GYURCSÁNY FERENC
GYURCSÁNY FERENC
GYURCSÁNY FERENC miniszterelnök: Tisztelt Házelnök Asszony! Tisztelt Országgyűlés! Hölgyeim és Uraim! Kijózanító mondatokat szeretnék mondani, bár nem ivási szokásokról szeretnék szólni itt húsvét előtt pár nappal; már csak azért sem, mert ha ez utóbbira fájna a fogam, akkor azzal a legegyszerűbb tanáccsal kezdeném, hogy a másnaposság leginkább a mértéktartás erényének gyakorlásával kerülhető el, és ráadásul ez nem kerül túlságosan sokba. De ha már a mértéktartásnál tartunk, akkor ez az aranyszabály, ez a tanács nemcsak húsvét előtt az ivási szokásokra vonatkozóan lehet érvényes, hanem talán közéleti és politikai ügyekre is, amelyek tekintetében úgy látom, hogy a mértéktartás helyett mostanság inkább a mértéktelenség, a túlzás, nemegyszer pedig a felelőtlenség az, ami inkább jellemző és tanácsadónak szegődik.
Azt mondják, hogy mi, magyarok hajlamosak vagyunk arra, hogy a fától ne lássuk az erdőt, de itt nem mennék tovább, mert közben megtudtam, hogy Boross miniszterelnök úr napirend előttijének is hasonló a címe, ezért ezt a képet itt most félbehagyom. Arra akartam csak utalni, hogy hajlamosak vagyunk nem nagyon kitekinteni a világba és a magunk ügyeibe beleburkolózni, a másik oldalról pedig nem nagyon vesszük a fáradtságot, hogy egy kicsikét messzebbről tekintsünk mindarra, ami itthon történik. Lehet, hogy ez is az egyik magyar átok az állítólagos igen sok közül, bár én ezekben az átkokban kevéssé hiszek, azt tudom mondani.
Ha fellapozom csak a mai napilapokat, hadd mondjak önöknek összesen kettő hírt, nyilván érteni fogják, hogy ezt miért hozom elő. Az egyik hír szerint az idei évben véget érhet a tizenhét éves ír gazdasági csoda. Tizenhét év szakadatlan fejlődését követően az idén még azt is megélheti Írország, hogy a tavalyi közel 5 százalékos növekedés után 0 százalékos növekedése lesz, jó esetben 1,8 százalék, mindez - itt most nem Magyarországról beszélek, hanem az ír csoda hazájáról - Írországban.
Csak egyet kell lapozni a szóban forgó újságban, és lehet látni még egy hírt. Azt a hírt nagyjából, hogy Franciaország és Olaszország után Németországban is napvilágot látott egy - egyébként kormányzati - jelentés, e tekintetben, azt hiszem, megbízhatunk benne, hogy az elmúlt egy-két évben a jövedelmek növekedését meghaladta az árak növekedése, és a németek jövedelmének vásárlóértéke az elmúlt időszakban - mondom, az olaszok és Franciaország után - szintén csökkent.
Nincs nagyon mit csodálkozni, és ez semmit nem von le abból, hogy mit gondolunk magunkról, hogy Magyarországon mi a teendő. Az Unió egészének gazdasága érdemben lassul, közben az infláció növekszik, munkahelyek nem vagy alig jönnek létre. Ráadásul - és ez sem csak magyar jelenség - az Unió majd’ minden országában azzal küzdenek politikai vezetők, legyenek jobb- vagy baloldaliak, hogyan lehet a vén Európának elmondani, hogy itt olyan tempót diktál elsősorban Délkelet-Ázsia, másodsorban az Egyesült Államok, amely tempót nem lehet másként követni, mint változások sorozatával. Ezzel bajlódik mindenki. Hogyan vehető rá az egyes országok többsége, hogy ne elutasítsa azokat a változásokat, amelyek nyilvánvalóan nagyon sok feszültséget is hoznak, terheket hoznak, hanem ehhez inkább belenyugvó támogatást adjanak?
