DR. NAGY KÁLMÁN
DR. NAGY KÁLMÁN
DR. NAGY KÁLMÁN, a KDNP képviselőcsoportja részéről: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Tisztelt Miniszter Úr! A jelenleg benyújtott törvénytervezet 84 oldalon, mint az előbbiekben már említették, 1965-től 2008-ig tartó törvények módosításáról szól. Mindez egy olyan jellegű kapcsolatot hoz létre a törvényen belül, ami eleve feltételezi azt, hogy rendszerszerűen nem értékelhető maga a törvény. A különböző törvények módosítását logikai összefüggés nélkül összekapcsoló törvényeket nevezik salátatörvényeknek.
(9.10)
Az ilyen típusú törvényeket az Alkotmánybíróság eseti vizsgálat alá szokta vetni, és ennek szellemében dönti el, hogy a törvény maga megfelel-e az alkotmányosság kritériumának is. Ezért ennek megfelelően az egészségügyi kormányzat a törvény benyújtásakor tudta, hogy a 10977. számú törvényjavaslat nem más, mint egy merész jogtechnikai kísérlet, amely logikai kapcsolat nélkül kapcsol össze törvénymódosításokat, így ebben a formában veszélyeztetik a jogrend világosságát és áttekinthetőségét.
Mivel a 10977. számú törvényjavaslat 14 törvényt módosít, ezért ezen törvény esetében erről a veszélyeztetettségről bízvást beszélhetünk. Ha valaki egy tudományos munkát ír, akkor nagyon alapos megfontolások alapján megjelöli az eddig elért eredményeket, majd az eddig elért eredmények birtokában meghatározza azokat a módszereket, amelyekkel új vizsgálati folyamatot akar elindítani, végül levonja a szükséges következtetéseket, majd megbeszélés tárgyává teszi azt, hogy mit ért el. Ez a törvénytervezet 84 oldalon meg sem kísérli ezt.
Ami sajátos, az az, hogy a törvénymódosítások között megpróbáltam valamifajta ívet felfedezni. Ez az, hogy logikailag áttekinthető legyen egy törvény, bizonyos mellérendeltségnek kell lennie a különböző törvénymódosítások között, amely végül is összességében tisztázza a jogalkotói szándékot. Az elmúlt évek során mi számtalan egészségügyi törvényt szenvedtünk el. Itt ültünk a parlament sorai között, és azt tapasztaltuk, hogy olyan jellegű törvények kerülnek sorra megvitatása, amelyek az esetek nagy többségében szemben állnak a társadalom általános elvárásaival és a mindennapi gyakorlattal is.
Azt kell mondanom, hogy ez a törvény szinte ezeknek a törvényeknek a minden vonatkozásban való átlépése, felülmúlása, variálása, vagyis gyakorlatilag egy olyan jellegű módosítás, amelynek nincs meg az a fajta háttere, amelyet az első három év munkája alapozhatott volna meg. Ezért van az, hogy az atomenergiáról szóló 1996. évi CXLI. törvény és az élelmiszer-biztonságról szóló törvény összekapcsolása között igen nehezen fedezhető fel logikai kapcsolat. Nem beszélve arról, hogy az egyes fertőző betegségek bejelentésével kapcsolatos változások ehhez az atomenergiáról szóló törvényhez hogyan kapcsolódhatnának.
Nem gondolom én azt, hogy muszáj valamifajta olyan jellegű precizitást tükröznie egy ilyen jellegű munkának, mint egy tudományos munkának. Azt azonban mégsem gondolnám, hogy helyes, ha például úgy fogalmaz, hogy a 2010. május 1-jétől bevezetett törvény. 2010. május 1-je, tisztelt Országgyűlés, még nem jött el. Ez majd csak ránk fog következni, jelenleg a 2009. évben járunk.
Nagyon sokszor hangsúlyoztuk azt is, hogy a való élettől való eltávolodása a törvényalkotásnak olyanfajta helyzetet teremt, amely szinte megduplázza a törvény alkalmazási módját. Itt, az Országházban, keletkezik egyfajta törvény, ami esetleg adminisztratív folyamatként működik is, ugyanakkor lent, a mindennapi gyakorlatban a törvény már működésképtelen.
Mondok erre egy példát. Önök a képzéssel-továbbképzéssel, licencvizsgával kapcsolatosan törvénymódosítást nyújtottak be, és az általam nem ismerten létrehozott Egészségügyi Szakképzési és Továbbképzési Tanácsot 23 főről 16 főre szállították le. Én tegnap megkérdeztem néhány ismerősömet, többek között egyetemi centrumvezetőt, hogy vajon ismerik-e az Egészségügyi Szakképzési és Továbbképzési Tanácsot. El kell mondanom, hogy egyikük sem ismerte. (Dr. Vojnik Mária: Ez elég nagy baj! - Dr. Schvarcz Tibor: Rossz társaságba keveredett!) Ismerte a Nemzeti Vizsgabizottságot, de az Egészségügyi Szakképzési, Továbbképzési Tanácsot nem. Nem beszélve arról, hogy ez a 16 fő olyan széles körű ellenőrzési jogot kap, amellyel gyakorlatilag minőségi értelemben is a képzést és a továbbképzést definiálja, meghatározza, annak a szintjét is ellenőrzi.
