DR. KÓKA JÁNOS
DR. KÓKA JÁNOS
DR. KÓKA JÁNOS, az SZDSZ képviselőcsoportja részéről: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Beszédemben igyekszem kiragadni az adótörvények rendkívül fontos ügyét a jobb- és baloldal egymás ellen viselt permanens háborújából, és egy új szempontból vizsgálni a kérdést, egy olyan szempontból, (Tállai András: Jobb vagy bal?) amely mentén a liberális képviselőcsoport minden egyes gazdaságpolitikai javaslatot szemlélni igyekszik, hogy közelebb hozza-e egy ilyen törvény Magyarországon a piac szabadságát, a piacgazdaság és a kapitalizmus kibontakozását.
Amikor egy új elmélet, egy új módszer vagy egy új termék bevezetéséről folyik a vita, akkor azt szoktuk mondani, hogy a puding próbája az evés. Nos, ez a helyzet a politikai és gazdasági ideológiákkal is. A XIX. és XX. században Magyarország két nagy gazdasági modellt is kipróbált, ha úgy tetszik, egyaránt kipróbáltuk a kapitalista és a szocialista pudingot is. Ami a szocialista pudingot illeti, megkóstoltuk, de úgy tűnik, hogy a magyar emberek azt mondták, hogy köszönjük, nem kérünk többet belőle. A szocializmus a munkásoknak rövidebb munkaidőt, jobb munkakörülményeket követelt, a társadalomnak jólétet és egyenlőséget ígért.
A gyakorlatban ezt először tőlünk keletre próbálták ki. Bevezetése után két évtizeddel a Szovjetunióban járt a magyar származású író, Arthur Koestler. Azt látta, hogy az orosz nép életszínvonala alacsonyabb lett, a munkakörülmények nehezebbek, a munkaidő hosszabb, és a norma szigorúbb, mint bármikor korábban. Koestler hithű kommunistaként érkezett a Szovjetunióba, a létező szocializmusba, és meggyőződéses antikommunistaként távozott onnan.
A rendszernek egy későbbi, konszolidáltabb formájával mi magyarok is próbálkoztunk mintegy négy évtizeden keresztül. Az eredményre is emlékszünk: kapun belüli munkanélküliség, alacsony jövedelmek, pocsék termelékenység, hiánygazdaság, és mindezt a jövőt felélve, hitelből finanszírozva.
De beszéljünk a kapitalizmusról is, hiszen abba is belekóstoltunk. Tudjuk, hogyan indult: gyermekmunka, 72 órás munkahét, egészségtelen körülmények között robotoló, nyomorgó munkások, se fizetett szabadság, se betegbiztosítás, se nyugdíj. A kezdet nem volt valami biztató.
Csakhogy a kapitalizmus, miközben szabad vállalkozást és profitot ígért, legalább két olyan dologra képes volt, amelyre más gazdasági modell eddig még nem. Egyrészt működött, másrészt egyre szélesebb tömegek számára volt képes jólétet teremteni. Európa és Amerika soha a történelme során nem fejlődött olyan mértékben, mint az elmúlt százötven évben. Az átlagpolgár ma lényegesen jobb életszínvonalon él, mint bármikor korábban. Jóval kevesebbet dolgozik, és sokkal jobb munkakörülmények között, magasabb a jövedelme, több a tulajdona, jobban táplálkozik, és majd’ harminc évvel tovább él, mint százötven éve. Ez a kapitalizmus térhódításának köszönhető. De rövidebb időszak alatt is látunk nagyon látványos fejlődést. Látjuk, hogy néhány év alatt a piacgazdaság kibontakozása Indiában hogyan volt képes százmilliókat kirángatni a nyomorból.
Sokak szerint a kapitalizmusról elmondható az, ami a szocializmusról csak hazugságként fogalmazódott meg, hogy nem tökéletes, de a létező világok legjobbika. Ebben hasonlít a demokráciához, az sem hibátlan, de jobbat még nem sikerült kitalálni.
