy ők is tesznek valamit, nem a piac ellenében, épp a normális piac megtartásáért. De ha meg akarjuk védeni a világgazdaság nehezedő hatása alól a vállalkozókat, és én hozzáteszem, a kisembereket is, mert nekünk ez a fontos, akkor a kulcs ugyanaz: a munkahelyteremtés bonyolult eszközrendszerének életbe léptetése. Köszönöm figyelmüket. (Taps az MSZP padsoraiban.)
