HERÉNYI KÁROLY
HERÉNYI KÁROLY
HERÉNYI KÁROLY, az MDF képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót, elnök úr. Államtitkár Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Nem is tudom, mivel kezdjem. Talán azzal, hogy szegény Magyarország. Milyen szerencsétlen az az ország, amelyik ilyen politikai elittel van megáldva, hogy amikor tényleg igen fontos törvényeket tárgyalunk, ráadásul hármat, és mind a három törvény kétharmados többséget igényel, akkor 12-en lézengünk itt az Országgyűlésben, a kormány pedig egy tiszteletre méltó államtitkárral képviselteti magát? Kit érdekel, hogy mi történik? Egyébként eldőlt. Hallhatták az előttem szólók szájából, hogy nem lesz meg a kétharmados többség. Itt most végigmegyünk a parlament előírásainak megfelelően vagy a Házszabálynak megfelelően, de ebből az égadta világon nem lesz semmi.
A kérdés az, hogy komolyan gondoltuk és komolyan akartuk-e, hogy legyen ebből valami, hogy tényleg képviselői eskünkhöz méltóan, akár ellenzékben, akár kormányoldalon vagyunk, azt tartjuk fontosnak, hogy az ország előtt álló feladatok, problémák megoldása legyen az elsődleges cél, vagy egymásra mutogatunk, hogy ki a felelős azért, mert idáig jutottunk. Na, idáig tudunk elmenni, aztán itt megállunk, az égadta világon semmit nem oldunk meg, és várjuk a csodát. Várjuk azt, hogy majd jön egy következő választás. De ha a másik oldal nyer, ugyanebben a helyzetben lesz, nem változik semmi, csak a térfelek! A gondolkodás nem változik, hát azzal van probléma, azzal van baj! Ide jutottunk volna, hogy ilyen a politikai közgondolkodás, ami egy normális országot jellemez?
Akkor hadd beszéljek arról, hogy miért volt a kezdeti időszakban igen kemény ellenállásunk a törvényjavaslattal kapcsolatban, és miért kell belátnunk azt, hogy nincs más megoldás. A jelen politikai gondolkodáshoz, a jelen politikai kultúrához egy ilyen megoldás szükségeltetik, de azt meg kell jegyeznem, hogy ez nem igazi megoldás. Ha komolyan vettük volna a feladatunkat, ha a kormány komolyan veszi saját magát, azzal kezdte volna, hogy betartja a törvényeket. Ha azokat a törvényeket, amelyek ma hatályosak, és azért jutottunk ide, mert a kormány nem tartotta be ezeket a törvényeket - majd mindjárt mondom, hogy melyek ezek a törvények -, nem vette figyelembe az Állami Számvevőszék minden esztendőben elmondott megállapításait itt, az Országgyűlésben, akkor mi a garancia arra, hogy ezeket az új szabályokat, új törvényeket be fogják tartani? Az, hogy bekerül az alkotmányba, és kétharmados törvények fognak elvileg nagyobb garanciát jelenteni? Biztosan mindnyájan tudják, hogy legalább 15 olyan alkotmányos mulasztásban vagyunk tetten érhetőek, amelyeket az Alkotmánybíróság írt elő. A legrégebbi 15 éves, lehet, hogy van régebbi, de az egyik legfontosabb a kisebbségek országgyűlési képviselete - 15 esztendeje nem tudjuk megoldani! Most akkor mi a garancia arra, hogy egy alkotmánymódosítást követően a mindenkori kormány majd kötelezőnek tekinti magára nézve azt, hogy az alkotmány előírásait be kell tartani? Módosítani nehezebb lesz, mert kétharmad kell hozzá, ilyen szempontból tényleg van ebben valami garancia.
Na de, ha a költségvetéssel kapcsolatban először is nem születnek olyan politikai döntések, amelyek 2002-ben megszülettek a Medgyessy-kormány hatalomra kerülését követően, nem győzöm ismételni, és most már lassan én fogom magam szégyellni miatta, hogy mi voltunk az egyedüliek, akik ezt nem szavaztuk meg, mert elég pontosan ki lehetetett számolni, hogy ennek nagyon súlyos következményei lesznek. Akkor magunkra maradtunk, és mindenki azt mondta, hogy nem lehet a népakarattal szembemenni. Persze, hogy nem lehet, de nem is volt népakarat, ami ezt követelte volna. Megalapozatlan választási ígéretek voltak, és ami még rosszabb, hogy ezt be is tartották. Aztán ide jutottunk. De ha csak azt veszem alapul, hogy amikor a költségvetés tervezése megtörtént, és benyújtotta a mindenkori kormány, illetve az előző hat esztendő kormánya a következő esztendő költségvetési törvényjavaslatát, akkor abban meghatároztak egy olyan hiányt, ami elvileg elfogadható volt. És amikor elértünk az év végére, akkor kiderült, hogy nagyon jó eset volt az, amikor csak a duplája volt a költségvetési hiány, de volt, amikor ezt is meghaladta.
