DR. KÉKESI TIBOR
DR. KÉKESI TIBOR
DR. KÉKESI TIBOR (MSZP): Elnök úr, köszönöm a szót. Tisztelt Államtitkár Úr! Tisztelt Országgyűlés! Egy olyan gondolatmenetet próbálnék megengedni magamnak - lévén, hogy sem írásban, sem itt a helyszínen nem érzékelem, hogy ezzel a témával foglalkozó ellenzéki képviselők szeretnének bekapcsolódni a vitába -, hogy azt remélem, bár az elhangzott kritikák alapján ezt biztosan nem állíthatom, hogy halad előre a törvényjavaslat tárgyalása, megbarátkoznak, szimpatikusabbá válik számukra ez a törvényjavaslat, és ha talán a támogatást nem is, de egy ezzel felérő tartózkodással tudják jelezni, hogy az a folyamat, ami most ezzel a lépéssel a nyugdíjpénztári, illetve most már a nyugdíj-biztosítási rendszert fogja jellemezni, az ő számukra is egy valóban hosszú távú, stabil, kiszámítható megoldása lesz annak a második nyugdíjpillérnek, ami a kötelező magánnyugdíj rendszerét jellemzi, és egyben védi mindannyiunk időskori ellátásának egy fontos elemét.
Csak három - és nem is alapvetően ebben a vitában, hanem talán inkább az ezzel az üggyel foglalkozó szakemberek, média körében, de valamilyen értelemben persze ebben a vitában is - felmerült kérdés köré szeretném csoportosítani a gondolataimat.
(10.10)
Ezek közül az első a tulajdonviszonnyal kapcsolatos kérdések, ami azt jelenti, hogy egyesek féltik a mai önkormányzati, szövetkezeti típusú nyugdíjpénztári rendszert az átalakulástól, egyfajta privatizációnak próbálják meg felfogni, és így próbálják meg értékelni, hogy a sok ezernyi tag mintegy elveszti a tulajdonjogát annak következtében, hogy zárt körűvé válnak, tehát korlátozott tulajdonossal átalakuló részvénytársaságok válnak ezeknek a biztosítóintézeteknek a tulajdonosává.
Itt van egy abszolút meghatározás ebben a kérdésben, hogy tegyük föl a kérdést, hogy ma tulajdonosok-e ezek a tagok, akik a nyugdíjpénztári rendszerben vannak, és akkor azt látjuk, hogy nem tulajdonosok. Nem tulajdonosok azért, mert a tulajdonosi jogokat lényegében nem gyakorolják. Nagyon kevesen tudnak szerintem arról, hogy őnekik el kell menni egy ilyen pénztári közgyűlésre, és ott részt kell venni a döntésben, és ez azért van, mert a korlátozott számú közgyűlési résztvevő nagyon sokak nevében, van, amikor sok százezer tag nevében gyakorolja ezeket az elméleti jogokat, és így tulajdonképpen a tagok lényegében nem férnek hozzá ezekhez a lehetséges döntésekhez.
De nem tulajdonosok azért sem, mert ki hallott arról, hogy ezt a tulajdonjogot át lehetne ruházni, el lehetne adni. Van-e értéke ennek, egyáltalán forgalomképes-e ez a valami? Azt tudjuk erre válaszolni, hogy nem, tehát ez nem egy részvény, amit el lehet adni, ez nem egy üzletrész, amit át lehet ruházni. Ez egy formális, látszat-, tulajdonképpen egy fikció alapján lévő tulajdonjog, és így aztán nem is társul, nem is párosul azzal a tulajdonosi felelősséggel, amire szükség van. Különösen most a gazdasági válság is rávilágított arra, hogy többletbiztosítékot, többletgaranciát kell beépíteni a nyugdíjpénztári rendszerbe - így változik nyugdíjbiztosítóvá -, ahol az előírt szavatolótőkék olyan többletgaranciákat, és nem a tagok által vállalt garanciákat jelentenek, ami elsődlegesen, először lép be, és valamennyiük érdekét védi, nem pedig szétosztja az adófizetők között mint egyfajta kormányzati állami garancia azt a felelősséget, ami egy ilyen rendszer működtetésében a működtető számára kötelező. Vannak persze relatív szempontok is - ebbe már belekaptam -, ez az a sérülékenység, amit az utolsó gondolatban fejtegetni próbáltam.
