GUSZTOS PÉTER
GUSZTOS PÉTER
GUSZTOS PÉTER (SZDSZ): “Lelkemhez s a magyar nyelvhez van közöm, néhány könyvhöz, tájhoz, vershez, magyarul. Minden más közömbös és reménytelen. …elmenni innen, mihelyst lehet. …ha lesz erőm és módom elmenni innen. Magyarul írni odakünn is, a magyarság neveléséért dolgozni, de elmenni innen.” Márai Sándornak ezek a sorai jutottak eszembe tegnap, amikor a magát polgárinak nevező napilap címlapján öles betűkkel hirdette, hogy Nobel-díjas nemzetgyalázás történt akkor, amikor a 80. születésnapját ünneplő Kertész Imre egy meglehetősen kritikus, kemény és keserű interjút adott egy külföldi lapnak. A magát polgárinak nevező napilap meglehetősen sajátos kontextusba helyezi Kertész Imre egy-egy szófordulatát, egy-egy mondatát, természetesen manipulatív szándékkal. Az embernek az az érzése, hogy megint olyan helyzettel állunk szemben, amikor jönnek azok, akiket valaki valahol felhatalmazott arra, hogy megmondják, ki a jó magyar, ki része a magyar nemzetnek és ki nem. Végzik a dolgukat, megmondják ezt nekünk.
Mindez történik nem sokkal azután, hogy egy másik kedvenc sajtótermékben, nem a kedvenc napilapban, hanem a kedvenc hetilapban könyvek égetésére és könyvtárakban való rongálásra buzdítottak. Történik mindez abban az országban, amelyik valószínűleg világelső a saját maga által, a nemzet által, az ország, a haza által elüldözött Nobel-díjasok számát tekintve. Szóval, a lap szerint Kertész Imrét az egész magyar társadalom ünnepelte a Nobel-díjakor. Én magam arra emlékszem, hogy a jobboldal jelentős részéről semmi mást nem lehetett hallani, mint imrekertészezést. A lap megszólaltatja a Magyar Írószövetség egyik vezetőjét, aki elmondja, hogy az antiszemitizmus elhanyagolható jelenség Magyarországon; mondja annak a szervezetnek a főtitkára, amelyből a jóérzésű magyar írók jelentős része kilépett más írótársaik minősíthetetlen antiszemita megnyilvánulásai után.
Az embernek eszébe jut Ady is, aki azt mondja a Lelkek temetője című versében, hogy “ez a szomorú magyar róna, halálszagú, bús, magyar róna, hány megölt lélek sikoltott bús átkot az egekig róla”. Ady szintén egy híres nemzetgyalázó volt, máshol így írt: “Kompország megindult dühösen Kelet felé újra… Élén az új magyar társadalomnak állnak az ordító táltosok. Szomorú embereket vonultatnak el. Akinek a homlokán ott vigyázatlankodik a Gondolat, akinek a szemeiből új érzések máglyája világít, akire rábizonyul, hogy szívesen áldozott az Eszme idegen és ékes isteneinek: az elveszett. Kompország: legképességesebb álmaiban is csak mászkált két part között: Kelettől Nyugatig, de szívesebben vissza.” Írja ezt, mondom még egyszer, egy másik híres nemzetgyalázó, Ady, akit a saját korában rendszeresen minősítettek úgy hasonlóan nagy formátumú személyiségek, mint akik most Kertész Imrét minősítik nemzetgyalázónak és nemzetellenesnek.
Az embernek persze feltűnik az is, hogy ezek a minősítések, a nemzetgyalázó, a nemzetet lejárató minősítések honnan jönnek. Abból a környezetből érkeznek, ezekből a bizonyos kedvenc napilapokból és abból a szélsőjobboldallal, a szélsőjobboldali véleményformálókkal teljesen összefonódott részéből a magyar jobboldali médiának és értelmiségének, ahol, mondom még egyszer, nem olyan régen könyvégetésre, könyvrongálásra buzdítanak, ahol a Kertész-interjút “Nobel-díjas nemzetgyalázás” ostoba és hazug címével jelentetik meg; ebből a környezetből, ahonnan nemritkán naponta ömlik a rasszista, gyűlölködő, olykor az alkotmányos értékeket alapjaiban tagadó mocsok. Ebben a környezetben nevezik nemzetgyalázásnak a rasszizmus, a szélsőjobboldal elleni minden fellépést olyan emberek, akik önmagukat azonosítják a nemzettel. Jönnek és megmondják nekünk, hogy miért nem vagyunk jó magyarok.
Hát, tisztelt képviselőtársaim, nem gondoltam volna, hogy valaha ennyire aktuális lesz, de mégiscsak Márait kell idéznem megint, mindenféle különösebb kommentár nélkül. Márai Sándor 1944-ben a következőt írja Naplójában. “Ahhoz, hogy Magyarország megint nemzet legyen, megbecsült család a világban, ki kell pusztítani egyfajta ember lelkéből a ’jobboldaliság’ címkéjével ismert különös valamit, a tudatot, hogy ő mint ’keresztény magyar ember’ előjogokkal élhet a világban egyszerűen azért, mert ’keresztény magyar úriember’, joga van tehetség és tudás nélkül élni, fennhordani az orrát, lenézni mindenkit, aki nem ’keresztény magyar’, vagy ’úriember’. S ez a fajta nem tanul. De amíg ezeknek szavuk van, vagy befolyásuk, Magyarország nem lesz nemzet”. Írja ezt Márai Sándor 1944-ben, és csak egyetérteni tudok vele ma, 2009-ben.
Köszönöm szépen, hogy meghallgattak. (Korózs Lajos tapsol: Bravó! Bravó!)
