TUKACS ISTVÁN
TUKACS ISTVÁN
TUKACS ISTVÁN (MSZP): Köszönöm szépen, elnök úr. Hargitai úr mondatait hallgatva egyetlen nyitó kérdésem lenne. Tegyük vissza azt, amit az önök kezdeményezésére az emberek úgy döntöttek, hogy nem akarnak fizetni? Tegyük vissza azt, amit most elvettek? (Dr. Hargitai János: Így van!) Erre a kérdésre azért szükséges válaszolni, mert világosan kell látnia mindenkinek ennek a döntésnek a következményét, mármint a népszavazási döntését.
Tisztelt Ház! Tisztelt Elnök Úr! Azzal akartam kezdeni a hozzászólásomat, hogy a kampány véget ért, ezért érveket sorolni a népszavazási kérdések mellett vagy ellen a mai parlamenti vitában sem nem illő, sem nem hasznos. Az viszont nem haszontalan, ha megmutatjuk a népszavazáson részt vevőknek és részt nem vevőknek, igennel szavazóknak és nemmel szavazóknak, hogy minden döntésüknek van következménye. (Dr. Hargitai János közbeszól.) Ez talán mégsem baj. (Domokos László: Nézzétek már a közvélemény-kutatásokat!)
Mégsem baj, mert nagyon érdekes kiterjesztő értelmezései vannak az önök mondatainak, kiterjesztő értelmezései a népszavazási döntésről. Miről döntöttek az emberek a népszavazáson? Három kérdésről: akarnak-e fizetni tandíjat, akarnak-e fizetni vizitdíjat, akarnak-e fizetni kórházi napidíjat - nem többről, nem kevesebbről. Így hát mindazok az értelmezések, amelyek általában az egészségügyi átalakításról, általában a felsőoktatásról, általában a kormányzati politikáról, no meg általában az ország haladási irányáról szólnak, ezek értelmetlenek. Ezeket ebben a vitában jó leszögeznünk mindazok számára, akikről úgy gondoljuk, hogy jó, ha tudják a döntésük következményeit. Ez nagyon fontos, és nagyon fontos a további mondandóm szempontjából is.
Önök a kiterjesztő értelmezést úgy gondolják, hogy arra is kiterjed az értelmezési lehetőségük, hogy azt is megmondják, hogy mi most hogy érezzük magunkat. Azt mondják, hogy most dacosak vagyunk meg haragosak, meg mérgesek. Az önök értelmezési lehetősége erre nem terjed ki, tisztelt képviselőtársaim, ezért jobb, ha azok beszélnek a mi viselkedésünkről, akik látnak bennünket, s az alapján ítélnek meg, hogy mit teszünk. Ezért ezt a javaslatomat kérem, fontolják meg ebben a vitában, ha tehetik, hogy azt azért ne meséljük el egymásról, hogy ki hogy érzi magát, és pláne, hogy mi ennek az érzésének a következménye.
Azt mondja valaki önök közül, hogy most itt ez bosszú. Bosszú az, hogy nem technikai értelemben jól terjesztettük be a javaslatot, mert ha ezt tesszük, Hargitai képviselő úr, akkor a következő év január 1-je lenne benne a dátum - ez lenne. Nem! Előrehoztuk ezt a döntést, azt mondtuk, megértettük, nem akarunk további zavarokat, ez április 1-je. De hogy ennek a döntésnek nincs folytatása anyagi értelemben, azt mondják, hogy ez bosszú. És vizionálja valamelyik társuk, hogy innentől kezdve az egészségügy minden halottja a vizitdíj hiányának a halottja lesz, a kórházi napidíj hiányának a halottja lesz - mondják ezt önök. Önöknek - akik között ott ül Hódmezővásárhely polgármestere, az az ember, aki elsőként sietett kijelenteni egy fájdalmas halál után, hogy ő az egészségügyi reform első halottja - mégiscsak meg kellene gondolni, hogy mit mondanak, és mit beszélnek.
Nem lesz egyetlen műtőasztalról leesett beteg, egyetlen bent felejtett törlő a vizitdíj és a kórházi napidíj hiányának a baja. Az szakmai baj lesz, amit nagyon fogunk sajnálni. De ezt, ha lehet, ne tegyük.