Azt hiszem, hogy a rendszerváltás után húsz évvel egy adóvita kapcsán ideje lenne ismét elgondolkoznunk, hogy mit is gondolunk a piacról, mit is gondolunk a kapitalizmusról. Attól tartok, hogy még ma is minthogyha nagyon sokszor rossz sztereotípiák mentén gondolkoznánk. Sokszor érezzük úgy, mintha a kapitalizmus még mindig szitokszó lenne, amikor kimondjuk, akkor lelki szemeinkkel ma is inkább egy ellenszenves, pocakos vérszívót látunk, és nem, mondjuk, Ganz Ábrahámot, aki a kis öntödéjéből másfél évtized alatt csinált európai hírű céget. Amikor kimondjuk, hogy kapitalisták, akkor inkább gondolunk gátlástalan spekulánsokra, mint mondjuk, a Google alapítóira, amelyet két huszonéves fiatal alapított garázscégként.
(11.10)
Tisztelt Képviselőtársaim! Érdemes tisztáznunk tehát az álláspontunkat, vajon a világ a piacgazdaság miatt fejlődött-e az elmúlt 150 évben, vagy csupán véletlenek sorozatáról volt szó. Egyáltalán elfogadjuk-e, hogy a kapitalizmus és a demokrácia együttes előfordulása nem egy történelmi véletlen, hogy nincs stabil demokrácia stabil piacgazdaság nélkül? Ha elfogadjuk, akkor be kell látnunk, hogy nem mondhatunk igent a demokráciára, ha egyúttal nemet mondunk a piacgazdaság néhány nagyon fontos, elmaradhatatlan elemére. Ha a demokráciát óvni, védeni akarjuk, akkor bizony vigyáznunk kell a piacgazdaságra is. A kapitalista demokrácia addig lehet sikeres, amíg mindenkinek van esélye a boldogulásra. Ezt a hitet elsősorban a gazdasági növekedés táplálja.
Demokráciánkat akkor érezzük stabilnak, emberinek és szolidárisnak, ha tudjuk, hogy a holnap jobb lesz, mint a ma. És itt a baj. A magyarok zöme úgy gondolja, hogy a múltból csak a rosszat örököltük, a jelen vacak, a jövő pedig reménytelen. Ez az érzés ma erősebb, mint kettő, három vagy akár nyolc éve. A polgárok döntően azért éreznek így, mert rosszabbul működik a gazdaság, és kevesebb a pénz a zsebükben. Erről pedig javarészt a jelenlegi adórendszer és a lusta, elhízott állam tehet. Lehet, hogy azt mondják, hogy mi, liberálisok monomániások vagyunk. De kérem, értsék meg, hogy amikor a magyar gazdaságért aggódunk, akkor a szabadságot, a magyar demokráciát féltjük. Csak fejlődő gazdaságban lehet stabil a demokráciánk. Enélkül a közintézményeink is elkezdenek rosszul működni, a politikai rendszer is megroggyan. Egyre több engedetlenséget, egyre több ellenségességet látunk az utcákon is. Papolhatunk felelős baloldalról, szónokolhatunk erős jobboldalról vagy liberális alternatíváról napestig, ma egy felelős demokrata csak olyan gazdaságpolitikai döntéseket, csak olyan adórendszert támogathat, amely erősíti a versenyképességet és biztosítja a fejlődést. A ma a parlament asztalán fekvő adójavaslat, tisztelt képviselőtársaim, sajnos nem ilyen.
