DR. MIKOLA ISTVÁN
DR. MIKOLA ISTVÁN
DR. MIKOLA ISTVÁN (Fidesz): Köszönöm szépen. Elnök Úr! Tisztelt Ház! Az az érzésem az eddigi vitát hallván, hogy kevés közös nevezőt fogunk találni a 2007-es év értékelésében. Szeretném hangsúlyozni, hogy bár az egészségügyi bizottság természetesen a számszerű adatokat alaposan értékelte, de nem hagyta magát korlátozni ezektől a számszerű adatoktól. A szakmai vonatkozásokat is megvizsgálta, a 2007-es évnek a szakmai outputját, és úgy találta, hogy az egészségügy számára mélyrepülést hozott a 2007-es esztendő. Az akkor történtek befektetésnek semmiképpen nem nevezhetők, sőt az ágazat soha nem látott megnyomorításának, megsarcolásának értékelhetők.
Örülök, hogy Keller László államtitkár úr itt van, mert pénzügyi államtitkárként nyilván a számszerű adatokat jól ismeri, de nem tudom elfelejteni, hogy szociális, egészségügyi államtitkár is volt, tehát nyilvánvaló, hogy amit mondani fogok, azt értékelni fogja. Nem számokra gondolok most elsősorban, hanem a szakmai konzekvenciák levonására.
Az egészségügyi bizottság kisebbségi véleményét fogom ismertetni, de szeretném előrebocsátani, hogy nem volt olyan igazán nagy nézeteltérés a 2007-es esztendő értékelésében közöttünk, sokkal több közös nevező volt, mint amit itt az eddigi vitában felfedezni véltem, hiszen az egészségügyi bizottságban ülő, az egészségügyben dolgozó, sokszor orvosként vagy más egészségügyi pályán szakemberként dolgozó ember nagyon sokszor, pártállástól függetlenül is látja azokat a súlyos gondokat, amelyekről néhány szóban említést szeretnék tenni.
Hogy pozitívummal kezdjem, kétségtelenül jó pontként tudható be a közteherviselés megszigorítása. De ez is féloldalasra sikeredett, hiszen túl sokat beszélt a kormányzat a potyautasokról, mintegy számon kérve rajtuk az egészségügyi ellátórendszer gondjait, és nem nagyon beszélt a munkaadók járulék-kintlévőségeiről, amelyeket, tudom, jóváírtak, nem tudom, hogy milyen felhatalmazással, kinek a közreműködésével a költségvetésekben évek alatt, de nem tudom elfelejteni a munkaadóknak a százmilliárdos nagyságrendű tartozásait, amelyekkel a rendszerváltás óta küszködtünk, és amelyekről nem esett szó akkor, amikor a közteherviselés megszilárdítására irányuló törekvéseket hallottuk.
(17.20)
Bár magam itt is többször szóvá tettem, hova lett az állami nagyvállalatok járuléktartozása, ki írta ezeket jóvá, és egyáltalán, miért nem beszélünk erről.
Az egészségbiztosítás legnagyobb tehertétele - tudjuk - egy régi örökségből fakad: az egészségbiztosítás, illetve akkor még egységes társadalombiztosítás államosításánál kezdődik, nevezetesen a nagy rendszer, a szolidaritási társadalombiztosítás elvesztette a vagyonát, elvesztette a tőkehányadát. Ennek a súlyos következményei a rendszerváltás után is fennállnak, hiszen a rendszer tőkehányad, tőkehasználatidíj-elszámolás, amortizációelszámolás, eszközvisszapótlás nélkül működik; azt is mondhatom, hogy közgazdaságilag értelmezhetetlenül működik. Természetesen a 2007. év megszorításai még tetézték az ebből az előbb elmondott örökségből származó bajokat, és hovatovább dekompenzálták az egészségügyi ellátórendszert.
Csak zárójelben jegyzem meg, hogy természetesen, amikor a gondokról beszélünk és ebben gondolkodunk, akkor nem tudom elfelejteni a rendszerváltás után megtörtént pénzügyi konszolidációt, a több ezer milliárdos forrásigényű bankkonszolidációt, amelynek révén a bankok meg a biztosítók úgy néznek ki, ahogy ma kinéznek, és mellette a kórházak pedig úgy, ahogy ma kinéznek. Tehát súlyos örökséget hordozunk.
Az előbbiekben szó esett, a bizottságban is elhangzott, és a kisebbségi véleményben is megfogalmazódik, hogy az Egészségbiztosítási Alap költségvetése többlettel zárt, 27,4 milliárdos többlettel. Ennek azonban súlyos ára van: a lakossági terhek jelentősen nőttek, az ellátórendszer leépítése pedig súlyos zavarokat okozott. Az ágazat válsághelyzetben van, az ellátórendszer likviditási problémákkal küszködik. És ha ezt annak fényében vizsgálom, hogy a 2008. év hogyan néz ki - lassan az év vége felé járunk -, tetéződik a nyomorúságunk, és ha látom a 2009. éves költségvetés irányszámait, megint azt kell mondjam - és itt az egészségügy 2,8 százalékos nominális növekedésére gondolok -, hogy valamiféle katasztrofális pályát ír az egészségügy kondíciója.