Tehát nemcsak a tervezéssel voltak itt igen komoly gondok, hanem a végrehajtással is. Akkor az történt, hogy a mindenkori parlamenti többség a zárszámadási törvény elfogadásával szentelt vizet hintett, és jóváhagyta azt a kormányzati magatartást, ami egyáltalán nem tartotta be a kormánytöbbség által elfogadott költségvetési törvényt. Ugye, a baj nagy. Még egyszer mondom, az, hogy ide jutottunk, egy bizonyos szintű politikai kultúra eredménye. A kérdés az, hogy ezen túl tudunk-e lépni, vagy nem. Ez a mostani vita meggyőzött, hogy egyáltalán nem tudunk rajta túllépni, és arról is meggyőzött, hogy akár elfogadjuk ezt az új törvényt, akár nem - valószínű, hogy nem, hiszen az előjelek ezt mutatják -, itt jelentős javulás nem fog e téren beállni. Ami azért, lássuk be, nagyon nagy baj.
Ennek ellenére vagy ennek a felismerésnek a birtokában most megváltoztatva a múltkori véleményünket, azt mondjuk, mégiscsak szükség lenne egy ilyen törvényre, mert mégiscsak kell valami olyan korlátokat szabni, amilyeneket egyébként normális országban nem nagyon kell. Tudom, hogy vannak nemzetközi példák, tudom, hogy van olyan ország, ahol van olyan önálló hivatal, ami hasonló ahhoz, amit mi most szeretnénk felállítani. Tudom, hogy vannak ilyen törekvések, és vannak olyan akaratok, amelyek igyekeznek a politika fékezhetetlenségét valahogy kordában tartani. Még egyszer mondom, az alapvető probléma az, hogy ha nem tartjuk be azokat a törvényeket, amelyek hatályosak, akkor mi ad arra garanciát, hogy ezeket be fogjuk.
Szabó Lajos képviselőtársam a közbizalom helyreállításáról szólt. Szívemből, mert ez a legnagyobb deficitünk. Az a bizalmi deficit, amit a politikai elit magának “kivívott” az elmúlt esztendők során, az kétségbeejtő. De nem ezzel fogjuk tudni helyreállítani! Csak mellékesen vagy zárójelben hadd jegyezzem meg, az első a pártfinanszírozási törvény, a kampányfinanszírozás szabályozása. Tehát magunkkal kezdjük. Nem lehet úgy bizalmat visszaállítani, hogy négyévente a parlamenti pártok kiállnak a választópolgárok sokasága elé, és a szemükbe hazudnak, hogy 386 millió forintot költöttünk a kampányra, és mindenki tudja, hogy legalább egy nagyságrenddel több volt az elköltött pénz. Amíg itt el nem kezdjük a dolgot rendbe tenni, addig nekünk senki nem fog hinni. Hiányzik a politikai akarat, hogy ezt a dolgot valahogy szabályozzuk és kitisztázzuk. Ez egy nagyon nagy baj.
Ennek hiányában felállíthatunk hivatalokat, de egy ilyen hivatal felállítása a gyengeségünk jele. Ez azt jelenti, hogy bizony magunktól nem vagyunk olyan nagyon hajlandóak betartani az általunk meghozott törvényeket, de ha egy másik törvénnyel egy hivatalt hozunk létre erre a célra, meglehetősen sok pénzért, akkor talán majd változik a mi gondolkodásunk… - nem is tudom, hogy mi ennek az egésznek a motivációja.
(14.50)
Nagyon elkeserítő a helyzet, és nagyon reménytelen, legalábbis nagyon nehezen látszik és valahol a távolban pislákol a megoldás, egyelőre nagyon-nagyon távol vagyunk tőle. De nézzük, hogy mi indokolja ezt a mostani törekvést!