Tisztelt Országgyűlés! Az adócsökkentés és a gazdasági fejlődés egyszerű fogalmak, nem valamiféle érthetetlen, misztikus dolog. Nagyon sok millió átlagos ember mindennapi teljesítményének összességéből adódik elő. Az SZDSZ nem hisz a speciális magyar modellben; ahogyan tegnap is említettem, a magyar modell egy olyan különleges öszvér lenne, amely egyesítené a ló és a szamár valamennyi hátrányos tulajdonságát: rövid lenne a lába, de gyenge lenne a háta. Ezzel szemben valamennyi regionális versenytársunk képes volt arra, hogy csökkentse az adókat, és jelentősen egyszerűsítse az adórendszert. A legtöbben egykulcsos vagy lényegében egykulcsos személyi jövedelemadót és adórendszert vezettek be. Ennek eredményeképpen ezekben az országokban javarészt jelentősen nőtt a nemzeti jövedelem, jelentősen nőttek a szociális szolgáltatásokra kínálható források, és jelentősen nőtt a fejlődés, a gyarapodás szinte minden tekintetben. Az látszik, hogy átmeneti forrásszűkítés ellenére tartósan azok az országok jártak jól, amelyek csökkentették az adójukat és jelentősen egyszerűsítették adórendszerüket.
Azt szokták mondani, hogy az okos ember más kárán tanul. Én inkább azt mondanám, hogy egy okos ország és egy bölcs kormány még a riválisok sikereiből is képes tanulni. Nem szégyen, tanuljunk a románoktól, a szlovákoktól! Annál is kevésbé, hiszen, mint említettem, a puding próbája az evés, márpedig ők az elmúlt öt évben kipróbálták. 2004-2005-ben meghozták a szükséges adópolitikai döntéseket, és most lényegesen gyorsabban is fejlődnek, mint mi.
A gazdaság akkor fejlődik, tisztelt képviselőtársaim, amikor az embereknek megéri dolgozni, megéri innovatívnak lenni. Megéri vállalkozni, megéri okosan kockáztatni. Az ember akkor dolgozik, amikor jobban megéri dolgozni, mint nem dolgozni. Vagyis a korszerű adópolitika célja, hogy olyan környezetet hozzunk létre, amelyben megéri dolgozni, és olyan adó- és szociálpolitikai környezetet teremtsünk, amelyben nem éri meg nem dolgozni. Minél több a munkát, a vállalkozásokat terhelő büntetés a magas adók, a szabályozók, a tiltások képében, annál kevésbé éri meg dolgozni és vállalkozni. Ez ennyire egyszerű. S ha ezen a szemüvegen keresztül nézzük a dolgokat, akkor talán az is érthető, hogy a liberálisok miért akarják fogyókúrára fogni az államot, és miért akarunk jelentős adócsökkentést.
Magyarország lemaradt a regionális adóversenyben. Magyarországon minden megtermelt 10 euróból 1 euróval többet von el az állam, mint a velünk versenytárs országok legtöbbikében. Ezt gazdaságpolitikailag úgy lehet lefordítani, hogy Magyarországon közel 10 százalékponttal magasabb az adócentralizáció, mint a velünk versengő országokban. Ennek megvan az oka. Az oka az, hogy a magyar állam 10 százalékponttal többet költ el a nemzeti jövedelemből, mint amennyit Magyarország fejlettsége indokolna. Ez a helyzet nem tartható fenn. Ez a helyzet csak hitelekből finanszírozható, ez tartósítja Magyarország versenyképtelenségét, tartósítja a magyar gazdaság leszakadását.
A környező országokkal összehasonlítva, ha az adó szerkezetét nézzük, nálunk sokkal jelentősebb, sokkal magasabb az élőmunkát, illetve a vállalkozásokat terhelő adók mértéke, mint a vagyoni, illetve forgalmi típusú adóké. Ugyanakkor a magyar adórendszer jelentős progresszivitása, marginális terhelése a magasabb jövedelműeknél keresetek eltitkolását eredményezi, és nem ösztönöz többletteljesítményre. Bár a kormány korábbi intézkedései során jelentős fehéredésre került sor, elsősorban a társadalombiztosítási alapoknál, ma még mindig több mint 1 millió ember van minimálbérre bejelentve, és jelentős az adózást úgy, ahogy van elkerülők száma is.