A betegutak szabályozatlanok, a gyógyító-megelőző kassza kiadási előirányzata még a 2006. évi kiadások összegét sem érte el, hiszen ebből 23,4 milliárd forintot tett ki a vizitdíj, kórházi napidíj céltartalékának összege. A teljesülés számadatát hallottuk: 718,7 milliárd forint, az ÁSZ szerint ez valójában 741,3 milliárd forint, mert idetartozna az a 32,6 milliárd forint, amelyet az év végén a központi költségvetésnek átutaltak. Érdemes az ÁSZ-jelentést tanulmányozni, elképesztő - közel 60 milliárd - az a megtakarítás az egészségügyben, ami 2007-ben elkönyveltetett, és ebből, mint említettem, 27,4 milliárd a kasszamaradvány, amelynek a sorsáról egyelőre semmit nem tudunk. Annyit hallottunk a bizottság ülésén, hogy tartalékalapba kerül, ami természetesen felháborított bennünket, hiszen ez az összeg a járulékfizetők által befizetett pénz, amit az alkotmány és az abból következő törvények értelmében az egészségügy gyógyító-megelőző szolgáltatásaira kell fordítani. Semmiféle tartalékolása, semmiféle alapba helyezése nem fogadható el.
Az összevont szakellátás eredeti előirányzata 509,5 milliárd forint, a teljesítés vizitdíjjal együttesen számítva 526,3 milliárd forint, a háziorvosi kassza - hallottuk -, a 2007. évi 61,2 milliárd forintos előirányzat még a 2006. évi teljesítést sem érte el. A 2007. évi teljesülés végül 72,4 milliárd forint, de ez tartalmazta a vizitdíjbevételeket is.
Az aktív fekvőbeteg-ellátásban 2007-ben több mint 25 százalékos leépítés történt - soha nem látott, radikális visszavágás. Az ÁSZ megjegyezte: “Az átalakítás egyes szakterületek, betegségcsoportok helyzetét eltérően, esetenként hátrányosan érintette. Átgondolatlan az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet megszüntetése, a pszichiátriai betegellátás jelenlegi helyzete, a svábhegyi gyermekszanatórium megszüntetése. Ezek az intézkedések nem szolgálták az egyenlő hozzáférés esélyét, a korábbi magas színvonalú ellátás megtartását.” Az ÁSZ jelentéséből idéztem.
2007-ben az egészségügyi reform során nem vették figyelembe a népegészségügyi szempontokat, csak megjegyzem zárójelben, hogy ebben az országban közel egymillió szenvedélybeteg van, akik nagy része alkoholbeteg, de vannak közöttük elmebetegek, mindenféle funkcionális, agyi betegségben szenvedő emberek, mentális problémákkal küszködő emberek, neurózisban szenvedők, közel egymillió honfitársunk. Ha az ember arra gondol, hogy ennek az egymillió honfitársunknak van 2-2,5 millió családtagja, akkor azt lehet mondani, hogy ma Magyarországon körülbelül 3-3,5 millió embernek a humán erőforrásként való, a gazdasági prosperitás feltételeként való meghatározása természetesen negatív, vagyis lehetetlen.
Nem értjük mi, egészségügyben dolgozók, akik nemcsak gyógyító szolgáltatások iránt vagyunk elkötelezettek, hanem az egészségfejlesztés, egészségmegtartás, a megelőzés iránt is, hogy hogyan képzeli a kormány, hogy valamiféle gazdasági fejlődés - főleg fenntartható fejlődés - jöhet létre 3-3,5 millió ilyen hendikeppel bíró embertömeggel. Azt csak megjegyzem - megint csak zárójelben -, a napokban jelent meg az Eurostudy legújabb tanulmánya, amelyben a magyar népességnek már 54 százalékát tekinti különböző fokban anómiásnak, vagyis gyökérvesztett, talajvesztett, identitásvesztett embernek, ami azért nagy baj, mert az anómiához előbb-utóbb depresszió társul, az anómiás depresszió pedig gyógyíthatatlan, ennek helyreállítása csak az identitás visszaállításával lehetséges. Ez pedig generációs kérdés, évtizedeket igényel, egész más oktatási rendszert, egész más egészségfejlesztési, egészségmegőrzési, health promotion rendszert, ahogy ma a szakirodalom mondja.
