DR. GYENESEI ISTVÁN
DR. GYENESEI ISTVÁN
DR. GYENESEI ISTVÁN (független): Köszönöm szépen, elnök úr. Tisztelt Ház! (Gőgös Zoltán: Nem lett volna szabad pályáztatni, és nem lett volna szabad nyernie.) Aki valaha is készített már beszámolót vagy tájékoztatást, az pontosan tudja azt, hogy milyen kegyetlenül nehéz lehet egy 15 évvel ezelőtti dokumentumban leírtakról, mondjuk, hetedszer beszámolni, csak azért, mert törvényi kötelezettség írja ezt elő. Ráadásul a mai vita is azt igazolja, hogy a közönség - most ez esetben az, akinek íródott a beszámoló, akinek joga és lehetősége ezt megvitatni - tulajdonképpen majdhogynem semmibe veszi az alaptörvényt, mintha az nem is lenne. Minthogyha a beszámoló is csak valami kényszerből íródott volna, és beszélünk-beszélünk a helyzetről, beszélünk arról, ami igaz, beszélünk azokról a problémákról, amelyek megoldásra várnak, de ezek nagyon ritkán találkoztak azzal a beszámolóval, amit majd nekünk el kell fogadni.
Lehet erre politikai alapon, szakmai alapon igent mondani, vagy nemet, rábólintani, vagy sem, de azért önmagában véve figyelmeztető kell hogy legyen valamennyiünk számára, és ebben nem az előterjesztő a hibás. Nem biztos, hogy egy 15 évvel ezelőtti törvényről szóló beszámoló elégséges ahhoz, hogy a lelkiismeretünket megnyugtassa, hogy mi itt elmondtuk, ők leírták, néhány kritikai megjegyzés elhangzott, néhány tapasztalatnak itt újra hangot adtunk, aztán fölkelünk, és minden megy a maga módján tovább. Egy biztos, önmagában véve az, hogy a 13 kisebbségről szóló törvényről szóló végrehajtási beszámoló kapcsán az idő és az energia 90 százaléka a 13 közül egy kisebbség gondjaival foglalkozott, azt igazolja, hogy itt vannak a legnagyobb gondok. Valószínűleg a többi kisebbségnél jobban működik az, ami itt ez esetben nem működik jól.
Farkas Flórián fogalmazta meg, volt, aki elfogadta, volt, aki vitatta, én a magam részéről egyetértek vele, én azt hiszem, hogy a jelenlévők többsége is így van ezzel, hogy - most én lefordítom az ő mondatait - ketyeg az időzített bomba. Ha ezt nem hatástalanítjuk időben, akkor kezelhetetlen állapotok keletkezhetnek, akkor is, hogyha mi azt hisszük, hogy az intézkedéseink célirányosak, hogy azok helyesek, hogy azok bármit is megoldanak. Szembe kell nézni ezekkel a problémákkal, szembe kell nézni ezekkel a kihívásokkal, mert ha nem tesszük meg, akkor nagyon nehéz helyzet teremtődik, még akkor is, ha mégoly korrekt beszámolók kerülnek kétévenként a parlament elé.
(Az elnöki széket Lezsák Sándor, az Országgyűlés alelnöke foglalja el.)
Amit egyébként tapasztalatból is tudok mondani, de kiolvasható egyébként a beszámolóból is, hogy amiben előrelépés van a kisebbségek vonatkozásában, és ez nemcsak a cigányság esetében, hanem valamennyi kisebbség esetében, ez a kisebbségi közösségek helyzetének, státusának a javulása. Az önkormányzatokra gondolok, a különböző érdek-képviseleti szervezetekre gondolok, amiknek a helyzete, státusa, perspektívája, feladatköre, lehetőségei egyértelműen javultak az idők során, ugyanakkor pedig az egyénekre ez nem mondható el. A kisebbségekhez tartozó egyénekre nem mondható el, ebből következik egyébként a kisebbségi közösségek legfőbb feladata is, az, hogy valahol közvetítse a közösség az egyén felé a lehetőségeket, vagy közvetítse a döntést hozók felé az egyének igényeit, mert ő tudja ezt elsősorban megfogalmazni.
Egyébként itt Farkas Flóriánnak volt egy nagyon érdekes évődése Vojnik Máriával, én ezt nem is vitának nevezném, hanem inkább évődésnek, hiszen, ha jól emlékszem, akkor Vojnik Mária azt fogalmazta meg, hogy szegényeknek születnek a gyerekek, erre mondta Farkas Flórián, hogy szegénynek senki nem születik. Én talán még itt egyet is értenék ezzel a megközelítéssel, ha folytatta volna ezt azzal, amivel én szeretném folytatni ezt a mondatot: szegénynek nem, de szegénységbe nagyon sokan születnek. Ez nagy minőségi különbség, és itt nemcsak az anyagi szegénységet értem, hanem néha a szellemi szegénységet is értem, amin nyilvánvaló, hogy sokkal nehezebb változtatni, mint az anyagi nehézségeken.
