SZALAY FERENC
SZALAY FERENC
SZALAY FERENC (Fidesz): Jó ez így, elnök úr, szerintem jó ez így, hajnalban ez nem rossz. Mi tudnánk költségvetést összeállítani, önök meg tudnak közlekedni, azt gondolom, így rendben leszünk a dolgokkal. (Dr. Lamperth Mónika: Csak ennyi?) Az előbb mondtam, csak nem tetszett hallani, mert az elnök úrral tetszett beszélgetni. (Arató Gergely: Halljuk akkor!)
Tisztelt Képviselőtársak! Tisztelt Elnök Úr! Azt gondolom, jó is így, hogy én kezdem el, hiszen sportról beszélni elsőként egy ilyen részletes vitában ritkán szokott előfordulni. Azt gondolom, nem baj ez, az sem lenne nagyobb baj, ha most úgy is tudnánk beszélni, hogy mondjuk, felajánlást tenne mindenki a saját területéről, és azt mondaná, baj van, komoly a probléma az országban, egy kicsit mindenki húzza össze magát az igényeivel, húzza össze magát a kéréseivel, ezt az évet próbáljuk úgy kihúzni, hogy rendben leszünk, mert tudjuk azt, hogy a későbbiekben van jövő, és lehet továbbmenni. Azt hiszem, az lenne a legjobb, ha én is most azt tudnám mondani, hogy a sport nem éppen az a terület, ami nem bírná ki még egy évig. Nem igazából tudná még ezt az évet úgy kihúzni, hogy utána rendben lesz a helyzet.
Azt tapasztalom azonban az egészséges életmódnál is, a sportnál is, a testnevelésnél is, hogy egy tendencia van, és nemcsak ez az év az, amikor probléma a költségvetés összeállítása, hanem sajnos eddig is így volt. Az is tapasztalható, hogy az a terület, amely sok-sok korosztálynak, gyerekeknek, felnőtteknek egészséget hozhat, és nemcsak egészséget, hanem a közösségi értékek határtalan tudásával egy nemzetet is építhet, ez a terület elég régóta el van hanyagolva, elég régóta, és nem igazából látszik a kiút. Nem kevés bizottság ül össze, nem kevesen gondolkodnak azon, hogyan és miképpen lehetne ezt a területet kezelni és megoldani. Legutóbb Sárközy professzor úr hívta össze azt a csapatot, hogy végig tudják gondolni a sport, a testnevelés, az egészséges életmód jövőjét, és elkezdtek gondolkodni. Ez a csapat odajutott, hogy ha így maradunk, ahogyan vagyunk, hogy 13-16 milliárd forint körüli támogatása lesz a sportnak, akkor a dologról a későbbiekben nem is lesz érdemes beszélni, össze fog zuhanni, nem lesz igazából értelme ezt a területet a későbbiekben akár csak megemlíteni sem - ide jutottunk.
2002-ben egy 22 milliárdos költségvetéssel, egy normális sportstratégiával, egy sportminisztériummal, azt gondolom, tudtuk mondani, hogy ez a terület is normálisan képviselheti magát ebben az országban. És ahogyan telt az idő, mindig csökkent a támogatás, mindig az látszott, hogy a prioritások legvégén az van, hogy van sport, van egészséges életmód, és van testnevelés is, minthogyha nem lenne fontos az, hogy a gyerekek egészségben éljenek, az, hogy amikor felnőnek, akkor tudják azt, hol a helyük az életben. Most, ebben az évben 16 milliárd forint körüli a sporttámogatás, a tavalyi évben 500 millióval kevesebb volt, az elmúlt években épphogy szinten tartás volt ebben a kérdésben ezen a területen.
Talán a legfájóbb, a legrosszabb ebben az egész kérdésben az, hogy ha nincs az olimpiai felkészülésre pluszpénz ebben az évben, egye fene; hogyha nem épülnek létesítmények olyan mértékben, hát jól van, majd valamikor megépülnek; de az, hogy a diáksport-normatíva állandó csaták árán a tavalyi évben végre újra 500 forinttal az iskolák, a gyerekek rendelkezésére állt, így sikerült visszaadni az 1250 forintból 500 forintot, hogy ebben az évben ezt is sikerül elvenni - nem értem a költségvetés etikus részét.