A lényeg talán abban fogható meg, hogy az államadósság mára a GDP 65-66 százalékát teszi ki, és ez évi 1100-1200 milliárd forint adósságszolgálatot jelent, ami megöli a magyar gazdaságot. Tehát olyan terhet rak a költségvetésre, a gazdaságra, amit nem fogunk tudni a továbbiakban finanszírozni. Az, hogy az államadósság mértéke a költségvetés fenntarthatóságának legáltalánosabban elfogadott mérőszáma, ez egyszerűsít, és azért ez nem pontosan így van. Bár kétségtelen, hogy Magyarországon az elmúlt évek költségvetési hiányai mellett kiemelt fontosságúnak tekinthető. Úgy tűnt, hogy ezt a problémát a ’90-es évek második felében valahogy sikerült leküzdenünk, de a mostani évezred ránk köszöntével ez újra előjött, és nem tudunk vele mit kezdeni.
A reáladósság csökkentése mint költségvetési cél mindig fontos volt, de normális gazdálkodást feltételezve a legfontosabb kérdések a növekedés, a gazdaság versenyképességének javulása, a foglalkoztatás bővítése, a beruházások megfelelő dinamikája és így tovább. A költségvetési politikának tehát offenzívnak kellene lennie, a költségvetési politikának nemcsak a költségvetési egyensúly megteremtését kellene célként kitűznie, ami egyébként fontos dolog, hanem a fejlődés alapfeltételeit kellene, a növekedés alapfeltételeit, a versenyképesség megteremtésének feltételeit kellene rögzíteni minden esztendőben, és itt az egyensúlyra való törekvés ezeket a célokat teljességgel elnyomta.
A törvényjavaslat céljai közé tartozik, és erről beszélt Szabó Lajos képviselőtársam, a hitelesség, a fegyelem, a fenntarthatóság helyreállítása. No de hát ez egy normális országban teljesen kézenfekvő dolog, úgyhogy ezért önmagában törvényt alkotni furcsa dolog.
A vita során el kéne döntenünk néhány kérdést, és a döntés aztán hatályba kellene hogy lépjen. Elfogadható-e a reáladósság korlátozása és annak módja? - az egyik kérdés. A másik: elfogadható-e a pozitív elsődleges egyenleg előírása, pláne az alkotmányban? Persze, hogy elfogadható, de a feltételeit meg kell teremteni. Elfogadható-e a tárgyéven túli hároméves makrogazdasági kitekintés itteni szabályozása? Elfogadható-e a módosítóknál az ellentételezési szabály? Elfogadható-e a hatástanulmány készítésére tett javaslat? Elvben elfogadható-e ez az intézményi rész? Szükség van-e új közpénzügyi szabályozásra az alkotmányban? Támogathatók-e az önkormányzatokra vonatkozó korlátok?
Az alkotmánymódosítás, hogy kezdjem ott, két témakört ölel fel. Hargitai János képviselőtársam elég részletesen kifejtette, és egyetértek vele, hogy a közpénzügyi rész, illetve a költségvetésre vonatkozó rész egy normális országban nem biztos, hogy ilyen súllyal és ilyen mértékben az alkotmányba kell kerüljön. Az én jogi ízlésemnek talán kevéssé felel meg, hogyha ilyen részletesen próbálunk szabályozni. Persze ez ugyanaz a helyzet, vannak olyan országok, ahol egy kézfogással igen komoly üzleti tranzakciókat lehet hitelesíteni, és be is tartják, és vannak olyan országok, ahol ezt lehet 66 aláírással megpecsételt és rögzített szerződésekkel, és akkor sem tartják be.
A második része, ami az alkotmánymódosítást illeti, a hivatal létrehozása. Ha ezt az utat választjuk, akkor ez jó dolog, mert oda helyezi, ahova kell, az Állami Számvevőszékkel azonos szintre, rangra emeli az új hivatalt. Ha ez a szándékunk, és ezt a megoldást választjuk, akkor ez egy normális és támogatható törekvés. Mindenesetre a közpénzekkel felelősebben kell gazdálkodni, mint eddig tették, és a választások inkább az átgondolt programokról, mint a populista ígéretekről kell hogy szóljanak.