Itt, Magyarországon hasonló dilemmáink vannak. Mára ott tartunk, hogy nem egyszerűen a változások finom tartalmáról, módjáról, sebességéről vitatkozunk, hanem nagyon sokszor arról, hogy egyáltalán kell-e vagy nem kell, jó lesz-e minden úgy, ahogyan eddig volt. Ez függetlenül attól igaz, hogy nagyon sokan beszélnek a változásról, de amikor azt kérdezzük, hogy na jó, de pontosan akkor mit és hogyan, akkor azért általában nagy az elbizonytalanodás. Ebben az értelemben gondolom figyelmeztetőnek magunk számára is, ezt mondom a kormányoldalnak is, mondom az ellenzéki oldalnak is, és nagyon mondom azoknak, akik nem ülnek itt, a Házban, hogy miként látjuk, mi a tanulsága azért annak, ami március 9-én történt. Természetesen ismerem, hogy vannak itt leegyszerűsített politikai megjegyzések, például ilyen, hogy március 9-én kiderült, hogy a hazugság politikája elbukott. Ez énszerintem politikai plakátra jó, a kérdés az, hogy valóban ennyi derült-e csak ki március 9-én. Ismét mondom, ajánlom ezt önmagunk figyelmébe is meg ajánlom ezt az ellenzék figyelmébe is.
Hogy egészen pontosan mi derült ki és melyek a következmények, itt meg nem hazai újságokat ajánlanék, ők is elég közelről látják az eseményeket, hanem itt egy picikét távolabbra lépnék.
(13.10)
Hogyan is látják 9-ét és ennek következményeit? Hadd idézzek először két lapból! Az egyik szerint - ez a Financial Times - “Magyarország politikai stabilitása és a külföldi befektetőket vonzó képessége körül vet fel aggályokat a hét végi népszavazás eredménye”. Azaz, mondjuk, a Financial Times - amelynek kulcsszerepe van abban, hogy hogyan látják Magyarországot, hogy szeretnek-e idejönni hozzánk befektetni, munkahelyet teremteni, hogy versengenek-e értünk - úgy látja, hogy ez a népszavazás nem vonzotta a befektetőket, hanem inkább riasztotta. Na persze, lehet azt mondani, hogy nekünk nem kellenek befektetők, de én úgy látom, hogy függetlenül attól, hogy ki van kormányon, és egyébként hogy általában mit szokott mondani a befektetőkről, ha kormányon van, mindegyikünk összetöri a kezét és a lábát, hogy még több befektető jöjjön ide. Azaz talán érdemes lenne azon elgondolkodni, hogy ezek az eszközök segítenek-e Magyarországnak, vagy nem segítenek, győztünk-e valóban, vagy inkább veszítettünk 9-én. Most nem arról beszélek, hogy a kezdeményezők politikai értelemben győztek-e; ők minden bizonnyal igen. Az ország győzött-e?
Azt mondja egy másik lap, föltéve ironikusan a kérdést, ami állítólag Magyarországon is elhangzott, hogy tudniillik szeretne-e ön megszabadulni az adófizetéstől, hogy ilyen kérdést egy országos népszavazáson kizárólag csak kimeríthetetlen kőolajmezők szerencsés felfedezője tenne fel - mondja egyéb más okok mellett is a szóban forgó újság; de a másik két lehetséges válasz majdnem még bántó és sértő is, azt nem szeretném itt, az Országgyűlés előtt ismertetni. Magyarországon nem fedeztünk fel kimeríthetetlen kőolajmezőket, legjobb tudomásom szerint. Márpedig - írja a szóban forgó újság - egy ilyen kérdést csak akkor szabadna föltenni, ha ezt Magyarország realitásként kezelhetné.