A Nemzeti Vizsgabizottságról szinte mindenkinek voltak fogalmai. Mivel évekig voltam az Orvostovábbképző Egyetem tanszékvezetője, akkor nagyon határozott rendszer épült ki a vizsgáztatás folyamatában, egyúttal a regisztráció folyamatában is, amely hosszú-hosszú évekre visszakereshetően biztosította azt, hogy ha valaki szakképesítést szerzett, utána módja és lehetősége volt, hogy ezt a szakképesítést - ha átmenetileg nem gyakorolja esetleg újravizsgázva - érvényesítse.
Ma már erre a lehetőség tudomásom szerint minimális, és az is rendkívül nagy probléma, hogy az önök által felsorolt szakmák, amelyekben szerződést lehet kötni a járóbeteg-ellátási, -szakellátási kapacitásban, egyszerűen olyan jellegű szakmákat nem tartalmaznak, amelyek ma már mindenütt - még az Európai Unióban is - alapszakmának minősíthetők. Így például nem tartalmazzák a hematológiát, gasztroenterológiát; úgy van megfogalmazva, hogy belgyógyászat és társszakmák. El kell mondanom, hogy az Európai Unióban például hematológiából csaknem mindenütt alapszakvizsgaként lehet vizsgázni.
Egy ilyen rendszerben, amely például ezt az elavult felsorolást tartalmazza, hogy tud eligazodni az, aki még ráadásul embereket minősít, tehát vizsgáztatást végez? De felsorolhatnék más szakmacsoportot is, amelyben hasonló a helyzet. Azt gondolom, hogy ebben a vonatkozásban vagy a teljességre kell törekedni, vagy egyszerűen ezt a definíciót így, ebben a formában törölni kell.
Sok más, egyéb megjegyzés mellett nagyon fontosnak tartom az ÁNTSZ és az Egészségbiztosítási Felügyelet együttes szankcionálásának lehetőségét. Mikola képviselőtársam és mások nem először kérték, illetve mondták el, hogy az Egészségbiztosítási Felügyelet jelen formájában megdupláz egy szankcionálási intézményrendszert, mert azért nem szabad elfelejtenünk, hogy bizonyos szankcionálási lehetőségei az egészségügyi kamaráknak még mindig rendelkezésre állnak.
Tehát alapjában véve ez a fajta rendszertelenség, amelyet rendszernek akarnak feltüntetni, tovább súlyosbítja a jelenlegi helyzetet, és a vezetőknek újabb és újabb gondokat okoz. Nem beszélve arról, hogy ha világossá tesszük azt, hogy a jelenlegi helyzetben az egészségügyi intézmények olyan hihetetlen gondokkal küzdenek, akkor eléggé nehezen feltételezhető az, hogy például az influenzapandémiára való felkészülés összehangolásával kapcsolatosan megvan-e az intézeti feltételrendszer; még abban a vonatkozásban is, amit itt a törvényalkotó meghatároz.
(9.20)
Ugyanis jelen pillanatban a televízióban azt látjuk, hogy nagyon sok helyen a mindennapi használatban elterjedt szájkendők - el kell mondanunk, amit hatóránként kellene cserélni - a kórházak számára nem állnak rendelkezésre. Egyetlen alapos kórházi ellenőrzés az egész rendszert így, ahogy van, működésképtelenné tenné. Hasonlóképpen ilyen a gumikesztyűk használata, a kézmosás, az egyszer használatos törölközők alkalmazása. Ez ma a mindennapi gyakorlatban a kórházaknak napi problémákat okoz.
Önök törvényt hoznak, törvénymódosítást adnak be azzal kapcsolatban, hogy ha a súlyosan beteg gyógyulásához nem elegendő a gyermek esetében a törvényben biztosított táppénzes napok száma, méltányosságból meghosszabbítható ez. Azt kell mondanom, hogy nekünk, gyakorló orvosoknak a méltányosságból elegünk van. Ugyanis körülbelül az esetek 20-30 százalékában méltányossági kérelemmel fordulunk különböző szervekhez, hogy méltányosságból juttassanak nekünk gyógyszert, hogy méltányosságból hosszabbítsák meg a táppénzt. Hangsúlyozom, hogy volt olyan időszak, amikor ugyan nem méltányosságból, de mi állítottuk ki a vasúti menetjegyet is a betegeknek a beküldött, a beküldési igazolvánnyal együtt. Azt gondolom, ez nemhogy előrelépést nem jelent, hanem egy olyan problémát vet fel, hogy a gyermek, aki beteg, és az édesanyja otthon van vele, most a méltányosság megszerzéséhez újabb igazolásokat kellett benyújtania, és nem a gyermekét ápolja, hanem megpróbálja megszerezni az ápoláshoz szükséges összeget, a pénzt; tehát kvázi azt kell mondanom, hogy nemhogy nem előrelépés, hanem kifejezetten visszalépés.
