HERÉNYI KÁROLY
HERÉNYI KÁROLY
HERÉNYI KÁROLY (MDF): Köszönöm szépen a szót. Elnök Úr! Államtitkár Úr! Főosztályvezető Asszony! Tisztelt kisebbségi Képviselők! Előzetesen vagy elöljáróban egy dolgot érdemes lenne tisztázni, hogy most miről beszélünk, miről vitatkozunk, hogy most a magyarországi kisebbségek helyzetéről beszélünk, vagy a magyarországi kisebbségek helyzetéről szóló beszámolóról, mert úgy tűnik, hogy a kettő nem ugyanaz.
Amikor az előbb Pettkó András képviselőtársam igen felkészülten elmondta az MDF véleményét a beszámolóról, akkor az igaz volt: ez a beszámoló jó. A kérdés az, hogy találkozik-e a valósággal. Én most megpróbálom megvilágítani ennek a határozott nemnek a hátterét, mert azt gondolom, hogy ennek az alapja az, hogy a beszámolóban foglaltak nagyjából azt az energiát, azt a munkát, azt a törekvést fogják egybe, amit a hazai kisebbségek helyzetének a javítása érdekében a hivatal, a kormány megtett, én pedig arról beszélnék, hogy mi a helyzet valójában.
Ha a kisebbségek helyzetét vizsgáljuk, azt alapvetően három szempontból érdemes megközelíteni, nagyjából mindenki ezt tette. Az egyik a jogi háttér, a kisebbségek hazai létének jogi háttere, hogy ez mennyire teszi lehetővé azt, hogy Magyarország igazi hazájukká váljon úgy, hogy megtarthassák nemzeti identitásukat. Ez részben rendben van, de van egy olyan megoldatlan kérdés, amire a magyar parlament 15 éve nem tud választ adni. 1993-ban született egy alkotmánybírósági határozat, amely az akkori parlamentet arra kötelezte, határidőt megszabva, hogy a hazai kisebbségek - 13 kisebbség - parlamenti képviseletéről gondoskodjék úgy, hogy alkotmányt, választójogi törvényt módosítson, és ennek a törvényi feltételeit teremtse meg.
A beszámoló a 2005. februártól 2007. februárig terjedő időszakot öleli fel. 2005-ben pontosan 12 éve nem volt végrehajtva ez a törvény, 2007-ben 14 éve, és ma, 2008-ban 15 éve nincs végrehajtva ez a törvény. Akkor hogy gondoljuk, hogy itt minden rendben van, és egy ilyen beszámolót el lehet fogadni? A feladat nincs teljesítve. A törekvések rendben vannak, de a feladat nincs teljesítve.
A másik ilyen kérdés, hogy a költségvetés vajon biztosít-e olyan forrásokat, amelyek működésüket, szervezeteik működését, a kisebbségek szervezeteinek működését biztosítja és garantálja, az anyanyelvi oktatástól kezdve egyéb feltételek rendelkezésre állnak-e. Az előbb hallottuk, minden ellenzéki hozzászóló jelezte, hogy jelentősen csökkentek a források. Megértjük, hogy az ország helyzete nehezebb lett, sőt még azt is mondom, hogy az Illyés Közalapítvány megszűntével a határokon túli magyarság megsegítésére fordított összegek is jelentősen csökkentek. De nem csak az a baj, hogy csökkent ez a forrás, az igazi nagy baj az, hogy én nem találkoztam olyan tanulmánnyal, ami ennek a pénznek, ami éveken keresztül, 1990 óta, a rendszerváltás óta e célra rendelkezésre állt, a hasznosulását vizsgálta volna, tehát hogy ezek milyen eredménnyel hasznosultak, milyen volt ezeknek a hatékonysága. Én azt hiszem, hogy elég rossz. Mondok egy olyan példát, amiben én is érintett vagyok.
(14.30)
1993 óta vagyok a Farkas János Alapítvány kurátora, ez a cigány származású, de most már nemcsak cigány, hanem néhány esztendeje kisebbségi származású labdarúgó tehetségek, fiatalok felkutatását szolgálja. Ennyi esztendő alatt körülbelül 12 ezer fiatal ment át ennek az alapítványnak a szűrőjén. Az energiáink 80 százalékát a források megteremtése emészti fel. Bárhova fordulunk, mi ezekből a cigány- meg kisebbségi alapokból igen ritkán kaptunk egypár millió forintot. Meg tudnám a tizenvalahány év alatt az egy kezemen számolni, hogy hány millió forintot kaptunk. A Mazsihisztől például kaptunk, meg mindenféle egyéb civil szervezetektől, de pont ezekből az alapítványokból, ahová állítólag rengeteg pénzt fordít a kormány, ezekből az intézményekből soha nem kapunk egy vasat sem.