Talán ennek is az eredménye az, hogy a népszavazást követő összesen ötödik napon a világ egyik legnagyobb és legbefolyásosabb hitelminősítője leminősítette Magyarország bizonyos hiteleit. Ha valaki esetleg kételkedne abban, hogy ennek van-e köze a népszavazáshoz vagy nincsen, mindenesetre a hitelminősítő nem bízta a véletlenre, indoklásában maga azt írja: növekszik a költségvetési reformpolitika elutasítása, a március 9-ei népszavazás gyengítette a kormányzat mandátumát, mert a választók jelentős többsége elutasította a konszolidációs csomag bizonyos elemeit - tényszerűen igaz. Nem azon van közöttünk vita, hogy ez megtörtént-e vagy sem; megtörtént. Azon van a vita közöttünk, hogy ezzel jót tettünk-e Magyarországnak vagy sem.
Belátom, nem mindig áll fenn az a helyzet, hogy a magánérdek és a közérdek összeütközik egymással. Ez nem feltétlenül van így. Nagyon sokszor ez könnyen kibékíthető, és nagyon sok múlik azon, hogy egy ország vezetése és egy ország elitje mit gondol. Itt, ebben a konkrét helyzetben az történt, hogy sikerült rávenni elengedően sok embert arra, hogy kövesse a legrövidebb magánérdekét, de mindezt olyan áron, hogy Magyarországot ennek eredményeként a világban vesztesnek látják, olyannak, amely inkább veszítette erejét abban, hogy továbbmenjen a változások útján.
Most az a kérdés, hogy a politikánk közepében mi van: az-e, hogy hozzunk népszerűséget egy hatalmi versengésben valamelyik pártnak, vagy az, hogy hozzunk sikert és győzelmet Magyarországnak? Bármennyire fájdalom, időnként ez a kettő összeütközik egymással. A magyar gazdaságnak pedig ehhez képest inkább valóban ösztönzésre lenne szüksége, mert bár, hála istennek, lassan az egyensúlyi pályán vagyunk, mert végre újra csökken az infláció, egészen megnyerő külkereskedelmi- és fizetésimérleg-adataink vannak, de pontosan tudjuk, hogy eközben a gazdaság a céljainknál lényegesen lassabban növekszik. Az idei évre 2-3 százalék közöttire várjuk a növekedést, ami most már lehet, hogy több lesz, mint Írországé, ha Írország így folytatja, de az az igazság, nem ilyen áron szeretnénk megelőzni Írországot, hogy ők jelentősen lassulnak.
Ami például a szóban forgó hitelminősítő cég döntését követően bekövetkezhet, az, hogy drágább lesz Magyarország finanszírozása. Ez sok milliárd forintba kerülhet, amely azt is jelentheti - mondom, egyelőre csak jelentheti -, hogy kevesebb forrás fog rendelkezésre állni adócsökkentésre. Márpedig világos, hogy itt a parlamentben mindenki azt mondja, hogy tessék még tovább adót csökkenteni. Na de akkor ki fog derülni, hogy azok, akik úgy gondolták, hogy győzött Magyarország, olyan terhet raktak Magyarország nyakába, amely nem segíti a növekedést, hanem éppen ellenkezőleg, és majd vitatkoznunk kell arról is, hogy miért nem sikerül akkora adócsökkentést csinálni, mint amekkorát szeretnénk. Arra kérek mindenkit, hogy akkor majd emlékezzen arra, hogy milyen volt a világban az értelmezése ennek a döntésnek, hogyan reagáltak erre a befektetők, hogyan mennek el ettől az árfolyamok és a hozamok, miért drágább Magyarország finanszírozása, és miért maradhat, mondjuk, kevesebb adócsökkentésre.