Hatástanulmányok készítése: a hatástanulmányokat a jelenleg hatályos, a jogalkotásról szóló törvény előírja. Ha tehát a törvényben egyszer benne van, és amit úgy általában nem tartanak be a kormányok, akkor most mitől fogják egy másik törvénybe való beiktatás után megtenni? Valószínű, hogy nem fogják, ezért mondtam, hogy az akarat hiányzik. A politikai akarat hiányzik, hogy komolyan gondoljuk-e a dolgunkat. Ha komolyan gondoljuk, akkor a jelenlegi törvényi szabályozás mellett majdnem minden megoldható, ha meg nem… Sokan felteszik a kérdést, hogy vajon ez a kisebbségi kormányzás fog-e menni - zárójeles megjegyzés, nyilván nem a témához tartozik -, és erre a válasz talán az, hogy ha a politikai kultúra olyan színvonalú lenne, ami egy kisebbségi kormányzás feltételeit megteremti, akkor valószínűleg nem jutottunk volna idáig. Tehát ez a 22-es csapdája, és itt is hasonló dolgok érhetők tetten.
A felsorolt kérdések természetesen nem újak, ezek jelentős része ma is törvényeinkben szabályozott, ahogy én ezt elmondtam. Az MDF első reakciója a felbukkanáskor, a törvény felbukkanásakor az volt, hogy mondtam, utasítsuk el, de nem nagyon látunk más kiutat. Talán van valami remény arra, hogy ezt az új törvényt, az új hivatalt vagy annak az intelmeit vagy annak az észrevételeit, megállapításait be fogjuk tartani. Mint tudjuk, például a reáladósság korlátozását a költségvetési törvény a hiány tervezésekor maga szokta előírni, csak nem így nevezik, de ami nagyobb baj, hogy nem tartják be.
Érdekes, hogy a 2007. évi költségvetési törvény 1. § (2) bekezdése konkrétan előírta az elsődleges egyenleg pozitív korlátait 2010-ig, de ez a 2008-as költségvetésben már nem szerepel, illetve annak 2007-ben sem volt semmi értelme, hiszen a költségvetési törvény csak egy évre vonatkozik. Ugyanígy érvényben van az ellentételezési kötelezettség és a hatástanulmány-készítési kötelezettség is, az önkormányzatok eladósodási lehetőségei is szabályozva vannak. Tehát az lenne a feladat, hogy a meglévő törvényeket a kormánypártok betartsák, és a kormány betartassa.
A törvényjavaslat a kormány objektívabb költségvetési előterjesztéseinek, illetve terveinek kierőszakolása érdekében létre kívánja hozni a prognózisok és szimulációk párhuzamos végzéséért felelős, nagy felhatalmazásokkal rendelkező hivatalt, amit komolyan kellene vennie a parlamentnek, illetve a költségvetési bizottságnak. A költségvetéssel kapcsolatos javaslatait, illetve hatástanulmányait az Országgyűlésnek meg kell tárgyalnia, de ezeket egyszerű többséggel el lehet utasítani. Egyik párt sem értett egyet az eredetileg tervezett kétharmados elutasítással.
Ha az alkotmány módosítása is megtörténik, és a kormányjavaslattal szemben a hivatal sérti az alkotmány új bekezdéseit, nyilvánvalóan az Alkotmánybírósághoz lehet fordulni, ami néhány alapvető kérdést azért felvet, például az időt, az időfaktort. Hogyan fog ez működni? Időben hogyan lehet majd ezeket a dolgokat egymáshoz igazítani; vagy korlátlan beavatkozási lehetőség a közpénzügyekbe. A mellékelt alkotmánymódosítási javaslat ebből a szempontból nem jó, az 1. §-ban a 26/A. §-ának (1) bekezdése úgy hangzik, hogy “az Országgyűlés és a kormány hatásköreit az állami költségvetés fenntarthatóságának veszélyeztetése nélkül gyakorolja”. Ez definiálatlan és túl általános feltétel, aminek alapján szinte korlátlanul az Alkotmánybírósághoz lehet fordulni, amely így valójában praktikusan átveheti az Országgyűlés és a kormány szerepét.
Az 1. § (2) bekezdése, amely az elsődleges egyenleg pozitív voltát írja elő, tulajdonképpen jó lenne, ha egy magasabb rendű törvényben rögzítve lenne, de félő, hogy ez viszont nem illik az alkotmányba, mivel átmeneti, 10-20 éves problémáról - reméljük, hogy csak ennyiről - van szó. Kétségtelen, hogy ez konkrét szabály, és ebben az esetben nem lehet ennek túllépését simán megszavazni a zárszámadásban.
