LÁSZLÓ TAMÁS
LÁSZLÓ TAMÁS
LÁSZLÓ TAMÁS (Fidesz): Köszönöm a szót, elnök úr. A kérdés folytatása az: “Avagy hová landol a magán-nyugdíjpénztári tagok megtakarítása évről évre?” Tisztelt Államtitkár Úr! 1997-ben született meg a kötelező magánnyugdíjpénztárakról szóló törvényi szabályozás, amit sokan pénzkivonási szivattyúnak mondanak, hiszen nem szolgál egyebet, mint hogy egyre nagyobb mértékben pénzt von ki a Nyugdíj-biztosítási Alapból. Ez nem tréfadolog, hiszen a magán-nyugdíjpénztári tagdíjak pótlására a köztársaság költségvetése évről évre nagyobb összeget kell hogy átutaljon pusztán azért, hogy minden hónapban biztonsággal ki lehessen fizetni a nyugdíjakat. Ez a problémának csak az egyik része.
De hogy milyen úton-módon kerül a nyugdíjpénztáraknál lekönyvelésre a tagdíj, ez már kicsit rejtély. Az Államkincstár számlájára a munkáltatók által átutalt összeg és a bevallás lassan köszönő viszonyban sincsen egymással. Az APEH a feldolgozással hónapokon keresztül bíbelődik, és az Államkincstár egy számláján kamatoztatja a pénzt. Már ez önmagában tisztességtelen a jogkövető állampolgárral szemben, de a kamatoztatás legszebb példáját maguk a nyugdíjpénztárak adják, akik arra hivatkozással, hogy nem tudják beazonosítani a befizetőt, egy úgynevezett közös függő számlán tartják az állampolgárok tagdíjait. Ez esetenként több száz millió forintot is jelenthet, ami busásan kamatozik.
Kérdéseim a következők. Miért képtelen az APEH megoldani azt, hogy ebben a témában tisztességes nyilvántartása legyen? A második: az ön által, önök által felügyelt PSZÁF meddig tűri azt, hogy a magánnyugdíjpénztárak úgy kezelik az emberek tagdíjait, mintha az a sajátjuk lenne? És miért csak a Ratkó-korszakban születettek egy részének biztosították a visszalépést az állami nyugdíjrendszerbe?
Várom válaszait. (Taps a Fidesz és a KDNP soraiban.)