De be kell valljam, ennél látok egy rosszabb okot, azt tudniillik, hogy viszonylag sikeresen hitették el a kezdeményezők nagyon sok emberrel, több mint hárommillióval, hogy ez a magatartás Magyarországot szolgálja. Nézzék, kormányok jönnek és mennek, az ellenzéki oldalnak az a dolga, hogy sürgesse, hogy az éppen hivatalban lévő kormány menjen. De ennek a döntésnek a hatásai és a következményei messze túl fognak mutatni a következő választási cikluson. Ezért mondom azt, hogy ez a döntés a rendszerváltozás óta eltelt időszak legellentmondásosabb és szerintem sok tekintetben legkárosabb döntése. Megismétlem újra, nekünk ezt el kell fogadni. Sokat aludtam már erre a népszavazásra és a végeredményre. Dac, sértettség bennem nemcsak hogy nincs, de nem is lehet - megcsináljuk. Csak az a kérdés, hogy mibe fog mindez kerülni.
Hadd tegyek ehhez egy zárójeles megjegyzést! Az nem kétséges, hogy függetlenül attól, hogy a helyzet előidézésében kinek van felelőssége, a kormánynak a kialakult új konfliktusok megoldásában vagy feloldásában egészen biztosan van dolga. Nem mondhatjuk azt, hogy akkor tessék, egyétek meg, amit főztetek. Nem is kívánjuk ezt mondani. Legalább két dolgunk van. Az egyik az, hogy értsük, hogy nem maradhat így a helyzet, ahogyan a népszavazás után ez előáll. Persze! Másik oldalról pedig nyilvánvalóan nem szabad olyat vállalni a kormányoldalnak, amit nem tudunk vagy nem szabad megtenni. Ezzel együtt tárgyalni, konzultálni, megoldásokat keresni kell, de azért muszáj hozzátennem: az nincsen rendben, és az nem tisztességes szereposztás kormány és ellenzéke között, hogy az ellenzék bajt okoz, a kormány meg megoldja. A kormánynak muszáj lesz megoldani, de azért itt önvizsgálatra, kérem szépen, nem csak a kormányoldalon van szükség. Ott igen, természetesen egy népszavazás után el kell gondolkodni. De talán nem ártana, ha azok, akik ezt a problémát előidézték, akik nem beszéltek arról, hogy lesz ilyen probléma, azok is önvizsgálatot tartanának.
A múlt hét történései közül egy dologra hadd térjek vissza, ami már nem a népszavazás, ez a Magyar Villamos Művek ügye. Ha a magyar energiaszektorra ránézünk, egészen biztosan van legalább három kötelességünk. Az egyik, hogy biztosítsuk az energiaellátás folyamatos magas színvonalát, kiegyensúlyozottságot, ha úgy tetszik, az ellátásbiztonságot. Ez a legfontosabb. Ma olyan természetes, hogy felkapcsoljuk a villanyt, és van. A második, hogy a lehető legolcsóbb energiát tudjuk szolgáltatni a fogyasztóknak, a magyar iparnak. A harmadik, hogy segítsük, hogy erős, akár terjeszkedésre is alkalmas legyen a magyar villamosenergia-szektor.
(13.20)
Ezekről a kérdésekről az elmúlt években sokat vitatkoztunk. Sokfajta álláspont volt. Voltak olyanok is, akik azt támogatták, ami végül kialakult, és ellenzők is voltak számosan. A vita végén végül azok álláspontja kerekedett felül, akik a jelenleg működő rendszert támogatták.
Mára ugyanakkor - 2008 elejétől most már a harmadik hónapban - elég világos, hogy a Magyar Villamos Művek nemcsak erős lett, de mára sem versenytársa nincs ezen a piacon, sem nem elég erős az az állami szabályozási felhatalmazás és kontroll sok esetben, amely szükséges lenne ahhoz, hogy egy ilyen nagyon domináns, nagyon erős szereplőt ne engedjünk visszaélni túlzott befolyásával. Márpedig mára az MVM-nek túlereje és túlhatalma lett; sok tekintetben egy versenytárs nélküli, monopolisztikusan működő szereplő. Ráadásul Magyarország egyik legfontosabb gazdasági szereplője, a keze messze elér, az érvelése messzire hallatszik. Nincs mese, amikor elkülönült gyenge fogyasztók vannak, akkor a kormánynak van dolga.
