DR. SÁNDOR KLÁRA
DR. SÁNDOR KLÁRA
DR. SÁNDOR KLÁRA (SZDSZ): Köszönöm szépen a szót, elnök úr. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Kedves Vendégeink! Én is szeretettel köszöntöm a magyarországi kisebbségek jelen lévő képviselőit. Azt gondolom, hogy olyan témáról kell most beszélnünk, szerencsére kell, vagy beszélhetünk, az a lehetőségünk, amelyről talán a magyar közbeszédben nagyon kevés szó esik. Ha esik, akkor az mindig valamilyen negatív hangsúllyal, mindig valahogy úgy, hogy a kisebbségekkel, pontosabban, ahogy szoktak fogalmazni, a kisebbséggel mindig probléma van, ami önmagában arra utal, hogy a magyar nyelvhasználatban, a magyar köznyelvben egy teljesen torz kép él arról, hogy egyáltalán mi az, hogy etnikum, és mi az, hogy kisebbség. Nagyon sokan, akik azt mondják, hogy na, az etnikumokkal megint probléma van, akkor természetesen a rasszizmus jelenik meg ezekben a kijelentésekben, és fogalmuk sincs, hogy ők maguk is egy etnikumhoz, adott esetben például a magyarhoz tartoznak. Azt gondolom, hogy nem tudunk eleget beszélni ezekről a kérdésekről ahhoz még jó néhány évtizedig, hogy ezeket a rendkívül torz, félreérthető és félreértendő mondatokat kiszűrjük majd, hogy megszűnjenek a magyar közbeszédben.
Azt is tudjuk, hogy a Házban zajlik ezekben a hetekben - furcsa lesz talán, hogy ide kapcsolom - a biodiverzitással kapcsolatos kérdések tárgyalása, amit azért kapcsolok ide, mert most már a világon mindenhol tudják azt, hogy a biodiverzitás és a kulturális, illetve a nyelvi diverzitás nagyon szorosan összekapcsolódik. A biodiverzitásnak nem párhuzama a kulturális és a nyelvi sokféleség, hanem része. Az élővilág része az emberi kultúra sokfélesége és az emberi nyelvek sokfélesége. Erről máshol már konferenciákat rendeznek, és nagyon sokan sokat megtudhatnak, és ez nyilván elősegíti az ottaniakat abban, hogy jóval toleránsabb legyen az a közélet, az a közhangulat, az az iskola, amiben élünk, amivel dolgunk van, mint a magyarországi.
Valóban, elsősorban a magyarországi cigányság problémáiról esik itt szó most ebben a vitában. Ez részben érthető. Érthető azért, mert ahogy mondtam, a magyar köznyelvben az etnikum és a kisebbség szó rendkívül félreértő és torzító, és egyébként rasszista módon a cigányságra vonatkozik. De érthető azért - és ez már a valós része a problémáknak -, mert hiszen azt gondolom, hogy a magyarországi kisebbségek közül a cigányság van bizonyos szempontból a legnehezebb helyzetben, és speciális helyzetben van a többiekhez képest. De nem szeretném, ha a többi kisebbségről nem ejtenénk szót, én sem szeretném, ebben Pettkó képviselő úrral és a többiekkel, akik beszéltek erről, teljesen egyetértek.
(Az elnöki széket dr. Áder János, az Országgyűlés alelnöke foglalja el.)
A jelentés célja is az volt - és egyébként azt gondolom, hogy ezt maximálisan teljesítette is a jelentés -, ahogy a címe mondja, hogy a Magyar Köztársaság területén élő nemzeti és etnikai kisebbségek helyzetéről, a 2005. február és 2007. február közötti helyzetéről szóló állapotról mondjon nekünk valamit. Nekünk most arról kellene beszélnünk valóban, hogy mi az, ami teljesült ebben a két évben. Azt gondolom, hogy ha valaki elolvassa ezt az anyagot, akkor azt látja, hogy Magyarország nem teljesít rosszul a kisebbségpolitikát illetően. Azt gondolom, hogy ha őszinték vagyunk magunkhoz, ebben talán ellenzéki képviselőtársaim is egyetértenek velem, akkor nyugodtan mondhatjuk azt, hogy a határon túli magyarság jelentős része borzasztó elégedett lenne azzal, ha mindaz történne az ő országukban, az ő államukban, az ő hazájukban, mint ami Magyarországon a kisebbségekkel kapcsolatban történik. Ez magától értetődően nem jelenti azt, hogy innentől már nem lehet előbbre lépni, nem jelenti azt, hogy nem lehet még jobban csinálni. Sokszor lehet példaként, európai példaként, mintaországként fölhozni Finnországot.
