DR. CSÁKY ANDRÁS
DR. CSÁKY ANDRÁS
DR. CSÁKY ANDRÁS (MDF): Köszönöm szépen, elnök úr. A vége felé könnyű helyzetben is van az ember meg nehéz helyzetben is. Magáról a törvényjavaslatról ugyan sokat nem kell beszélni, nemcsak azért, mert valóban egy passzus kiiktatásáról van szó, és mert mind az előterjesztők elég részletesen, majd azt követően Béki képviselő asszony a jogi környezetet taglalta, úgyhogy hadd szorítkozzam néhány megjegyzésre.
Pál Béla képviselő úr előadásából a kívülálló azt szűrhette le, hogy lám, a jóságos szocialista képviselők - és zárójelbe teszem, nem akarok vitát generálni, csak az igazsághoz hozzátartozik -, megkeresik őket egy civil egyesülettől, és ők, lám, rögtön, azonnal reagálnak. Ha az emlékeim nem csalnak, még a mostani vagy az előző ülésszak elején volt egy kör-e-mailje a Veszprémi Nők Kerekasztalának - Anikó vagy Ildikó, a keresztnév mintha így rémlene -, akik valóban azt a levelet, amit a képviselő úr felolvasott, mindannyiunk számára eljuttatták, és a Magyar Demokrata Fórum nevében én kerestem meg a tárcát, és érdeklődtem, hogy van-e hajlandóság a probléma megoldása iránt, tervezi-e a tárca, hogy ezt a paragrafust módosítja, vagy pedig fogékony lenne-e egy olyan képviselői kezdeményezésre, amely ezt a problémát rendezné - merev elutasítás volt akkor a válasz.
(15.50)
Közben azért nagyot fordult a világ, úgy látszik, a csillagok állása most valóban lehetővé tette volna. Ezt csak azért mondom, hogy az igazsághoz ez is hozzátartozik.
Amit Béki képviselő asszony mondott, nagyon érdekes volt az a két családtípus, amit említett, de gondolom, abban egyetértünk, hogy pont a szociálisan nehezebb helyzetben lévő, általában nehezebb helyzetben lévő, és mondjuk ki, a kisebbségekhez tartozó etnikumra pont nem jellemző az, hogy intézménybe adja a gyerekét. Ott még az a hagyományos, jó értelemben vett családmodell él, amely igenis otthon tartja, és folyamatosan a gyerekeket saját maga körül próbálja tartani. Habár azok a hatások, amelyeket lehetne remélni az intézménybe kanalizálástól, nagyon jók lennének hosszú távon, ebben egyetértünk.
Akkor, amikor ’93-ban a szabályozás megszületett, azért az alapvető cél az volt, és itt hadd csatlakozzak Lanczendorfer Erzsébet képviselő asszonyhoz, hogy azért az elképzelés az volt és az idea az volt, hogy a nemzet egysége a család, és a család erősítése, kohéziója mindenek előtt való. Akkor úgy gondolta a törvényhozó, hogy ezzel az intézkedéssel mintegy segíti azt, amiben a mi korosztályunk felnőtt. Nem tudom, ki hogy van vele, mi is többen voltunk testvérek, minket édesanyánk otthon nevelt, és ha kellett, akkor eljött elénk az iskolába, ha kellett, akkor vitt minket az orvoshoz, de az anyuka otthon volt, és ha még szerény körülmények között is, az édesapa az anyagi feltételeket tudta biztosítani. Úgy gondolom, hogy ez egy konzervatív, egy klasszikus és egy egészséges családmodellen belül egy nagyon idealisztikus kép, ami nagyon jó lenne, ha tovább élne.
Azonban azt is tudomásul kell venni, hogy a rendszerváltoztatás óta húsz évet hagytunk majdnem magunk után, és a világ hihetetlen mértékben megváltozott. Sajnos, az a globalizálódó tendencia, az a fogyasztói társadalom, amelynek a káros hatásai azért nap mint nap érnek minket, a családokat is mintegy erodálják, mintegy bomlasztják föl, és megint abban a helyzetben vagyunk, hogy a törvényhozás próbál az élet után menni.
Néhány héttel ezelőtt a szociális törvény éppen aktuális, nem tudom, hányadik, tucatnyi módosítása kapcsán vetődött az föl, hogy ez így nem helyes, hogy hónapról hónapra módosítgatjuk azért, mert bizonyos fokú igények merülnek föl, és a végén már azt se tudjuk, hogy milyen törvény van éppen érvényben. Azt hiszem, ez a szociális törvényre érvényes. Ez a kritika, ami elhangzott, abból a szempontból talán ildomos, hogy ezen eset kapcsán lehet, hogy át lehetett volna nézni az egész törvényjavaslatot, és ott, ahol még vannak ilyen kiigazításra váró problémák, akkor együttesen azt megoldani.
A Magyar Demokrata Fórum is támogatni fogja, és nem azért, mert feltétlenül egyetért vele. Azt elfogadja, hogy az élet kikényszerít ilyen helyzeteket, de az előterjesztők sem tudnak, mint ahogy egyikünk se tud pontos statisztikát mondani arra, hogy valóban ez hány családot érint. Itt elhangzott, és tapasztaljuk nap mint nap, hogy a háttérben lévő intézményi rendszer is mintegy épül le. Vidéken legalábbis elsősorban óvodák nincsenek, óvodai férőhelyek nincsenek. Tehát nem feltétlenül biztos, hogy itt a háttérben ilyen indokok vannak, de ha van ilyen igény, és ha már eleve a kormányrendelettel jelentős mértékben kinyitották ezt a lehetőséget, akkor az esélyegyenlőség és a jogegyenlőség elve alapján talán helyes ezt meglépni.
De sajnáljuk, hogy a törvényhozó - és itt a törvényhozónak igenis van felelőssége akkor, amikor ilyen törvényeket fogad el - mintegy ideát mutat a társadalom felé, és mindezt idealisztikus képként próbálja előrevetíteni. A mi véleményünk szerint nem ez a helyes út.
A mi véleményünk szerint olyan metódusokat, olyan körülményeket kell kitalálni, kialakítani, amelyek igenis értékké teszik a teljes családot, értékké teszik a több gyereket, mintegy a nemzet büszkeségévé teszik azokat a családokat, akik vállalják azokat a terheket, hogy az utánunk jövő és a mi generációnk számára gyermekeket neveljenek. Ez egy nagyon rossz kifejezés volt, tudom, de most jelenleg másképp nem tudom, hisz ez nagyon sok, több egyéb társadalmi rendszerrel összefüggésben van, és nemcsak a demográfiáról, a nyugdíjrendszerről, az egészségügyi rendszerről, hanem magáról a nemzetről van szó alapvetően. De menjen, meglátjuk, bízunk benne, hogy valóban csak pozitív hozadéka lesz ennek a törvénymódosításnak is.
Köszönöm szépen.