Az ÁSZ szerint az eltelt időszak tapasztalatai, eseményei az előkészítettség, az átgondolt szakmapolitika hiányosságaira utalnak. A struktúrát érintő problémák további intézkedéseket tesznek szükségessé, melyekben a betegellátás érdekeit kell előtérbe helyezni. Szeretném megjegyezni, hogy most, amikor az Alkotmánybíróság a határozatát meghozta, egyértelművé vált előttünk, a miniszter a 2007. évben túl nagy felhatalmazást kapott, szabad kezet kapott a kapacitások újraosztásában, szabad kezet kapott a kapacitások újraelosztásának folyamata, eljárásrendje meghatározásában. A kapacitások kialakítása, az ágyszámcsökkentés, az intézetbezárások nem normatív szempontok figyelembevételével és egyáltalán nem a népegészségügyi adatok, trendek figyelembevételével történtek meg.
Az ÁSZ azt írja, emellett nemkívánatos hatásokkal számolni kellett, intézmények eladósodása, várólisták kialakulása, ellátáshoz való hozzájutás időigényének növekedése. Mára úgy néz ki, hogy a várólisták valóban szinte elfogadhatatlan, tragikus méreteket öltenek. Itt egy várólistát szeretnék kiemelni, amit a napokban több szervezet megvizsgált: a szív- és koszorúérbetegeknél egyértelmű, hogy az életet már veszélyezteti az a várólistarendszer, ami kialakult, és nemcsak hogy az életet veszélyezteti, hanem a bekövetkező egészségkárosodások kapcsán későbbi kiadásnövekedéssel kell számolni.
Több helyen látjuk az egészségügyben, hogy a 2007. év nemhogy befektetés nem volt, hanem olyan helyzetet teremtett, amelynek a késői hatásai mintegy circulus vitiosusként még ezekben a most megélt vagy éppen a következő években fognak jelentkezni, a népegészségügyi adatokban fognak mutatkozni.
Egyetértünk az ÁSZ véleményével, mely szerint a megváltozott struktúra és a jelenlegi teljesítményfinanszírozás összhangja nem áll fenn, ami a helyzet teljes átgondolását igényli. Megjegyzem, a teljesítményvolumen-korlátról sokszor beszéltünk már ezekben a sorokban, a teljesítményvolumen-korlát mint költségvetési, pénzforgalmi szemléletű finanszírozási eszköz, nem illeszkedik a teljesítményelvű finanszírozás rendszeréhez, a kettő szinte agyonvágja egymást, és megakadályozza a tudásszoftver érvényesülését az egészségügyben.
A gyógyszerkiadások csökkentésének terhét a lakosság és a gyártói-forgalmazói kör viselte, hallottunk már erről Béki Gabriellától is. Egy dolgot szeretnék kiemelni: a lakosság gyógyszerteher-növekedése 2007-ben igen magas - soha nem látottan magas -, 15,3 százalék volt. Elképesztő, több tíz milliárdos összeget jelent ez, amit a lakosságnak vállalnia kellett ahhoz, hogy a gyógyszerét kiváltsa.
(17.30)
Nem mindenki vállalta, hiszen betegtömegek nem váltották ki a patikában a gyógyszereiket, felíratták az orvossal - később már fel sem íratták -, hiszen anyagiakkal nem bírván, kellő anyagiakkal nem rendelkezvén a gyógyszert nem váltották ki, így a gyógyulási esélyük jelentősen csökkent.
Ellentmondásokat és bizonytalanságokat eredményezett, hogy a rendszer átalakításának parlamenti vitája és a költségvetési vita egy időben zajlott. Az alapdíjak, a forintértékek alig változtak 2007-ben, miközben továbbra is fennmaradt - mint ahogy az előbb említettem - a teljesítményvolumen-korlát intézménye, ami gúzsba köti a szakmát, és ott sem engedi működni az orvosszoftvert, a szakmai szoftvert, ahol pedig az infrastrukturális feltételek, a technológiai feltételek megvannak.
Összefoglalóan talán annyit mondhatok el, hogy mi nem látjuk azt, hogy itt bárki behúzta volna a féket. Az egészségügyben a helyzet romlása továbbfokozódik, már-már dekompenzációval fenyegetvén, hiszen most már a 2007. év értékelése után látjuk a 2008-as esztendőt is. Tulajdonképpen igazán semmi nem változott, bár a halvány reményünk talán megvan: az Alkotmánybíróság határozata, amely előírta, hogy normatív rendszert kell felállítani a struktúra további alakításában, a kapacitáselosztásokban. Talán ez a kis reményünk, hogy a parlament elé kell hozni egy olyan törvényt, amely a jelenlegi strukturális és finanszírozásbeli torzulásokat legalább a működőképesség minimális szintje fenntartásával mégiscsak garantálni tudják.
Köszönöm szépen a figyelmet. (Taps a Fidesz padsoraiban.)