(13.10)
Azt remélem, hogy egyszer majd a magyar kisebbségpolitika is olyan lesz, mint amilyen a finn kisebbségpolitika. De itt is megszorítást kell tennem a finnországi svédekkel kapcsolatban, hiszen a finnországi sami kisebbséggel kapcsolatban messze nem olyan jók az ő mutatóik, bár az is igaz, hogy jelentősen igyekeznek felzárkózni ebben is, tehát akár ezt a fajta előrelépő folyamatot példának vehetjük.
Ha nem a magyarországi cigányságról beszélünk - és ahogy mondtam, én nemcsak erről szeretnék, bár ennek külön részt szeretnék majd szentelni a hozzászólásomban -, hanem a magyarországi kisebbségekről általában, akkor azt gondolom nyelvészként, hiszen ezzel foglalkoztam nagyon hosszú ideig, foglalkozom a mai napig, azt gondolom, ezeknek a kisebbségeknek az egyik legnagyobb gondjuk az, hogyan lehet a kulturális és a nyelvi asszimilációt megállítani, hogyan lehet a kulturális és etnikai, nemzeti identitásukat - most a nemzeti a rossz jobb magyar jogi értelemben és persze nem a tudományos értelemben -, tehát az etnikai identitásukat hogyan lehet megerősíteni, és azt, hogyan lehet nyilván ehhez támogatást kapni az államtól. Azt gondolom, a jelentés nagyrészt arról szól, hogyan ad a magyar állam ehhez segítséget, és ahogy mondtam, én ezt kielégítőnek gondolom, bár javíthatónak természetesen; mindig mindent lehet javítani.
Nagyon jól tudjuk azt, hogy ha egy kulturális asszimiláció beindul, és ha egy nyelvi asszimiláció, magyarul, a nyelvcsere megindul, akkor az három generáción keresztül lezajlik. Tehát ha egyszer egy nyelvcsere elindult, akkor azt rendkívül nehéz megállítani. Mi sajnos, a magyarországi kisebbségeket illetően már ebben a fázisban vagyunk. Nekem nagyon sok szlovák és német nemzetiségű tanítványom volt, olyanok, akik tanítani fogják a szlovákot, tehát úgy szlovák és német nemzetiségű tanítványaim, hogy ilyen szakosok voltak, tehát német és szlovák nemzetiségi szakosok voltak a Szegedi Egyetemen. Tudom azt, hogy jelentős részük már nem első nyelveként beszéli ősei anyanyelvét, a falujában, városában megszokott anyanyelvet, a korábban általános anyanyelvet, hanem neki már ez második nyelve, és a magyar az első nyelve, a magyar az anyanyelve tulajdonképpen. A közösség kedvéért igyekszik nagyon sokszor egyébként középiskolás vagy akár felnőttkorában megtanulni a nagyszülők, dédszülők nyelvét.
Éppen az a legfőbb kérdés, hogyan lehet ezt a folyamatot megállítani egy végső stádiumban. Nagyon sok esetben egyébként a határon túli magyaroknál is pontosan ez a kérdés a szórványmagyarságnál. Nekünk Magyarországon gyakorlatilag azt mondhatjuk, hogy csak szórvány kisebbségünk van, csak szórvány helyzetben élő kisebbségünk van, ami különösen nehézzé teszi az állami beavatkozást, annál is inkább, mert a kutatásokból nagyon pontosan tudjuk, hogy az identitás megőrzésében nemcsak politikai, nemcsak gazdasági, hanem nagyon erősen a közösség összetartó erejében rejlő faktorok, motívumok is szerepet játszanak. És ez az szerintem, ahol nagyon sokat tehetünk közösségi házak építésével, a kultúra támogatásával, és most hadd ne mondjak itt hagyományőrzést, mert nagyon sokszor szerintem kifejezetten taszító lehet fiatal emberek, fiatal generációk számára, ha egy ilyen skanzenbe próbáljuk bezárni a kisebbségeinket. Semmiképpen nem erről beszélnék, azzal együtt, hogy a hagyományőrzés rendkívül fontos feladat, de nyilvánvaló, hogy nem szabad, hogy ez legyen a kisebbségpolitikánk egyetlen célja és egyetlen megjelenési terepe.