Ha már az alkotmánymódosítási javaslatnál tartunk, meg kell hogy említsem, hogy a (3) és az (5) bekezdés is javítandó, mivel az egy naptári évre szóló költségvetést felesleges itt előírni, és a törvényjavaslat előterjesztői is rosszul vannak behatárolva.
Az MDF nem ért egyet az új hivatal ilyen formában történő létrehozásával, a kitűzött, de még kiérleletlen feladatot az ÁSZ-hoz látnánk célszerűnek telepíteni. Az Állami Számvevőszék eleve nagyjából ezt a feladatot végzi, az Állami Számvevőszék kellő számú felkészült szakemberrel rendelkezik. Az Állami Számvevőszéknek van egy kutatóintézete, ahol igen komoly szabad kapacitások lelhetők fel.
(15.00)
Külföldi példák is mutatják, hogy nem feltétlenül egy ilyen komoly, nagy létszámú és meglehetősen drágán működtethető hivatal az igazi megoldás. Meg lehet találni azokat, ha a törvény vitájában erre alkalom lesz, a részletes vitánál és a módosító javaslatok vitájánál akkor elmondjuk, hogy milyen egyéb megoldást tudunk elképzelni. Álláspontunk szerint tehát nincs szükség új intézményre, hivatalra, újabb nagy presztízsű és költséges intézményekre milliárdokért, ezt a feladatot, ahogy mondtam, az ÁSZ-nak kellene ellátnia.
Azt, hogy ez a kontroll, amit ki akarunk építeni, beválik, vagy sem, majd meglátjuk. Egy ilyen intézménynek van érési ideje, és kérdés, hogy hogyan váltja be a hozzá fűzött reményeket. A makrogazdasági prognózisok készítése, a sokéves kitekintésű hatástanulmányok szimulálása ugyanis nem egyszerű kérdés, hiszen itt sztochasztikus folyamatokról van szó. Tessék csak megnézni különböző hazai intézmények két-három évvel ezelőtti makrogazdasági előrejelzéseit 2008-ra vonatkozóan! Szignifikáns eltérést látunk a növekedésre, az inflációra és más paraméterekre nézve ma az akkori elképzelésekhez képest. Ha a tévedések nagyok és rendszeresek lesznek, a hivatal presztízse szertefoszlik.
Az ÁSZ 2007. évi tevékenységéről szóló jelentés múlt heti vitája során elmondtam, hogy aggódva látjuk az önkormányzatok eladósodásának gyorsuló folyamatát. Az önkormányzati alrendszer bevétele-kiadása az elmúlt évben 50 százalékkal emelkedett, az évenkénti növekedési ütem 6-12 százalék volt, ugyanakkor ez mégsem nyújt fedezetet az egyre jobban eladósodó önkormányzatok finanszírozására. Az államháztartás egészéhez képest az önkormányzatok hitelállománya, ami ma körülbelül 800 milliárd forint körülire becsülhető, nem jelentős, de ennek a dinamikája az, ami riasztó. Különösen megemelkedett a kötvénykibocsátás. Ennek természetesen praktikus okai vannak. 2005 végéig a kötvényállomány még alig 4 milliárd forint volt, ami 2007 végére a 211 milliárdot is meghaladta. Ezt százalékban nem is jó kifejezni.
Az önkormányzatok minden kategóriájában emelkedett az eladósodottság. A helyzet kiugróan romlott Budapest főváros kerületeinél, a megyei és megyei jogú városoknál, valamint a városi önkormányzatoknál. Nagyon rossz a helyzet a likvid hiteleket felvevő önkormányzatoknál is, ezek egyötöde egyik évben sem fizette vissza a hitel teljes összegét az év végén, így folyamatosan szolgálta a fizetőképesség fenntartását.
Indokoltnak tartjuk az önkormányzatok fejlesztési és hitelkorlátozásának mielőbbi újragondolását, hiszen egy gyorsan eszkalálódó, egyre súlyosabb problémáról van szó. A mellékelt önkormányzati törvényjavaslat vitáját viszont későbbre kellene halasztani, mert mindenekelőtt pontosítani kellene az állam és az önkormányzatok viszonyát, legalábbis a feladatmegosztás terén, meg kellene pontosabban határozni az önkormányzati feladatokat. Vannak ugyanis olyan félelmek, hogy az állami alrendszer helyzetét, hiányának alakulását esetleg a mindenkori kormány úgy manipulálhatja, hogy egyes feladatok elvégzését az önkormányzatokra hárítja. Tudjuk, hogy a törvény írja elő ilyen esetekre a források kötelező biztosítását, de azt is tudjuk, hogy a gyakorlatban ez nem ilyen idealisztikusan szokott végbemenni.