Tessenek végiggondolni: mit is lehet ezzel okozni? A gyerek meg tud tanulni számolni, meg tudja tanulni a magyar irodalmat, a magyar nyelvet bármikor. De ha nem kapja meg azt a mozgásmennyiséget, amire szüksége van a megfelelő életkorban, akkor egy olyan dologtól esik el, amivel az életkilátásai lesznek gyengébbek a későbbiekben. Ezt nem tudom elmagyarázni, nem tudjuk elmagyarázni, az önök sportos képviselői sem tudják elmagyarázni ennek az országnak, főleg a döntéshozóknak. És vajon miért? Valószínűleg azért, mert csak akkor vesszük észre, hogy baj van az egészségünkkel, amikor bekerülünk a kórházba, és ott elkezdenek bennünket gyógyítani. Nem jövünk rá arra, hogy menet közben kellene rendszeresen és folyamatosan foglalkozni ezzel a kérdéssel és elsősorban az iskolában.
Megbeszéltük, ötpárti egyezség volt, mondjuk, a mindennapos testnevelésben. Amikor a bizottságban megegyeztünk róla, mindenki egyetértett vele. Amikor ide, a parlament plenáris ülésére feljöttünk, akkor már nem volt ez igazából egyértelmű. Hirtelen azon kezdtünk el vitatkozni, kötelező legyen-e, ne legyen kötelező. Most ott tartunk, három óra hetente a kötelező testnevelés. Elmondom önöknek, de lehet, hogy tudják: egy tízéves gyereknek naponta van öt órára szüksége arra, hogy mozogjon - naponta ötre! És mi van Magyarországon? A gyerekek jelentős része, több mint 80 százaléka csak testnevelés órán mozog; csak testnevelés órán mozog.
(8.50)
Ha a felnőtteket, önmagunkat figyeljük, a mai magyar lakosság 9 százaléka mozog hetente fél órát, 16 százalék hetente kétszer fél órát. Ez olyan, mintha nem is tennénk ezt. És természetesen amikor elolvassuk a számokat, hogy ki mennyit él itt, Európában, és a mi átlagéletkorunk 6-8 évvel kevesebb, mint a környező országokban, nem igazából gondolunk arra, hogy ez a rendszeres mozgás hiányából fakadhat, abból, hogy az egészséges életmód elmarad mellőlünk, és hogy igazából nem törődünk az egészségünkkel annyit, amennyit kellene.
Itt most ma reggel, amikor önök ezt hallgatják, látom önökön, nem is igazából gondolják végig, hogy én miről beszélek. Azért nem, mert úgy gondolják, hogy sokkal fontosabb dolgok vannak ebben a költségvetésben, mert kell majd utat építeni, működnie kell ennek az intézménynek, működnie kell a tűzoltóságnak, a rendőrségnek. Csak egyet kérek: úgy mondjuk, a negyvenedik helyen gondolják végig, hogy amiről én beszélek, az a jövőről szól, az arról beszél, hogy lesz-e olyan generáció ebben az országban, amely majd továbbviszi azt, amit mi szeretnénk, hogy lesz-e olyan, akinek az egészségi állapota - egy nemzedékről van szó - képes lesz az Unióval, az Unió országaival felvenni a harcot. Nem lesz egyébként, jelzem, nem lesz.
Arról nem is nagyon akarok beszélni, bár azért inkább elmondom, mert jó ez is, hogy ha egy válság van bármely országban, túl azon, hogy elkezdik segíteni a munkahelyek növelését, elkezdik a vállalatok, a vállalkozások, a kis- és középvállalkozások lehetőségeit növelni, rögtön a következő pontban az összefogás, a nemzeti egység, a közösen gondolkodás az, ami egy válságból kivezethet. Az összefogásnak, a nemzeti egységnek, hogy ez megvalósulhasson, egy nagyon fontos eszköze maga a sport. A sport, amely olyan értékeket hordoz, hogy büszkének lehet lenni arra a teljesítményre, egy egész országnak. Egy olyan eszköz, amellyel közösséget lehet alakítani, kialakítani és erősíteni. Ilyen eszközöktől esünk el, hogyha nem figyelünk oda, hogy nálunk ebben az országban van ilyen, amit lehetne használni akár a válságból való kiút megtalálására is.
Azt szeretném kérni önöktől, hogy ha mást nem, a diáksport-normatívát ne vegyék el a gyerekektől; ne vegyék el, adják vissza! Adják vissza azt az ötszáz forintot, ami 5 milliárd forintnyi, nem jelent semmit egy ekkora költségvetésben, de egy-egy iskolának a túlélést jelenti, a gyereknek pedig a lehetőséget, hogy a mozgáson keresztül normális élete lesz.
Elnök úr, köszönöm. Én bízom abban, hogy ez a hozzászólás, amely sportos ügyben első a parlamentben, elsőként hangzik el a részletes vitában, tán valakit elért és megérintett.
Köszönöm szépen. (Taps.)