Éppen ezért tartom én is kifejezetten fontosnak és kiemelkedően fontosnak az oktatást. Azt gondolom, hogy a közoktatás területén a magyarországi kisebbségek esetében elég jól teljesít az állam, vannak olyan óvodák, iskolák, középiskolák - olyan iskolák is -, ahol a nemzetiségi nyelven lehet tanulni. Tehát azt gondolom, hogy ezeket mindenképpen meg kell tartani, és folytatni kell azt a folyamatot, amit a rendszerváltás után ebben a kérdésben elkezdtünk, hiszen előtte azért az erőszakos asszimilációnak jóval súlyosabb példáit láttuk, illetve csak arra láttunk példákat, és a kultúramegőrzésre és a nyelvmegőrzésre pedig nem.
Ugyanakkor azt is fontosnak tartanám, ahogy mondtam, hogy jóval többet beszéljünk ezekről a kérdésekről, aminek az egyik formája az lehet, hogy a közoktatásban, a közoktatási tananyagban minden magyar gyerek, aki a közoktatásban részt vesz, tanuljon egyáltalán arról, hogy milyen kisebbségek vannak Magyarországon, körülbelül az ország mely területein, mely településein élnek, mi jellemző az ő kultúrájukra, mi jellemző az ő nyelvükre, hányan vannak, és hogy a többség is tanulja meg azt, hogy a kisebbség, a magyarországi kisebbségek kultúrája milyen, legalább egy-egy részletet tanuljon meg belőle. Azt gondolom, hogy ez a toleranciát mindenképpen elő fogja segíteni.
És nagyon fontosnak tartom azt, hogy a pedagógusképzésben viszont sokkal fontosabb, sokkal nagyobb szerepet kapjon nemcsak azoknak a tanároknak a képzésében, akik mondjuk, történelem vagy magyar, vagy természetesen nemzetiségi szakosok, bármilyen nemzetiségi szakosok, hanem minden egyes magyar pedagógus képzésében kapjon megfelelő szerepet ez a tantárgy, a kisebbségkutatás és a magyarországi kisebbségeknek a megismertetése.
És ahogy mondtam, külön részt, külön fejezetet szeretnék szentelni ebben a beszédben annak, hogy a cigányság problémáit miért tartom sajátosnak. Egyrészt azért, mert a kultúramegőrzés és a nyelvmegőrzés problémája vonatkozik a magyarországi cigányság egy részére, kisebbsége részére. A nyelvmegőrzés problémája például a magyarországi cigányság töredékét érinti csupán, hiszen a magyarországi cigányság nagy része egynyelvű, magyar, magyar egynyelvű, tehát az anyanyelve magyar, és nem beszél ezen kívül más nyelvet. De természetesen nem feledkezhetünk meg azokról, akik viszont szeretnék a szüleik, nagyszüleik, közösségük nyelvét megtartani. Azt gondolom, ehhez a lehetőségeket szélesíteni kell, kevés még az a képzés, kevés az a pedagógusképzés, ami ennek érdekében folyik Magyarországon. Persze, ez összekapcsolódik azzal a problémával is, hogy kevés egyáltalán az a hallgató, aki teljesíti azokat a feltételeket, amelyekkel be lehet kerülni az egyetemekre, a felsőoktatásba.
És itt szeretnék áttérni most már az iskolai szegregációra, ami miatt ez a bizonyos speciális helyzet sajnos, előáll, és amit nagyon gyorsan meg kell szüntetnünk, minél előbb meg kell szüntetnünk. Az iskolai szegregációról nagyon sokat beszélünk, ebben a vitában is sokat beszéltünk, és el kell ismernünk, hogy rendkívül ellentmondásos ez a kérdés. Rendkívül ellentmondásos azért, mert nyilvánvalóan az integrált oktatás nem jelenthet - nagyon kell erre vigyázni - erőszakos asszimilációt, abból már volt hosszú évtizedeken keresztül, köszönjük szépen, ezt nem kérjük.