Mi legyen akkor ezután? - ez itt a kérdés. Magyarul - fogalmazzuk pontosan a kérdést -: mi legyen 2008. április 1-je és 2009. december 31-e között? Mi történjen tehát azokon a területeken, amelyekről beszéltünk: egészségügy és felsőoktatás? Én a magam részéről perdöntőnek tartom, hogy egy április 1-jei döntés a felsőoktatásban alkalmat ad arra, hogy mindenki megfontolja azt, hogy szeptemberben mi történik, nem hagy bizonytalanságban családokat és fiatalokat.
(15.50)
Egy április 1-jei dátum kitűzése segít abban, hogy különféle zavarok ne legyenek járóbeteg-ellátásban, alapellátásban, fekvőbeteg-ellátásban. De ha javaslatokat teszünk arra, hogy mi történik, azért lássák be, hogy amilyen javaslatokat megtettek forrásokra vonatkozóan, ezek a javaslatok áljavaslatok. Egész egyszerűen nem igazak! (Dr. Hargitai János közbeszól.)
Mellesleg, ha már itt tartunk, hogy milyen javaslatokat lehetne még megtenni, hadd említsek meg én is egyet; nem tudom, mennyire fog önöknek tetszeni. Az egészségügyi intézményeknek vannak fenntartóik, és mielőtt még nagyon kiabálnának, hogy ezek az önkormányzatok szegények, hadd vessem fel azt a lehetőséget az önök számára, hiszen önök fogalmaznak meg javaslatokat most anyagi forrásokra, hogy mi lenne, ha megkérnék ezeket a fenntartókat, megyei önkormányzatokat például, hogy gondolkodjanak el, hogy nekik vajon lennének-e erre forrásaik. (Dr. Hargitai János: Most is mi finanszírozzuk a rendszert!)
Bántjuk a kommunikációs költségeket. Én például azt olvasom az én megyém lapjában, hogy a megyei önkormányzat - mellesleg fideszes vezetésű, persze ez gondolható abból, amit elővezetek - havonta 1,2 milliót költ egy friss szerződés alapján kommunikációra, kabinetfeladatokra, nyilvánosságra. Nem tanácsos lenne ezen is elgondolkodni? Ha már meg akarunk fogalmazni hasonlóképpen demagóg javaslatokat, mint a Szerencsejáték Rt. vagy más, akkor gondoljuk végig ezt, vagy gondolkodjunk felelősen. Vagy gondolkodjunk azon az alapon, hogy akarjuk-e legalább azokkal megtárgyalni ezt a helyzetet, az április 1-je utáni helyzetet, akik ebben érintettek, például háziorvosokkal, intézményvezetőkkel vagy másokkal.
Tisztelt Ház! Tisztelt Elnök Úr! Én magam az érintettségem okán is nagy érdeklődéssel figyeltem, hogy hogyan találkoznak a felsőoktatás ügyében a szakmai vélemények - ez nagyon helyes -; hogyan találkoztak a teljesítményelvre, a három plusz kettes átállási folyamatban szükséges teendőkre és minden másra vonatkozó javaslatok; hogyan fogalmazódtak meg a most már tandíj híján teljesítményelvet kikényszerítő vagy teljesítményelvet kezdeményező javaslatok itt most közöttünk. És ehhez még rengeteg dolgot lehetne persze hozzátenni, hiszen azokat a kérdéseket is megvitathatnánk közösen, hogy vajon ebben a kicsiny hazában 72 felsőoktatási intézmény hogyan oktat és miért; megbeszélhetnénk azt, hogy mekkora a felsőoktatás elszívóhatása a szakképzésből és a középfokú oktatásból; megbeszélhetnénk azt, hogy vajon mi a helyzet a felsőfokú végzettség közszférában való elismertségével, és ez hogyan viszonyul az ottani teljesítményhez. Lenne bizony tennivalónk.
Ebben azért hadd legyek egy kicsit keserű! Nagyon-nagyon örülök Pokorni úr, Szabó képviselőtársam, Tatai képviselőtársam egymásra találásának ezekben a szakmai ügyekben. Ezekben a szakmai ügyekben a parlamentnek voltak döntései, voltak beszélgetéseink. Akkor is olyan nagy volt ez az egymásra találás és egymás karjaiba borulás? Akkor miért nem sikerült? Akkor miért csak a tandíj volt az egyetlen és kizárólagosan fontos probléma?
Azt szeretném mondani, tisztelt Ház, tisztelt képviselőtársaim, hogy ha valóban komolyan gondoljuk, hogy ez a helyzet ilyen típusú beszélgetésekre is alkalmat ad, akkor tegyük ezt és gondoljuk ezt komolyan.
Köszönöm szépen, hogy meghallgattak. (Taps a kormánypártok padsoraiban.)