A másik ilyen kérdéskör, ami felvetődik ebben a vitában: a kis pénztárak az átalakulás következtében kényszerűen meg fognak szűnni, hiszen kiszorítódnak a piacról. Nos, itt a folyamatot kell látni, hogy valójában ez az integráció már lezajlódott a pénztári rendszerben, bár kisebb fluktuációval, de a 30 megalakult pénztárból mára 19-20 pénztár maradt, és ennek több mint a fele nagy biztosító-, pénzintézethez kötődő pénztári forma, a kisebbik része valamilyen foglalkoztatói vagy esetleg ágazatinak minősíthető pénztár, és így aztán a tagság is jelentős mértékben szóródik, mindegyik megugorja a minimális és a törvényben megőrzött, megőrzésre javasolt minimális létszámot.
A törvényjavaslat ugyanakkor előírja, hogy ezeknek a biztosítóknak szavatolótőkével kell rendelkezni, ez több elemből áll össze, nyilván van egy biztonsági tőke, egy jegyzett tőke, amit az alapításkor, a megalakuláskor biztosítani kell. Én azt gondolom ennek a nagyságrendjéről - és ehhez majd nyújtunk is be módosító indítványt, hogy egy kicsit a belső arányokat a törvényjavaslat eredeti szövegéhez képest alakítsuk, javítsuk -, hogy a legkisebb tőkekövetelmény nemhogy biztosítja ezeknek a pénztáraknak a továbbélését, lényegében biztosítóvá való átalakulásukat - ez beolvadással történhet meg -, hanem kifejezetten lehetőséget ad olyan belső bizalmi tőkével működő intézményeknek a további működésre, ahol a foglalkoztató vagy valamilyen módon a tagok egy része vagy a pénztár környékén egyébként is föllelhető, vele együttműködő szervezetek egy része a további működés érdekében ezeket meglépi.
A szavatolótőke arányosítására már utaltam. Azért gondoljuk, hogy erre szükség van a benyújtott törvényjavaslathoz képest, mert a pénztárak méretének bizonyos régióiban a törvényjavaslat talán nem kellőképpen lőtte be eredetileg ezeket a tőkenagyságokat, de még egyszer hangsúlyozom, hogy ez nem jelenti azt, hogy a kis pénztárakat arra kényszerítenénk, hogy mindenképpen egy nagyobba olvadjanak be. Ugyanakkor nyilván a nagy létszámú pénztáraknál lép be a milliárdos nagyságrendű, az igazi méretű szavatolótőke, hiszen itt már a létszámból és éppen ezért aztán a demográfiai összetételből eredő kockázatok mértéke olyan lehet, hogy bizony, egy ekkora mennyiségű szavatolótőkének már nemcsak a működés fix költségeinek a fedezetére kell garanciákat tartalmaznia, hanem bizony ezekre az ellátandó, akár a vagyonkezelésből eredő - hiszen ezek a biztosítók többnyire saját tevékenység keretében fogják ellátni ezeket a feladatokat - tevékenységekre, a járadékszolgáltatásra vonatkozó kockázatokat is tudják viselni a szavatolótőke nagyságával.
További garanciát jelent az ilyen tekintetben új működést megalapozó szervezetek számára és a tagok számára leginkább, hogy a törvényjavaslat taxatíve tiltja az alaptevékenység kiszervezését. A nyugdíjbiztosító rendszernek az az értelme, hogy a feladatot ott lássák, ahova szeretnénk kötni, ahova a garanciákat telepítjük. Sajnos, a pénztári rendszer ennél jóval rugalmasabb, itt tulajdonképpen az alaptevékenységet is ki lehetett szervezni, nem csak az egyéb, kísérő, kiegészítő tevékenységeket, így most a váltáskor ennek a tiltásnak benne kell lennie a rendszerben, hogy amire engedélyt kapnak - hiszen az alapítás mellett egy nagyon szigorú engedélyezési folyamat is része az új biztosítói kör létrehozásának és működésének -, úgy ez a tevékenység mindig is ott maradjon, és átlátható, ellenőrizhető, szankcionálható maradhasson.
Természetesen továbbra is vannak olyan tevékenységek, amik nem kell hogy ebben jelenjenek meg, ilyen a vagyonkezelési tevékenység, ami adott esetben különleges szakértelmet igényel, és ilyen maga a járadékszolgáltatási tevékenység, ahol az erre feljogosított, ilyen tevékenységet egyébként szintén ugyanabban az ellenőrzési, engedélyezési körben végző szervezetektől is meg lehet szerezni, meg lehet vásárolni.
