GULYÁS JÓZSEF
GULYÁS JÓZSEF
GULYÁS JÓZSEF (független): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Országgyűlés! Legyen világosság! - a zsidó-keresztény kultúrában Mózes I. könyve tanúsága szerint ez a teremtő Isten első kimondott és leírt mondata. Sokan húsz évvel ezelőtt a világosság jegyében fogant kort vártak. De lehet-e világosság, új kezdet ott, ahol a múlt és kiváltképp a közelmúlt dolgait homályban, sötétben, rendezetlenül tartjuk?
Az MSZP és a Fidesz alkalmi koalíciójának köszönhetően az Országgyűlés a tegnapi napon elfogadta a minősített adat védelméről szóló új szabályozást, amely továbbra is az állam túlzott titkosítási igényét szolgálja, ráadásul még a vitathatatlan közérdek esetén is szankcionálja az állampolgárok, illetve a sajtó nyilvánosságpárti törekvéseit. Eközben továbbra sincs nyilvánosságtörvényünk, nincs dossziétörvényünk, még mindig indokolatlanul túl titkosított, sőt manipulált a közelmúltunk története.
A rendszerváltás iratégetéssel, irateltüntetéssel kezdődött. Ennél erősebb figyelmeztetést a múlt embereitől nem is kaphattunk volna, mégsem vettük komolyan. A rendszerváltást követően bizony elmaradt a bűnök megvallása, ugyanúgy, ahogy 1945 után is elmaradt a magyar társadalom szembesítése azzal, hogy miként jutottunk el a numerus clausustól a későbbi faji törvényeken keresztül, a magyar államgépezet segítségével és a társadalom többségének közönye mellett honfitársaink üzemszerűen kivitelezett megsemmisítéséig.
A rendszerváltó idealisták Budapesten és vidéken az állampárttal tárgyalásos úton kívántak megállapodni a vértelen átmenet kérdéseiről, arról a forgatókönyvről, amelynek mentén eljuthatunk a pártállami népköztársaság hazugságából a jogállamot szimbolizáló köztársaság első szabad választásáig. Persze, ezek az idealisták nem tudták, hogy az Ellenzéki Kerekasztal tárgyalásai alatt a pártállami delegáció felkészülését segítik a szovjet mintájú állambiztonsági szolgálatok által jogsértő módon gyűjtött és leszállított információk.
A tárgyalások után, 1989. október 23-án hirdette ki Szűrös Mátyás a köztársaságot. Ez az esemény a pártállami múlttal való szakítás és a jogállamiság kezdetének pillanatát volt hivatva szimbolizálni. Erről beszéltek akkoriban a hatalmat gyakorló politikai vezetők, a kormány tagjai, de maga az ideiglenes köztársasági elnök is. Ugyanezek az emberek azonban még október 23-a után is kézhez kapták politikai riválisukról azokat az információkat, amelyeket az állambiztonság többek között azok telefonjainak, magánlakásainak lehallgatásával, levéltitkainak megsértésével továbbra is gyűjtött. Ezek a politikai vezetők bizony nem éreztek késztetést arra, hogy azt mondják, ez a tevékenység demokráciában, jogállamban már nem folytatható. Nem voltak képesek arra, hogy a jogállami normákat a napi politikai gyakorlatban is kövessék vagy érvényesítsék, pedig erre is volt példa, nem is akármilyen testületben.
Éppen húsz évvel ezelőtt az egykori állambiztonság őrnagya, Végvári József személyes, egzisztenciális biztonságát kockáztatva szolgált bizonyítékokkal a még 1990 fordulóján is zajló megfigyelésekre, továbbá a hatályos törvényekkel is ellentétesen zajló iratmegsemmisítésekre. Ez az ember felismerte, hogy az első szabad választások tisztaságát alapjaiban kezdi ki a végrehajtó hatalom szerveinek jogsértő tevékenysége. Végvári József a félreértelmezett szolgalelkűséget az alkotmányosság értékei mögé helyezte. A Dunagate-botrány felhívta a figyelmet arra, hogy a pártállami megrendelői gyakorlat továbbra is működik.
Sajnos, az iratmegsemmisítés, irateltüntetés gyakorlata - ahogy ezt a Kenedi-jelentés is dokumentálta - a jogállamokban elfogadhatatlan módon minden létező írott szabály felrúgásával 1990 januárja után is, sőt még a rendszerváltást követően is következmények nélkül folytatódhatott. Eközben Végvári József, aki belső parancsnak engedelmeskedve sokat kockáztatott, sokat is veszített. A katonai bíróság sajátos érveléssel elmarasztalta, és azóta sem rehabilitálta. Most lényegében magárahagyatottan, feleannyi nyugdíjból él, mint alkalmazkodó, a jogállami normákra kevésbé érzékeny pályatársai, és harmad- vagy negyedannyiból, mint azok, akik iratmegsemmisítéseket, illetve hamis játszmákat irányítottak. Meggyőződésem, hogy Végvári Józsefnek a harmadik Magyar Köztársaság tartozik annyival, hogy érdemeit elismeri és rehabilitálja.
Nem köztudomású, de tény, hogy az elmúlt rendszerben évekre állástalansággal sújtott egykori demokratikus ellenzékiek vagy az ellenzékhez nem sorolt, de politikai és vallási meggyőződésük miatt budapesti és vidéki állásukat vesztők közül sokaknak a nyugdíjjogosultságát fölülírták az igazolatlan évek. Méltányos-e így? Nem volna-e ezzel dolgunk, tisztelt képviselőtársaim? Közismert, hogy a dokumentumokkal egyértelműen alátámasztott ügyekben ma az ügynököket, a tartótiszteket vagy a működtetés közreműködőit védi a kutatókkal szemben a bírósági gyakorlat. Rendben van-e ez így, képviselőtársaim? És sorolhatnám még.
Egy zárógondolatot engedjenek meg, mert az időm végéhez értem. Azt gondolom, hogy ha tovább él a közöny, ha komoly erkölcsi kérdéseket tartunk szőnyeg alatt megválaszolatlanul, ha nem dolgozzuk fel történelmünk és közelmúltunk történéseinek kényes pontjait, és ha semminek nincs következménye, ahogy leginkább ma nincs, akkor odajutunk, ahová húsz évvel korábbi értékeink, eszméink feladásával eljutottunk.
A szükséges változás alapfeltétele, tisztelt képviselőtársaim, hogy legyen világosság. Köszönöm, hogy meghallgattak.
