DR. CSÁKY ANDRÁS
DR. CSÁKY ANDRÁS
DR. CSÁKY ANDRÁS, az MDF képviselőcsoportja részéről: Köszönöm szépen. Tisztelt Elnök Úr! Miniszter Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Sic transit gloria mundi - így múlik el a világ dicsősége, kedves Bőhm képviselő úr. (Dr. Szabó Zoltán közbeszólására:) Parancsol? (Dr. Szabó Zoltán: Pater optime.) Úgy gondolom, hogy ha az ember rájön arra, hogy az az út szakadékhoz vagy zsákutcába vezet, akkor igenis, vissza kell fordulni. Vissza kell fordulni a kiindulóponthoz, és valóban normális módon megpróbálni új szabályozásba fogni.
Nehéz helyzetben vagyok, mert - megmondom őszintén - én tulajdonképpen örülök ennek a törvénynek. Örülök annak, hogy függetlenül attól, hogy milyen körülmények között, de a parlament végül azt a korrekciót elvégzi, amit a jelenleg még hatályban lévő pénztártörvény hatályon kívül helyezésével meg kell tennie.
Bőhm képviselő úr azt mondta, hogy politikai döntés születik ebben az ügyben. A pénztártörvény esetében is politikai döntés született. Hiszen ha a szakmára hallgattak volna - ami, tudom, hogy bizonyos körökben már-már szitokszónak tűnik -, ha a saját szakértőikre hallgattak volna, bizonyos szűk kör kivételével, olyan közgazdászok kivételével, akiknek tulajdonképpen az egészségügy belső mechanizmusát, működését illetően sok tapasztalata nincs, ha ezeken kívüli szakértőkre hallgattak volna mindkét oldalon, akkor nyilvánvalóan nem születik meg itt egy olyan törvény, aminek a végét tulajdonképpen nem tudjuk. Hála istennek, nem is fogjuk megtudni, ez egy ugrás a sötétbe.
Azon vitatkozni így utólag, hogy a kockázatközösség sérül vagy nem sérül, ez is akadémikus vita. Abban, gondolom, mindannyian egyetértünk, hogy ha tízmillió ember alkot egy kockázatközösséget, azért az nagyobb biztonságot jelent, mint ha mondjuk, tíz darab egymilliós populáció alkot egy kockázatközösséget, ott a pufferlehetőségek azért sokkal alacsonyabbak.
A gond az, hogy a kiindulás volt hibás. Ugye, itt a miniszter úr is utalt az expozéjában azokra a felvetésekre, amelyek szerint szükség volt erre a pénztártörvényre. De vegyük elő konkrétan az egészségbiztosítási modellváltás szükségességéről szóló, elég vaskos, nagy anyagot, ami még bő egy évvel ezelőtt, valamikor a múlt év elején kapott nyilvánosságot, és ahol az egészségügy legfőbb problémáit felsorolva az akkori koalíció próbálta magyarázni azt, hogy miért kell a pénztártörvény. Persze 2007. január végén, február elején, még akik ezt az anyagot készítették, ők sem tudták, hogy milyen pénztártörvény lesz, hiszen emlékezzünk vissza: hónapról hónapra, hétről hétre, sőt, napról napra, az utolsó órákban is - pont a politikai alkuk miatt - változott az egész kérdéskör, és nem a javulás irányába.
(19.00)
Azt mondják, azért kell a magántőkét a finanszírozásba beengedni - ez volt az egyik állítás -, mert a magyar egészségügyben a minőség nem megfelelő. Mihez képest, tessék mondani?! Mi a költséghatékonysági kérdés? Emlékszünk, egy évvel ezelőtt attól volt hangos az ország, hogy az akkori miniszter asszony tapasztalatlanságból, hihetetlen felelőtlen módon kiállt, és egy teljesen bizonytalan hátterű kft. felmérésére hivatkozva kijelentette, hogy a magyar kórházakban minden negyedik betegeket kvázi meggyilkolnak, mert a klinikai és a patológiai diagnózisok közötti eltérés ezt mutatja. Aztán amikor nyilvánvalóan szakmailag megvizsgálták a kérdést, rájöttek arra, hogy ez egy eléggé buta kijelentés volt, visszavonulót kell fújni.
Úgy gondolom, akkor, amikor elfogadjuk, hogy az ellátást nagyon jó lenne szakmai protokollok alapján végezni, attól a pillanattól kezdve ellenőrzés kérdése, hogy a szakmai színvonal azonos legyen. Abban is mindig egyetértettünk - és a mostani rendszerben is az eszköz megvan ahhoz -, hogy bizonyos ellátásokat csak bizonyos helyeken lehessen igénybe venni, kvázi ha egy helyen egy adott betegség gyógyításának a gyakorisága nem megfelelő számú, tehát rutint a kollégák nem tudnak ebben szerezni, akkor azt jobb koncentrálni nagyobb gyakorlattal, megfelelő eszközparkkal rendelkező intézményekben. Ez a mostani rendszerben is benne van, finanszírozással egy pillanat alatt meg lehet oldani azt, hogy mikor, hol, mit finanszíroznak.