Tisztelt Képviselőtársaim! Az állami újraelosztás csökkentése tenné lehetővé a vállalkozásokat és az élőmunkát terhelő adók csökkentését, és a progresszivitás a marginális adóterhek csökkenését. Erre pedig egy módon van lehetőség: ha csökkentjük az állam költségeit. Ezt célozza az SZDSZ takarékos állami gazdálkodásról szóló törvényjavaslata (Keller László: Például a MÁV.), ami úgy jön ide, hogy anélkül, hogy megteremtenénk a takarékosabb állami gazdálkodással az adócsökkentés forrásait, tényleg nem lehet adót csökkenteni. Azért nyújtottuk be és kértük a takarékos állami gazdálkodásról szóló törvény, közismertebb nevén költségvetésiplafon-törvény Házszabálytól eltérő tárgyalását még az adótörvények részletes vitájának megkezdése előtt, hogy először teremtsük meg azt a mozgásteret a költségvetés kiadási oldalának visszafogásával, amelynek terhére adócsökkentéseket finanszírozhatnánk.
Úgy tűnik, nagyon nagy egyetértés van itt a Házban jobb- és baloldal között abban, hogy felelőtlenség volna kizárólag a fehéredésre vagy egyfajta fehéredési várakozásra adócsökkenést építeni. Örülök annak, hogy szocialista képviselőtársaim, Molnár Albert államtitkár úr vagy Wiener képviselő úr számoltak be arról, hogy bizony nem volna célszerű csak a fehéredésre várni, hanem komoly lépések kell hogy megelőzzék az adócsökkentést, és csak akkor lehet adót csökkenteni, ha van kiadási oldali hatása. Ugyanerről beszélt tegnap Almunia pénzügyi biztos, amikor elmondta, hogy ma, a jelenlegi kiadási körülmények között nincs lehetőség további adócsökkentésre. Ezért mondjuk azt, hogy az állam költségeit nem szabad engedni olyan gyorsan emelkedni, mint a korábbi években, és akkor a bevételek és a kiadások között lesz olyan rés, amit adócsökkentésre használhatunk fel.
Az SZDSZ emellett, hogy fontosnak tartja a költségek csökkentését, elfogadhatatlannak tartja, hogy a kormány ismét versenyképességet sújtó adókat rakjon a gazdaság szereplőire. Ugyan egy másik törvényben fogjuk tárgyalni, de mivel egy adónemről van szó, ezért utasítjuk el az úgynevezett Robin Hood-adó bevezetését. Úgy gondoljuk, hogy minden ilyen, versenyképességet romboló, rongáló adó egyrészt továbbrontana a gazdaság helyzetén, továbbá a kormány maradék hitelességét rombolná, és összességében Magyarország számára káros volna.
Az SZDSZ kiszámítható és érdemi adócsökkentést szeretne. Az a néhány tízmilliárdos, kicsit több mint százmilliárdos adócsökkentés, ami most szándékként a parlament asztalán fekszik, nem más, mint egyfajta politikai látványpékség, nem más, mint tulajdonképpen ebben a formában kidobott pénz.
(11.20)
Ebből nem lesz nagyobb növekedés, ebből nem lesz több munkahely, ebből nem növekszik a vállalkozások szabadsága.
Ha a következő három évre nézünk, akkor szeretném megismételni azt a javaslatunkat, hogy ebben a három évben legalább ezermilliárd forinttal kell csökkenteni az adókat, és közel ugyanennyivel kell csökkenteni az állam költségeit is reálértéken annak érdekében, hogy a magyar gazdaság motorjai ismét beindulhassanak. Röviden szeretném ismertetni az SZDSZ ezzel kapcsolatos elképzeléseit.
Annak érdekében, hogy az adórendszer ne csak enyhülést hozzon, de kiszámítható is legyen, egy hároméves megállapodás lehetőségét ajánljuk a parlament figyelmébe. A költségvetésiplafon-törvényünk a következő három évre korlátozná az állam költekezési szabadságát, éppen annak érdekében, hogy három évre előre tudjuk meghatározni, hogyan csökkentjük az élőmunkát terhelő és a versenyképességet sújtó adókat, hogyan egyszerűsítsük az adórendszert, hogy pontosan lássuk, három év múlva hova jutunk el. A gazdaság szereplőinek rendkívül fontos, hogy terveket tudjanak készíteni, s ne csak a következő évre, hanem a következő három évre is. De minden többéves terv hitelességét csak úgy tudjuk megalapozni, ha az első, legnagyobb, legérdemibb lépésre az első évben kerül sor.