Egyetértünk a fejlesztési és a likviditási hitelezés szabályozásának különválasztásával is, de a téma előkészítetlensége, kétharmados mivolta, érzékenysége és a különböző önkormányzatok komoly lobbiereje következtében a kérdést javasoljuk a másik két törvényjavaslattól különválasztva, de mielőbb tető alá hozni.
A javaslat a már említett hiányosságai mellett kulturált, igényes munka. Nyilván vannak jó gondolatok az anyagban, ezek ki is egészíthetők. Mi a közpénzügyi törvény modernizálásában az elmúlt évek rossz irányú változásainak a kiszűrésében, illetve ennek szándékával egyetértünk.
A javaslat szabályozni kívánja a költségvetés módosításának és a pótköltségvetésnek a kérdését: a belső tételek esetében a túllépés a GDP 0,2 százaléka lehet. Megér ez is egy külön misét. Az elmúlt esztendőkben a mindenkori kormányok tizenkét alkalommal módosították az államháztartási törvény vonatkozó részét, ami a pótköltségvetés elfogadtatásának a kötelezettségét írta elő a kormányra. Az Antall-kormány idejéhez képest egy nagyságrenddel nőtt az az összeg, ami a mindenkori kormányt pótköltségvetés készítésére, tehát valamiféle korlát betartására kényszerítette volna. A mostani egy érdekes közelítés, nem tudjuk pontosan, hogy miért a GDP-hez viszonyítja ennek a 0,2 százalékában, miért nem a költségvetéshez, de valamiféle korlát és szigorú korlát kell. Úgy tűnik, hogy ez ennek a kitételnek megfelel.
(Az elnöki széket Mandur László, az Országgyűlés alelnöke foglalja el.)
A közpénzügyi törvénynek erősítenie kell a politikai döntéshozók elszámoltathatóságát. Ez egy nagyon fontos tétel, és természetesen egyetértünk vele. Ha ezek a célok megvalósulnának, akkor az valóban egy nagy lépést jelentene, és egy biztató aktust afelé, hogy az Országgyűlés és a kormány, legalábbis a pénzügyi kormányzat úgy működjön, ahogy ez egy normális országban szükséges és elvárható.
Szomorú, hogy úgy tűnik, hogy ebből a törvényjavaslatból nem lesz semmi. Úgy tűnik, hogy a kétharmados többség egyik esetben sem biztosítható, ami azt jelenti, hogy a törvény elfogadásának a híján az fog folytatódni, ami idáig folyt ebben az országban, aminek eredményeképpen oda jutottunk, ahol éppen vagyunk.
Lehet, hogy a kisebbségi kormányzás, lehet, hogy ennek a törvényjavaslatnak az előterjesztése vagy valami csak meg fogja világosítani a politikai döntéshozók éleslátását vagy gondolkodását, és belátják, hogy el lehet utasítani ezt a törvényt, lehet egymásra mutogatni, lehet egymásra kenni a különféle okokat, a hibákat, a hibákért egymást felelőssé tenni. Azt hiszik a politika szereplői, hogy ez a másiknak árt, nekik használ. Észre kellene venni, hogy ez az égadta világon senkinek nem használ, hiszen amikor az embereket megkérdezik, hogy hogy gondolkodnak a politikai elitről, akkor a bizalom tekintetében, azt hiszem, az utolsó helyen vagyunk, és akkor nem tesznek különbséget kormánypárti és ellenzéki képviselő között, hanem ahogy vagyunk, úgy vagyunk lesajnálva és elutasítva.
Pontosan ezek azok az együttműködésre lehetőséget adó javaslatok és előterjesztések, amelyek ezt a megítélést megváltoztathatják, hiszen itt nem rólunk van szó, nem pártérdekekről, hanem az ország érdekeiről. Igyekezzünk ezt szolgálni! Ha a módosító javaslatainkat, amelyeket meg fogunk tenni, befogadja a kormány és a kormányoldal, akkor bennünk van nyitottság ennek a törvényjavaslatnak az elfogadására.
Köszönöm szépen. (Taps az MDF és az MSZP soraiból.)