Igazságtalan a mai rendszer - azt írják -, mert nem nyújt egyforma hozzáférési lehetőséget, ezért nem érvényesül a szolidaritási elv. Hölgyeim és uraim, valóban nem nyújt mindenhol egyenlő hozzáférést, de ez alapvetően a 2006. évi CXXXII. törvénynek, az egészségügyi ellátórendszer fejlesztéséről szóló törvénynek a következménye, amikor szintén nem szakmai alapon, hanem politikai alapon - emlékezzünk, az utolsó éjszaka is még változott a súlyponti kórházak kérdésköre - súlyponti kórház szerepkört kaptak olyan intézmények, amelyekben még most sincs például sürgősségi ellátás, még most sem tudnak megfelelő, viszonylag teljes vertikumú egészségügyi szolgáltatást biztosítani. Ez nem a finanszírozástól függ, ez a szerkezettől függ; akkor született egy döntés - nyilvánvalóan financiális okokból -, hogy 27 százalékkal az aktív kórházi ágyak számát meg kell csapolni, intézményeket be kell zárni, osztályokat be kell zárni. Ha nem tud odamenni a beteg, akkor bizonyára nem fog fogyasztani, tehát nem kerül pénzbe. Alapvetően az igazságtalanság tehát ebből ered.
Nem hatékony, erről már beszéltünk.
Azt, hogy a rendszerben van pazarló és nem pazarló, nem tudjuk, mert ma sem tudjuk még, hogy mi mennyibe kerül a magyar egészségügyben. Annak idején, amikor a teljesítményarányos finanszírozás 1993-ban elkezdődött, akkor egy homogén betegségcsoportos, illetve német pontrendszeres finanszírozást átvettünk, teljesítményfinanszírozást, de tulajdonképpen annak a korrigálásakor is - Isten nyugosztalja szegény Bordás Istvánt, aki ennek a fő korifeusa volt -, amikor ezeket a díjtételeket változtatták így-úgy, azt vettük észre, hogy a magyar morbiditási, illetve mortalitási adatok főleg inkább a finanszírozástól függtek: ha valamelyik esetet jobban finanszírozták, akkor azért a jelentések abba az irányba mentek. Ezt egy magántőkével működő biztosító sem tudja korrekt módon kiküszöbölni, illetve nyilvánvaló, hogy ebben is területi különbségek érvényesülnek, tehát az új pénztártörvény erre sem adott volna feleletet és megoldást.
Azt mondják, hogy rossz a rendszer, mert fenntartja a beteg kiszolgáltatottságát. Ha kiszolgáltatottságot valami okoz, akkor az a volumenkorlát. Az a kiszolgáltatottság, hogy adott esetekben heteket, hónapokat, egyre húzódó hónapokat kell várnia valakinek arra, hogy az egészségügyi szolgáltatórendszerbe bekerüljön, illetve az egészségügyi szolgáltatórendszeren belül; mert itt ugye kitér az anyag arra, hogy a felvilágosítás mindenhol helyi probléma, mindenhol személyfüggő, mindenhol két félen múló kapcsolatról ad felvilágosítást, a beteg részéről milyen mélységű igény van a felvilágosításra, illetve az orvos részéről. Ezt egy magánbiztosító nem nagyon tudja a későbbiek folyamán sem befolyásolni.
A szabad demokratáknak a kedvenc lova volt, hogy jön a pénztártörvény, és bizony a hálapénz meg fog szűnni. Hát már tessék mondani, mitől szűnne meg a hálapénz akármilyen magánbiztosító belépése esetén? Mitől szűnne meg a hálapénz akkor, amikor a 2006-os statisztikai adatok alapján a magyar egészségügyben az átlag nettó jövedelem 107 ezer forint, tehát nem éri el a minimálbér másfélszeresét? Van-e erkölcse a törvényhozónak ezt számon kérni akkor, amikor mesterségesen ilyen alacsonyan tartja a béreket? Ennek most az európai uniós csatlakozást követően látjuk az eredményét, miniszter úr is tapasztalhatta, és nemcsak a gyógyszerészektől, hanem a szakdolgozóktól, nővérektől is tapsot kapott, amikor ígéretet tett arra, hogy minimálisan 30 százalékos bérnövekedés kell ahhoz, hogy ne menjenek el a nővérek a kórházból, ne menjenek el a szakdolgozók a kórházból. De ha ezt meg is lépi - és lépje meg, kívánom önnek, hogy lépje meg, találja meg ennek a módját -, akkor utána azért meg fogják kérdezni az orvosok is, hogy tessék mondani, akkor velünk mi lesz. Úgyhogy ez folyamatos építkezést igényel.