A harmadik ilyen kör a költségek témaköre. Itt alapvetően az az aggály, hogy drágább lesz a működés, hiszen megjelenik egy olyan profitelem, ami magasabb költségeket jelent a jelenlegihez képest. Itt egyrészt érzékeltetném, hogy már a pénztári törvényben is van jogszabályi előírás arra nézve, hogy hogyan kell például a vagyonkezelés költségét évről évre csökkentve, majd 2014-re egy meghatározott limitet, 0,4 százalékát a kezelt vagyon értékeként a vagyonkezelésnél maximálisan elérni mint költség. De az új törvényjavaslat más költségelemekre is kitérve határoz meg olyan korlátokat, amiket nem lehet túllépni.
Csak egy példát mondok: amikor a járadékszolgáltatáshoz elérkezünk a felhalmozási időszak után, akkor itt egy átváltási költség jelentkezik a felhalmozási időszak után, aki nem jogosult egyösszegű kifizetésre vagy csak részben, az átváltja járadékra. Ez egyébként azért is logikus, mert mindenki azt feltételezi, hogy az időskor biztonságát akarjuk megvenni a nyugdíjfelhalmozással, járadékot szeretnénk kapni, nem pediglen egy összegben kivenni, aztán majd befektetgetni vagy felélni valamilyen módon ezt a pénzt, tehát ezért is szükséges, hogy ezt korlátozzuk.
Itt látjuk a nyugat-európai példák alapján, hogy 8-10 százalék ilyenkor az átváltás költsége.
(10.20)
A törvényjavaslat 5 százalékban maximálja, és két részre bontja ezt a költséget. 2,5 százalék a maximuma, természetesen a maximuma ezeknek a költségeknek, ami a járadékszolgáltatás költségeit kell hogy fedezze a járadékszolgáltatás idejében; és 2,5 százalék egy egyéni kiegyenlítési tartalék, amely - ezt most hosszan nem részleteznénk - a különféle biztosítók ellátottjai, tagjai számára egyfajta garanciát jelent az alapon keresztül, hogy ha a demográfiai összetételük, tehát a biztosítóknál elkülönült, szeparált demográfiai összetételük miatt olyan kockázatok jelennek meg, ami az egész nyugdíjrendszerben kell hogy kiegyenlítést nyerjen. Erre szolgál az alapon keresztül, a jó összetételűek befizetési kötelezettséggel, a rossz összetételűek pedig kifizetési lehetőséggel bírnak. Így kiegyenlítődik az az egyébként alapvetően nem rajtuk múló helyzet, hogy ha nagyon eltérő, nagyon torz összetétele lenne egy-egy biztosító állományának.
A marketingköltségeket is például korlátozza a törvényjavaslat. Nem lehet olyan módon ügyfeleket szerezni, hogy megtérítik, valamilyen kedvezményt vagy ösztönző rendszert építenek be a pénztárak, ilyenformán tehát nem ezek alapján a kis ösztönzők alapján tudja egy-egy nyugdíjbiztosító majd igazolni a tevékenysége jóságát.
A végső kérdés az, hogy lesz-e ilyen szereplő a piacon. Ugye, ez egy aggály. Ezt a törvényjavaslat átugorja azzal - gondolom, hogy lesz, hiszen most is van -, hogy van vagy lesz a törvény által kijelölt biztosító, aki ezeket a szolgáltatásokat fogja teljesíteni, ha más ezt nem vállalja, különösen például a járadékszolgáltatásnál ez a kérdés felmerülhet. A másik fele a kérdésnek pedig az, hogy így létrejön a verseny. Egyáltalán nem baj, hogy ma van olyan pénztár, aki alacsonyabb költségszinten végez egy tevékenységet. Ha majd átalakult biztosítóvá, ez egy versenyelőnyt fog a számára jelenteni, adott esetben ő tud több tagot befogadni a jó mutatóival. De persze a mutató sem lehet torz. Megszűnik az a lehetőség, hogy egy-egy adat, egy-egy költségelem bemutatásával próbálja valaki igazolni, hogy ő mennyire jól végzi ezt a tevékenységet. A törvényjavaslat bár nagyon sok adatszolgáltatási és nyilvánosságra hozatali kötelezettséget ír elő, de előír egy adatot, ami a 10 éves megtérülésre, a 10 éves hozamra vonatkozóan bemutatja a nyugdíjbiztosító tevékenységének jóságát, és ez az, ami mindegyik másikkal összehasonlítható. No, ez lesz az, ami alapján megítélhető, hogy melyik biztosítóban legyünk tagok, ha ez alapján akarunk választani.
Összességében azt gondolom, hogy a törvényjavaslat jó irányt szolgál. Remélem, hogy az ellenzéki kollégák is valamilyen módon közelítenek a kormányzati javaslat és a kormánypárti frakció támogató hozzászólásaihoz.
Elnök úr, köszönöm a szót, és köszönöm a figyelmet. (Taps az MSZP soraiban.)