Nagyon fontos látni azt is, hogy honnan indulunk és hova akarunk érkezni. Itt szeretném megerősíteni a liberális képviselőcsoport szándékát arra nézve, hogy minden körülmények között tartsuk, sőt lehetőség szerint teljesítsük túl a konvergenciaprogramban foglalt deficitkritériumokat. Sok felszólalótól elhangzott már utalás arra a világszintűvé terebélyesedő válságra, amely amerikai hitelválságként indult, aztán nemzetközi banki válsággá terebélyesedett, most meg egy generális reálgazdasági válság lehetőségei bontakoznak ki. Látjuk azokat a híreket, amikor itt ülünk, hogy óráról órára romlik az európai pénzpiacok, tőzsdék helyzete, és a magyar tőzsdén is a legjelentősebb papíroknál állandóan fel kell függeszteni a kereskedést. Az látszik tehát, a magyar gazdaság rászorul arra, hogy azzal a költségvetési szigorral, amely a konvergenciaprogramban le van fektetve, és azzal a költekezési szigorral, amit a plafontörvényünk javasol, együttesen vásároljanak többlethitelességet Magyarország számára, ezzel javítsák Magyarország államháztartásának és Magyarország gazdálkodóinak finanszírozási pozícióit.
És ha ezekkel megvagyunk, ha sikerül már 2008-ban 3 százalék körül tartani a hiányt - amire van lehetőség, ha a kormány az utolsó negyedévben nem kezd költekezésbe -, és ha sikerül 2009-ben az eredményszemléletű hiányt 3 százalék alá levinni, ami a költségvetésiplafon-törvény egy másik, az adócsökkentéshez fogható jelentőségű célkitűzése, akkor elkezdhetjük tervezni a pontos adóintézkedéseket. Ezekről fogunk még részletesen beszélni. Az elképzelésünk az, hogy egy lényegében egykulcsos, a 18 százalékhoz közelítő adórendszert vezessünk be a sávhatár fokozatos, folyamatos emelkedésével, hozzunk olyan adóintézkedéseket is, amelyek javítják a vállalkozások versenyképességét, töröljük el azokat az adókat, amelyeket átmenetinek hirdettünk - ilyen a szolidaritási adó -, ha járulékcsökkentésre kerül sor, az ne csak 140 ezer forintig, hanem minden jövedelemig igénybe vehető legyen, egyesítsük a kisadókat, csökkentsük az adóbürokráciát, a hivatali ügyintézést tegyük egyszerűbbé, továbbra se az adózó felelőssége legyen az, hogy rohangáljon az adóhivatal után, ha az adóhivatal elmulasztja az időpontokat, hanem fordítva, ez az adóhatóság felelőssége legyen.
Tisztelt Képviselőtársaim! Még egyszer: az állam ma túlméretezett, korszerűtlen és pazarló, s mindezt abból a túladóztatásból finanszírozza, amely akadályozza a versenyképességünket, bénítja a vállalkozásokat. Ha ezen változtatni akarunk, akkor nem úszhatjuk meg az adócsökkentést.
Az SZDSZ-frakció nevében kérem az ellenzéki és kormánypárti képviselőket, hogy gondoljuk újra ezeket a tételeket, tárgyaljuk át ilyen szempontból az adótörvényt. Vegyék komolyan az ellenzék szempontjait, tisztelt kormánypárti képviselők, mert ma Magyarországnak stabil, parlamenti többségen nyugvó gazdaságpolitikára és költségvetésre van szüksége, és nem egy-két megszerzett vagy megvásárolt szavazaton nyugvó pillanatnyi többségre. Ha pedig ezt sikerül elérni, akkor ne habozzunk tovább, vágjunk neki az adóreformnak.
Köszönöm megtisztelő figyelmüket. (Taps az ellenzéki oldalon.)