A magánpénztár nem oldja meg a paraszolvencia kérdését. Nekem csak eszembe jut az Irgalmasrendi Kórház, amikor visszakapták, akkor is fel lett írva a homlokzatra, hogy itt majd nem lesz paraszolvencia. Nem lehet megoldani ilyen jövedelemi viszonyok mellett akkor, amikor egyrészt a törvényhozó kötelezővé teszi például a folyamatos továbbképzést, és most már odáig “züllött” a rendszer, hogy a szinten tartó, kötelező tanfolyamokat sem finanszírozza a központi költségvetés. Ha egy-egy ilyen szinten tartó tanfolyamra valakinek vidékről Budapestre kell jönnie, akkor bizony egy-másfél havi fizetésébe kerül, és az egész akkreditációs folyamatot, illetve a pontgyűjtögetés kérdéskörét, úgy gondolom, tisztességtelen dolog ilyen körülmények között folyamatosan az egészségügyben dolgozók fejéhez vágni. Hangsúlyozom, hogy a hálapénzről beszélek, nem a korrupcióról, mert sajnos, az is tapasztalható. A hiánygazdaságnak mindig velejárója a korrupció, és ahol ez tetten érhető, ott nagyon szigorúan fel kell ez ellen lépni.
Azt írja ez a tanulmány, amivel indokolták a pénztártörvényt, hogy a jelenlegi viszonyok nem biztosítanak méltó körülményeket sem a gyógyulásra, sem a gyógyításra. Ezt megint nem a magánpénztár fogja megoldani, annál is inkább, mert a magánpénztár csak a működtetésre szerződik. Habár maga a törvény lehetőséget adott volna, hogy szépen sorban bekebelezze az intézményeket, és tulajdonosi pozícióba kerüljön, erre a finanszírozás mellett a lehetőség meg is van a folyamatos eladósodás miatt, tehát kiszolgáltatott helyzetbe kerültek és kerülnek az egészségügyi intézmények, de önmagában ez nem oldja meg. Nyilvánvalóan más tulajdonába egy biztosító sem komfortfokozat céljából, sem eszközbővítés céljából nem fog beinvesztálni, hanem a tulajdonost fogja emiatt ösztökélni, illetve ha monopolpozícióba kerül egy adott területen, a költségvetést fogja, vagy az a veszély fennáll, hogy egy ilyen helyzetben a költségvetést feszítette volna át.
Itt a másik, hogy nem nyújt méltányos és teljesítményarányos jövedelmet az orvosnak és az egészségügyi dolgozóknak. Adott finanszírozási keretek között, akkor, amikor nem tudjuk, hogy mi mibe kerül, akkor, amikor tulajdonképpen a betegek elől a szabad intézmény- és orvosválasztás lehetőségét, nem azt mondom, hogy teljesen elvesszük, de tulajdonképpen olyan bonyolulttá tettük volna, ami azzal egyenértékű lenne, akkor, amikor az egészségügyi dolgozók jogállása nem tisztázott, azt mondani, hogy önmagában az, hogy egy magánbefektető megjelenik az egészségbiztosítási pénztárakban, ezt a dolgot meg fogja oldani, úgy gondolom, szakmailag is naivitásnak tűnik.
Összegezve: nagyon jó, hogy a törvényjavaslat hatályon kívül helyezi az aktuális pénztártörvényt. A jelenlegi politikai viszonyok között a Magyar Demokrata Fórum sem lát arra nagy esélyt, hogy itt olyan nagy korszakalkotó változtatások bekövetkezzenek.
(19.10)
De ha már apró lépésekben az eddig oly mértékben szidott OEP működését segíteni tudjuk - hisz azért ha csak azt összehasonlítjuk, hogy a hála istennek meg nem alakuló magánbefektetők tulajdonába is kerülő pénztárak működési költsége például 3,5 százalék lehetett volna, ami a szlovák példa alapján azért különböző trükkökkel jóval fölé ment, és jelenleg az OEP mostani költségvetése talán, azt hiszem, a 1,5 százalékot éppen hogy eléri -, ha áttekintik azt, hogy milyen feladatokat kell feltétlenül ellátnia az OEP-nek - az én információim szerint, de miniszter úr ezt sokkal jobban tudja nálam, ellenőrzési feladatainak több mint 80 százalékát például a közgyógyellátási rendszer ellenőrzése köti le -, lehet, hogy ezen a téren is lehetne valamit módolni. Tehát az adott rendszeren belül bizonyos változtatások lehetségesek.
A június 30-a egy feszes időpont, enyhén szólva. Ez miniszter úr ambícióit, illetve optimizmusát mutatja. Azért ez a rendszer nem ennyire gyorsan működik, ha csak valami kész anyag nincs az asztalon, de azt hiszem, hogy velünk szemben is az lenne a tisztességesebb, ha ezt lerakná az asztalra, és mi is mihamarabb ezt megismerhetnénk.
Természetesen meg fogjuk szavazni ezt a törvényjavaslatot, és természetesen partnerek vagyunk minden olyan változtatáshoz, amely a rendszer működését hatékonyabbá - nem szeretem ezt a szót -, ésszerűbbé teszi, amely alapvetően - és ebben teljesen egyetértek Bőhm Andrással - a betegek érdekeit szolgálja, hogy a betegek a lakóhelyükhöz a lehető legközelebb és a lehető legmagasabb egészségügyi színvonalú ellátásban részesüljenek. A Magyar Demokrata Fórum minden ilyen változtatást támogatni fog.
Köszönöm szépen, hogy meghallgattak. (Taps a Fidesz, a KNDP és az MDF soraiban.)