Térjünk át a túlmunka kérdésére! Ha szembesítenünk kell önöket a való élettel, akkor el kell mondanom, hogy olyan jellegű vezetőnek, mint nekem, a túlmunka napi gondokat okoz. A dolgozók ezerfelé dolgoznak. A különböző intézmények meg fütyülnek arra, hogy milyen ezzel kapcsolatos jogszabályok vannak. Emiatt azután gyakorlatilag rendszerszerűen nem tudjuk összeállítani a munkát, mert a legkülönbözőbb helyeken, a legkülönbözőbb időtartamokban dolgoznak orvosok, és mivel olyan alacsony a fizetésük, ha azt akarjuk, hogy az intézet megtartóereje legalább minimálisan működjön, akkor nem tudunk mást mit tenni, mint hogy elfogadjuk ezt a feltételt. Nem beszélve arról, hogy már a kezdet kezdetén is az alkalmazó intézet olyan feltételekkel alkalmazta a dolgozót, ami a jelenlegi európai uniós jogszabályokon biztos, hogy kívül van. Azt gondolom, mindezek a tények mutatják azt, hogy milyen nehéz egy ilyen jellegű problémát egyszerű módosításokkal, törvénymódosításokkal megoldani.
Ha a rákregisztert említettük, akkor el kell mondanom, hogy Magyarországon még nem készült pontos rákregiszter. De az önök által benyújtott módosítással továbbra sem fog pontos rákregiszter készülni. A pontos rákregisztert hozzávetőlegesen egyetlen helyen láttam, a gyermekhematológiai és onkológiai munkacsoportban, ahol stabilan precíz bejelentések voltak. A különböző szedett-vedett, nem rendszerszerűen összeállított diagnózisokból álló rákregiszter óriási tévedésekre ad alkalmat. Azt kell mondanom, hogy hellyel-közzel szégyene a magyar orvosi információs rendszernek, mert külföldön csak állunk és nézünk, hogy az általunk bejelentett betegségcsoportok mennyivel és milyen mértékben térnek el az európai trendtől. Ez csak egyféleképpen lehetséges, hogyha az a rákregiszter nem pontos, nem precíz, nem kellően kontrollált, nem megfelelően ellenőrzött, vagyis rendszerszerűen a bejelentés nincsen képezve.
Ez azért van, mert Magyarországon az úgynevezett egészségügyi menedzserképzésbe nem fér bele az, hogy olyanfajta adminisztratív alkalmazottak legyenek köztünk, amit én például az utóbbi időben meg tudtam valósítani, hogy angol nyelven beszéljen, hogy regisztrálni tudjon, hogy külföldre és itthonra is megfelelő, korrekt információkat tudjon nyújtani. Ez megint egy olyan jellegű probléma, amely Magyarországnak változatlan és véleményem szerint egyre nagyobb problémákat fog okozni.
A gyógyszertári liberalizációval kapcsolatos törvénnyel korábban az Országgyűlés és az egészségügyi bizottság nagyon sokat foglalkozott. Számtalanszor felhívtuk a figyelmet arra, hogy a gyógyszertár önmagában egy olyan működő egység, amely a legmagasabb szintű kapcsolatot tartja a beteg emberekkel. Többször felhívtuk a figyelmet arra, hogy a gyógyszertárak és az orvosok együttműködéséhez szükséges az, hogy a gyógyszergyárak ne egy nagy konszern tulajdonában legyenek, mert megszűnik az a fajta szakmai konzultatív kapcsolat, amely a gyógyszerésznek, a betegnek és az őt kezelő orvosnak lehetőséget biztosít arra, hogy a súlyos krónikus beteg biztonságban legyen.
Önök azt gondolják, hogy ez egy kákán is csomót kereső felszólalás. Én viszont azt gondolom, gratulálok önöknek, hogy 1965-ig visszamenően össze tudták hozni ezeket a törvényeket egyetlen csomagba. Ehhez különleges képességek kellenek. Hogy ezt nem a gyakorlat váltotta ki, abban bizonyos vagyok, hiszen benne élek. Azt gondolom, hogy bár erre már nincsen sok idejük, de legközelebb tanulmányozzák mélyebben azt a fajta szakmai gyakorlatot, amit a mindennapokban el kell végeznünk, és a törvényalkotási módszerek ebből induljanak ki. Köszönöm szépen. (Taps a Fidesz és a KDNP soraiból.)