Sokszor és sokan figyelmeztettek bennünket, hogy ez bekövetkezhet, például a Magyar Energia Hivatal vagy a Versenyhivatal. Az elmúlt hónapokban ezt a figyelmeztetést most már a valóság ismeretében megismételték, sőt, melléjük állt a Magyar Nemzeti Bank utolsó inflációs jelentésében, azt állítva, a viszonylag magas magyarországi infláció egyik oka, hogy indokolatlanul és igazolhatatlanul magas árak jöttek létre, és nemcsak a nemzetközi piaci helyzet miatt, hanem az MVM túlereje, túlhatalma miatt is.
Ahhoz, hogy ne fizessünk az indokoltnál magasabb árakat, több dolog kell: egyrészt erősebb állami szabályozás, másrészt lényegesen nagyobb verseny és e kettőt támogató, ezeket szolgáló új szerkezeti döntések és új szabályozási döntések.
Olvasom a találgatásokat mindenféle újságban meg hírportálon. Bonyolult politikai összefüggéseket sejtenek elemzők. Ki kell őket ábrándítsam: ebben az ügyben a kormányra vagy személy szerint rám nyomás nem nehezedett. Olvastuk és újraértelmeztük ezeket a figyelmeztető jelzéseket, és úgy láttuk, hogy ezeknek van igazuk. Szervezeti szabályozási változásoknak kell jönniük, ezekhez a személyi változások csak indítópontot, bevezetőt jelentettek azért, mert összefonódott ez a szerkezet, ez a működés egy menedzsmenttel. Ez nem azt jelenti, hogy holnaptól olcsóbb lesz az áram - bár nagyon szeretnénk -, de azt jelentheti, hogy az új környezetben egy fillérrel sem kell többet költeni, mint ami feltétlenül szükséges, mert egy komoly verseny, komoly szabályozás csak a minimális szinten engedi a vállalati érdekeket érvényesíteni.
Végül mi a tanulságuk a körülöttünk folyó eseményeknek? Részint józanul mérlegelni kell, hogy mit kell változtatni és mihez kell ragaszkodni. Mindezt az elmúlt két év politikájának tükrében mondom magunknak, kormánypártiaknak is. De miközben változásról beszélek, muszáj hozzátenni, hogy nem lehet a politikában sem bármilyen áruval házalni vagy kereskedni. Nekünk - mondom kormánypárti képviselőtársaimnak - azt kell tennünk, amit a meggyőződésünk szolgál. De bármennyire is igazunk van, hogy az általunk választott irányban kell keresni Magyarország jövőjét, figyelmeztető jel, hogy ebben az igazságban ma nagyon sokan nem osztoznak. Márpedig ez azt jelenti, hogy az önmagában vett igazságunk nem sokat fog érni.
Ezért két kérdést fel kell tenni magunknak: helyes-e az irány, és képesek vagyunk-e az ország többségét magunkkal vinni ezen az úton? Bármennyire is azt mondjuk a végén, hogy helyes az irány - nyilván csak ezt tudom önöknek mondani, mert csak ebben hiszek -, figyelmeztető, hogy ezt nagyon sokan nem értik, nem tudják, nem akarják követni. De az utat nem javaslom feladni, tudniillik az önfeladás is lenne, mi pedig nem válogathatunk a polcon szabadon, hogy mikor mi a népszerű. Nemcsak hogy válogatnunk kell, hanem dönteni kell, hogy értsék, és ne féljenek ezen változások sorozatától. Ehhez kell partnerség, de nem a változatlanságban, hanem a változásban - önvizsgálat itt, de szerintem egyre inkább önvizsgálat máshol is. Köszönöm szépen, hogy meghallgattak. (Taps a kormánypárti oldalon.)
