ARATÓ GERGELY
ARATÓ GERGELY
ARATÓ GERGELY oktatási és kulturális minisztériumi államtitkár: Köszönöm szépen. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Tisztelt Képviselő Úr! A képviselőtársunk későn futott, így aztán nem is a combja, hanem csak a csont a combból jutott neki, mert a nagyon sovány husikát mert lerágcsálták tegnap a képviselőtársaink erről a témáról. Így aztán a képviselő úrnak nem maradt más, mint hogy az ön által vélt kormánypárti érvekkel vitatkozzon. Ezeket azonban valamilyen másodlagos forrásból, vidéken a párttársaitól szerezte be, pedig módja lett volna arra, hogy ha például részt vesz az Országgyűlés ülésein, akkor közvetlenül is értesüljön a kormány álláspontjáról.
Szeretném jelezni önnek, hogy amit ön elmondott, ilyen típusú érvelést ön a kormánytól nem hallhatott, hiszen sem arról, hogy túl sok az egyetemista, sem arról, hogy ingyenélők az egyetemisták, nem beszélt senki a kormányoldalon.
(9.50)
Azt már nem is merem fölvetni, mert nem kívánom az ön párthűségét feszegetni, ha például egyszer egy miniszterelnöki hozzászólást is meghallgatna a képviselő úr, akkor módja lenne arra, hogy a kormány politikájának általános kérdéseiről is tájékozódjon.
De visszatérve az ön által említett konkrét kérdésekre: beszéljük meg, hogy tulajdonképpen mi is a kormány valódi álláspontja és nem az ön által vélt. Az első kérdés arra vonatkozott, hogy sok-e az egyetemista, sokan járnak-e egyetemre Magyarországon. Erre az a válasz, hogy nincs ilyen típusú kormányzati megállapítás, mi nem mondjuk azt, hogy sokan járnak egyetemre. Magyarország egyetemi, felsőoktatási adatai nagyjából megfelelnek az európai átlagnak. Az az összehasonlítás, amit ön emleget, értelmetlen, hisz ön az egész lakosságban veti össze a diplomások számát az európai vagy az OECD-átlaggal, az pedig nem a mostani felsőoktatási létszámokat jellemzi, hanem a húsz-harminc évvel ezelőtti felsőoktatási létszámokat. Magyarországon a hetvenes-nyolcvanas években valóban nagyon alacsony volt a diplomások száma, többek között ezért sem helyes összevetni az akkori felsőoktatási körülményeket a mai felsőoktatási körülményekkel, hiszen akkor csak jóval erősebb versenyben lehetett bekerülni a felsőoktatásba.
A második kérdés, amiről fontos beszélni, hogy tulajdonképpen mi is van a szegény sorsú hallgatókkal. Örülök, hogy képviselő úr is elismeri, nem a 10 ezer forintos havi tandíj teszi ki a hallgatók költségeinek nagy részét, hanem az összes többi költség. Mi azt mondjuk, hogy fejezzük be azt a fajta, egyébként a létező szocializmusban oly népszerű gyakorlatot, hogy mindenkinek adjunk egy kicsit, hogy mindenki kapjon egy kis hozzájárulást a tanulmányi költségeihez, ehelyett inkább azt csináljuk, hogy egy picit többet fizessen mindenki, és ebből a pénzből támogassuk azokat, akik valóban rászorulnak, akiknek valóban szükségük van a támogatásra. Mert annak a hallgatónak, aki valóban rászoruló, fontos az, hogy ne 10-20 ezer forint ösztöndíjat kapjon egy hónapban, hanem 40-50 ezer forint ösztöndíjat, ennek az ösztöndíjnak viszont az a fedezete, hogy annak, aki nem szorul rá a támogatásra, egy kicsivel többet kell fizetnie. Amikor tehát arról beszélünk, hogy milyen legyen a rendszer, akkor lényegében arról beszélünk, hogy olyan legyen, amelyben mindenki egyformán kap támogatást az államtól, akárhogyan teljesít, akármilyen teljesítményt nyújt, akár szegény, akár gazdag, ha egyszer bekerült az államilag finanszírozott képzésbe, akkor egy kis pénzt mindenki kap az államtól, mindenkinek a képzéséhez hozzájárul az állam; vagy úgy működjön a rendszer, hogy az kapja meg a támogatást, aki többet teljesít és szociálisan jobban rászorul.
Azt hiszem, hallgató úr - hallgató? -, bocsánat, de ez se sértő nyilván, képviselő úr kicsit lenézi a hallgatókat, amikor azt gondolja, hogy a felsőoktatásban az előző kormány által - már nem az önök, hanem a mi kormányunk által - lehetővé tett adómentes munkavégzés egy egyetemi könyvtárban vagy egyetemi laboratóriumban olyan mértékben vonja el a hallgatókat a tanulmányoktól, hogy az a teljesítmény rovására megy. Ajánlom képviselő úrnak, hogy tanulmányozza akár a nemzetközi gyakorlatot, akár a jelentős magyar tudósok életrajzát ebből a szempontból. Érdekes és sajátos tanulságot fog jelenteni önnek, hogy a munkával való megismerkedés éppen nem veti vissza a képzési eredményt, hanem bizony támogatja és sikeressé tehet egy ilyen típusú életpályát. Ezért van aztán az, hogy a hallgatók éppen hogy nem elutasítják ezt a lehetőséget, hanem ellenkezőleg: keresik.
Képviselő úr is tudja, hogy többféle lehetőség van. Egy hallgató választhat ebben a rendszerben. Eldöntheti azt, hogy a többféle lehetőség közül melyiket tartja igazán testhez állónak. Ha szociálisan rászorul, megteheti azt, hogy olyan tanulmányi eredményt nyújt, amellyel mentesül a képzési hozzájárulás alól, viszont magasabb ösztöndíjakat kap, és ilyen módon kapja meg képzésének a költségeit. Választhatja azt, hogy munkát vállal, ehhez adókedvezményt és egyéb támogatást kap. Választhatja azt is, hogy felveszi a diákhitelt, amelynek az összegét megemeltük, hogy ez se legyen gátja annak, hogy a képzésben részt vegyen.
De képviselő úr, egy dolgot tudomásul kell venni: nem lehet sikeres felsőoktatást létrehozni a diákok teljesítménye, a diákok erőfeszítése nélkül. Örömmel látom, hogy szemben az ön tapasztalataival, ezt a diákok jó része is tudja és elfogadja.
Köszönöm szépen, elnök úr. (Taps az MSZP soraiban.)