Azért mi, parlamenti képviselők sem vagyunk olyan problémaérzékenyek, erre hadd mondjak egy példát. Mindenki, mindegyik oldalról arról beszélünk, hogy hogyan kellene megoldani, hova kellene támogatást adni. Egyébként Herényi Károly két-három mondattal ezt talán még említette is, de nem folytatta, nem fejezte be ezt a gondolatsort. Én emlékszem még arra, nem olyan régen volt, amikor a költségvetés vitájában Herényi Károllyal együtt beadtunk egy módosító indítványt, amelynek a lényege az volt, hogy a Farkas-alapítvány önálló soron kaphasson a cigány fiatalok sportolásának segítésére 20 millió forintot. Nem hiszem, hogy olyan óriási számról van szó. Ezt senki nem vitatta, de amikor a szavazásra került sor, akkor ezt a többség nem támogatta. Beszélhetünk mi itt a parlamentben, amennyit akarunk, ha akkor, amikor lehetőségünk van arra, hogy bebizonyítsuk, hogy igenis fontosnak tartjuk, hogy adott esetben a cigány fiatalok legtehetségesebbjei eljussanak valahova, és ehhez néhány millió forintot kellene áldozni, akkor a nem gombot nyomjuk meg többségében, akkor én nagyon sajnálom, de nincs hitele annak, ami itt, ebben a Házban bármelyik oldalról is ilyenformán megfogalmazódik.
Itt az integrálódásról több szó esett a mai napon. Én őszintén mondom, meg merem fogalmazni azt, hogy az integrálódás folyamata nemhogy erősödött volna, hanem megtört, mondhatnám azt is, hogy visszafelé fordult. Két olyan példával is, ha úgy tetszik, tudom bizonyítani vagy próbálom bizonyítani, amiről itt így vagy úgy már esett szó a vita során. Az egyik az iskolarendszer és a szegregáció kérdése, és nem igaz az, hogy ez csak a kis falvak iskoláira igaz. Ez ma már a városok iskoláira is, méghozzá a nem is kis városok iskoláira is igaz, hogy az integrálódás helyett a szegregáció erősödik fel. A kis falvaknál ez nyilván úgy alakul, hogy egy idő után, ha van rá lehetősége, mert szabad iskolaválasztás van, akkor a szülők elviszik a gyermekeiket a szomszédos vagy akárhányadik faluban lévő nagyobb iskolába.
(15.10)
Maradnak azok a gyerekek, akiknek a szüleiben ez az igény nem fogalmazódott meg, vagy ha meg is fogalmazódott, nem tudják megvalósítani. Ezek többségében a cigány fiatalok. Abban a pillanatban, amikor a cigány fiatalok kerülnek éppen ilyen okok miatt túlsúlyba, ez a folyamat felgyorsul és kizárólagossá válik. Nem igaz az, hogy nincs elég első osztályos vagy nincs elég alsó tagozatos gyerek az adott faluban, csak nincs elég, akit odajáratnak a szülők. Ettől a pillanattól kezdve, ha úgy tetszik, cigány iskolává válik az az iskola, és messze nem elégíti ki azokat az elvárásokat, amelyekre leginkább szükség lenne. Ha kell, akkor konkrét példát tudnék mondani - nem részletezem tovább ezt a részt - mondjuk, Kaposvár városban, ahol ma már kettő iskolában egészen biztosan, de inkább három iskolában megindult vagy felgyorsult ez a folyamat, és ebből fakadóan túlsúlyba kerülnek a cigány fiatalok, és egy iskolába járnak a cigányok, és egy másik iskolába járnak a nem cigányok. Hát, ez nem egy normális állapot, bocsánatot kérek. Ilyenformán nem lehet az integrációt, az integrálódást a társadalmon belül elképzelni vagy bonyolítani, vagy megvalósítani, ha ezek a folyamatok ilyen irányt vesznek.
Ott van a munkanélküliség növekedése: ha valami, akkor ez aztán végképp a legjobban bizonyítja azt, hogy ha a rendszerváltozás előtti időszakot nézzük, akkor annak az egyik legnagyobb hozadéka az volt, hogy munkája volt a roma embereknek (Csizmár Gábor: Állása!) - bocsánat, állása volt, mondta az államtitkár úr -, úgy gondolom, hogy az állás egyben a munka lehetőségét is megteremtette a számukra. Aki élt ezzel a lehetőséggel, az élhetett ezzel a lehetőséggel, legyen az akár a mezőgazdaság, legyen az akár az ipar, legyen az akár a bánya, az építőipar, de megadta a lehetőséget a számára az integrálódásra.
A munkahelyek megszűntével, a munkanélküliség arányának a növekedésével ez a lehetőség szűnt meg, ha úgy tetszik. A lehetőség és a kényszer - én még a kényszert is hozzátenném - egyszerre és egy időben volt meg, ma pedig mind a lehetőség megszűnt, mind pedig a kényszer megszűnt. A kényszernek az az oldala is megszűnt, amiről itt valaki beszélt, hogy a munkanélküli szülők gyermekei - most már lassan egyik-másik esetben éppen a cigányságnál -, a nemzedékek nem látnak már maguk körül dolgozó embert, nem is tudják értékelni a munka lehetőségét, és nem is igénylik egy idő után a munkát.
Ez a legszörnyűbb, az, amivel szembe kell nézni. Ha ez így igaz, akkor óriási kihívás az - akár vannak rá források, akár nincsenek rá források -, hogyan teremtünk ahhoz forrásokat, hogy azoknak, akiknek a társadalomban az integrálódása ma szinte lehetetlenné vált, ehhez a feltételeket megteremtsük, és ha úgy tetszik, a lehetőségek mellett a kényszert is, a jó értelemben vett demokráciában alkalmazható kényszert is beépítsük a mindennapi életükbe.
Köszönöm szépen, elnök úr. (Taps az ellenzéki pártok soraiból.)