Az előbb, ahogy képviselőtársam említette, és ez már a harmadik kategóriához kapcsolódik, az oktatásban a cigány fiatalok oktatására fordított pénz társadalmilag hogy hasznosul? Az igazi cél tulajdonképpen a cigány értelmiség megteremtése vagy a megteremtésének a feltételeit biztosítandó kellene hogy működjék. Ennek jelei sincsenek. A harmadik rész a társadalmi klíma és a társadalmi környezet, ahol a hazai kisebbségeknek élni és létezni kell. A kérdés az, és erre Tóth képviselőtársam is utalt, hogy integráció vagy asszimiláció. Ha megnézzük, akkor minden verbális kijelentés az integrációt erősíti, és az integrációt jelöli meg elsődleges célnak. Ha megnézzük a meghozott kormányintézkedések hatásait, akkor azok általában az asszimilációt erősítik. Ezért fordulhat az elő, hogy például az oktatásban, a felsőoktatásban részt vevő roma fiatalok elenyésző százaléka tér vissza az övéi közé, pedig a társadalmi cél ez lenne. Tehát az igazi kiemelkedés feltételeit ez teremtené meg.
Ha már a társadalmi klímánál és a társadalmi feltételek adottságánál tartunk, vagy erről beszélünk, akkor az őszinteség kérdését nem kerülhetjük meg. Vajon őszinte-e a szándék arra, hogy a legnagyobb kisebbség - és elnézést, de a legnehezebb az ő helyzetük -, a hazai cigányság helyzetéért való aggódás és törekvés mennyire igaz és mennyire őszinte? Nem jellemző-e itt is a kettős beszéd, hogy a parlamentben illik mindenkinek úgy megszólalnia, hogy ő aztán keményen kiáll a cigányság mellett, és neki öt vagy hat cigány barátja van, és cigány családokat patronál, de azért szűk családi vagy szűk baráti körben azért elhangzik egy-két oda nem illő, mert vannak jó cigányviccek, de vannak gusztustalanok.
Nem tudunk különbséget tenni, tehát addig, amíg őszintén nem nézünk szembe ezekkel a dolgokkal, és őszintén nem döntjük el, hogy mit akarunk, és nem vállaljuk egyébként a megkerülhetetlen vagy kikerülhetetlen létközösséget, addig nem fogunk eljutni soha sehova. Ennek ékes példája, és nem szeretek személyeskedni, de megoldottuk azzal a cigányság parlamenti képviseletét, hogy a két nagy párt beültet cigány képviselőket? Hol a többi? Akkor miért nem ültet be a többiből is? Mert ők vannak a legtöbben, az ő szavazataik kellenek. Ez nem őszinte viselkedés. Az őszinte viselkedés az lenne, hogyha itt a parlamentben a pártok például a cigánykérdésben, például a kisebbségi kérdésben túllépnének a pártérdekeken, és azt mondanák, hogy ezek olyan társadalmi problémák. Egyébként igaza volt Farkas Flóriánnak, egész Európában, de Magyarországon néhány év vagy évtized, és a nyakunkba fog szakadni, és nem merünk vele szembenézni, mert egyébként még arra is hajlamosak vagyunk, hogy nem foglalkozunk ezzel a kérdéssel, mert taszítja a szavazókat. Micsoda gondolkodás, micsoda felelősség az, ha politikusok képesek úgy hozzáállni ilyen kérdéshez, 800 ezer ember sorsáról van szó, meg a másik 9 millió 200 ezeréről, mert együtt kellene valahogy élnünk, ennek a feltételeit kell megteremteni! Ez őszinteség, tiszta, jó szándékú és józan akarat nélkül nem fog menni.
Összegzésképpen azt kell mondjam, hogy a beszámoló egyébként műfajilag tökéletesen megfelel annak, ahogy egy beszámolónak kinéznie kell. Ez egy jó beszámoló, csak a valóság egy kicsit más. A hazudozás ott tud kezdődni, amikor ezt a kettőt elfelejtjük szétválasztani, és azt hisszük, hogy egy jó beszámolóból az következik, hogy a hazai kisebbségek helyzete is jó.
Csak azt szeretném elérni, és Botka képviselő asszonyra visszautalni, hogy annyit tegyünk meg - mert a rendszerváltás után a határokon túli magyarság egy új szféra és egy új lehetőség volt, minden magyarországi politikai erő számára roppant fontos volt, annyit tegyünk meg -, és annyi aktivitást fejtsünk ki, eszmeit, intellektuális, anyagi forrást a hazai kisebbségek irányában, mint amennyit igyekszünk a határokon túl élő magyarság érdekében megtenni, mert ha ezt megtesszük, akkor nagyon nagyot léptünk előre a tettek mezején is és az őszinteség mezején is.
Köszönöm szépen. (Taps.)