Nagyon ellentmondásos, mert ahogy mondtam, a többségi gyerekeket is meg kell tanítani a kisebbségi kultúrák, a kisebbségi nyelvek és a kisebbségi diákok, emberek tiszteletére. Nagyon ellentmondásos, mert nem olyan egyszerű megítélni, hogy mikor történik iskolai szegregáció. És szegregáció-e az, ha egy területen, mondjuk, csak cigány lakosság él, és ezért egy adott iskolába, ami ezen a területen van, csak cigány gyerekek járnak? Vajon ez szegregáció vagy nem? Én azt gondolom, hogy igen. Nem iskolai szempontból, nem az iskola hozza ezt létre, hanem a társadalom hozza létre, tehát nem hiszem, hogy ez jó. De még ellentmondásosabb ez a kérdés, ha hozzátesszük azt is, hozzávesszük azt a szempontot is, hogy és mi van akkor, ha egy ilyen iskolában speciálisan felkészült pedagógusok foglalkoznak a gyerekekkel. Szétszedhetünk-e egy ilyen iskolát?
Azért merek erről a problémáról beszélni, mert Szegeden az én választókörzetemben megtörtént ez, és természetesen az az iskola, ahova a gyerekek többsége került, problémákkal szembesül. De a problémák - hadd mondjam el - nem a gyerekekből jönnek, nem a gyerekektől származnak, hanem a többségi szülőktől származnak. A többségi szülők azok, akik nem akarják ebbe az iskolába beíratni a gyereküket, és nem azért, mert így vagy úgy viselkednek, mert jók vagy rosszak, jó vagy rossz tanulók a gyerekek, hanem puszta rasszizmusból, előítéletből, félelemből, tudatlanságból. És azt gondolom, hogy ezeken a folyamatokon mindenképpen változtatnunk kell.
Amikor pedig biztosan tudjuk, hogy szegregál egy iskola, hiszen Magyarországon nem egy példa van erre sajnos, amikor biztosan látjuk azt, hogy a cigány gyerekek valahogy mindig a sajátos nevelési igényűek közé kerülnek, amit az előző ciklusban törvényekkel próbáltunk megakadályozni, és nagyon sok esetben sikerült is, nagyon sok olyan próbaper indult, ami remélhetőleg elmarasztalja azokat az iskolaigazgatókat és önkormányzatokat, ahol ez történik, azt gondolom, hogy ezt mindenképpen folytatni kell.
Amit én nyomasztónak tartok, az az, hogy most már ott tartunk, hogy nemhogy a rasszizmus csökkenne Magyarországon, és a cigánysággal szembeni előítéletek csökkennének, hanem most már a napokban ott tartottunk, a független magyar bíróságon - ahogy az egyébként tegnap itt elhangzott a parlamentben, képviselőtársam, Gusztos Péter beszélt erről -, megdöbbentőnek, fölháborítónak tartom, hogy a független magyar bíróságon előfordulhat az, hogy az egyébként nagyon súlyosan érintett, üldözöttként érintett cigányság képviselői nem mehetnek be a tárgyalóterembe akkor, amikor ügyészség által kifogásolt, a létezése kifogásolt ennek a szervezetnek, és ezt a magyar ügyészség mondta ki.
(13.20)
Amikor ennek a képviselői vannak ott egyenruhában, fenyegetően, a kisebbség védelme helyett a bíróságon az hangzik el, hogy nem kellett volna odamenniük és megjelenniük, mert akkor nem lett volna botrány.
Éppen ezért gondolom azt, hogy nagyon jó, hogy ilyen jelentést kaptunk. Nemcsak azért jó, hogy ilyen jelentést kaptunk, mert beszélni tudunk róla, hanem mert ami benne van, arról sokan beszéltek, hogy hogyan növekedett a cigány származású diákok részvétele a felsőoktatásban, hogyan növekedett az ösztöndíjak mértéke. Mindenképpen előre kell lépnünk, de ne várjuk egyedül a kormánytól és a politikától a megoldást, mert arra a nagyon erős rasszizmusra, ami Magyarországot ma jellemzi, a politika és pláne a kormány egymagában nem tud megoldást találni. Ezért örülnék én annak, ha itt legalább abban egyet tudnánk érteni, hogy ami megtörtént, az megtörtént, a számok pedig számok. Köszönöm szépen, elnök úr. (Taps a kormánypárti oldalon.)
