DR. KELEMEN ANDRÁS
DR. KELEMEN ANDRÁS
DR. KELEMEN ANDRÁS (MDF): Köszönöm a szót, elnök úr. Mint a cím is utal rá, ez tulajdonképpen szerény hozzájárulás talán az országértékeléshez is, ugyanis az egészségbiztosítás átalakítása néhány általános tanulsággal szolgálhat.
Itt van mindjárt az a jelenség, hogy a szabad demokraták másodízben is egy emberként szavazták meg az egészségbiztosítás új rendjét. Pedig ennek az öszvérnek nem sok köze van a liberális elvekhez. Felmerül a kérdés, hogy akkor miért. Nehéz más elvi indokot találni, mint hogy valójában nem gazdaság- és tőkebarát egészségpolitikát akart létrehozni a kormány, hanem a vonzás és taszítás fizikai elve működött, ezúttal a politikában. Taszítás, mert a kormány örömmel ledobná a válláról az ellátás anyagi terheit, és vonzás, mert az évenkénti járadék új elosztásából a körülötte sürgölődők nagy hasznot húzhatnak. Persze, lehet arra hivatkozni, hogy a nagyobb koalíciós társ torzította el az egészségbiztosításról szóló törvényt, de az igazság mégiscsak az, hogy a liberálisnak nevezett egészségpolitika kezdettől antiliberális.
Azt mindenki tapasztalhatta, hogy a Gyurcsány-kormány intézkedéseinél nincs tekintettel a lakosságra, sokszor arra hivatkoznak, hogy a neoliberális elvek jegyében. De ez sem igaz, mert ugyanakkor sok ilyen intézkedés piac- és tőkeellenes is. A kormány kezdettől éppúgy etatista eszközöket alkalmaz, mint akár a Kádár-korban. Mi másként értékelhetőek a teljesítményvolumen-korlátok az egészségügyben és a kapacitások központi meghatározása és szétosztása, a központilag elrendelt beutalási rend, a kiemelt kórházak hatalmi kijelölése? Ezek mind államilag alakítanak ki versenyelőnyt a kedvencek számára. Nem piackonform a vizitdíj, a receptdíj, a szabad orvos- és intézményválasztás korlátozása, a bérek és szolgáltatások árának önkényes meghatározása, az amortizációs hányad kihagyása az egészségügyi szolgáltatások áraiból. Miután így megsemmisítették a szolgáltatásokban a piaci működés lehetőségét, hogyan várható el a piactól, ami nincs, hogy javítsa a szolgáltatások minőségét?
A verseny sokat hangoztatott elvéhez annyit akarok hozzátenni, hogy a verseny azonos indulási feltételek megteremtésével lehet csak működőképes, különben a verseny az egészségügyben azt jelenti, hogy a profit vagy a zsebünk, vagy az egészségünk rovására keletkezik. Lehet-e költséghatékonyságról beszélni? Hát persze, beszélni mindenről lehet - de lehet-e komolyan erről beszélni, ha az egészségügyben az árképzés továbbra is a szocialistának nevezett államkapitalista korszakra jellemzően felosztó-kirovó árképzés?
Jellemző, hogy a miniszter asszony megérteni sem látszott, amikor az ország Házában azért szólaltam fel, hogy a piachoz illeszkedő egészségügyhöz bele kellene építeni az árképzésbe az elhasználódás, az amortizáció tekintetbevételét. Ezek lennének a szocializmus örökségei és nem az előttünk álló népszavazás, ahogy az a bizonyos SZDSZ-plakát állítja. Ám ahhoz, hogy gazdaságilag működőképes egészségügy alakuljon ki, fontos lenne az áfakör, a Nyugaton kialakult bérarányok és a kettős pénzellátás önkormányzati és központi kérdésének rendezése.
Hogy mennyire a feje tetején táncol a mi világunk, ahhoz elég, ha arra gondolunk, hogy az Egyesült Államokban a konzervatívok vannak a magánkézben lévő egészségügy mellett, színvonalasabb szolgáltatást remélve, és a liberálisok az állami szerepvállalás növelése mellett, arra hivatkozva, hogy a biztosítók nem érdekeltek a megelőzésben. Vagyis az egészségbiztosítás liberális szellemű átalakítása esetén a szolgáltatói oldal működhet szabályozott piacként, mert a társadalombiztosítás már csak méretgazdaságosság szempontjából is hatékonyabb és olcsóbb, az egészségbiztosítási finanszírozásban viszont a piaci és versenymechanizmusok nem működőképesek. E kérdésben a WHO is így foglalt állást.
A népszavazási kampányban sokan hivatkoznak arra, hogy a magyar egészségügy igen rossz állapotban van. Mint rendszer azonban az elmúlt másfél évtizedben forráshiányos állapotban is bizonyította működőképességét. Nem az egészségügyi rendszerben, hanem annak irányításában, szabályozásában, oktatásában, utánpótlásában és finanszírozásában kellett volna változtatni. Hogy a kormány mégsem ezt az utat választotta, az kicsinyes érdekek és kormányzati tehetetlenség következménye.
Antall József európai szintre kívánván emelni a kormányzást, gyakran jelentette ki, hogy Magyarország nem banánköztársaság. Ma már nem mondhatná ezt el.
(19.20)
