VELKEY GÁBOR
VELKEY GÁBOR
VELKEY GÁBOR (SZDSZ): Elnök Asszony! Államtitkár Úr! Tisztelt Országgyűlés! Én is úgy gondolom, hogy egy nagyon fontos törvénymódosításról beszélünk, sokkal fontosabb annál, semmint ahogy kinéz, hogy mennyit fogunk erről a javaslatról vitatkozni. Valóban érdemi átalakításokat kezdeményez a kormány, olyan átalakításokat, amelyeknek több eleme vitatható. Én nem akarok azzal a kérdéssel foglalkozni, hogy indokolt és jogos-e az EU-jogharmonizációra való hivatkozás, mert szerintem nem ez a legfontosabb kérdés, bár ez is egy alapkérdés, és értem Kuzma László felvetését ebben az ügyben.
A cím teljesen egyértelmű, amit megfogalmaz a javaslat: az iskolarendszeren kívüli képzéseket lezáró szakmai vizsgáztatás szabályainak átgondolása. Itt az EU-jogharmonizációra hivatkozik, ugyanakkor nem nézi végig, és megítélésem szerint a törvénymódosítás megszövegezése előtt nem hajtott végre egy alapvető vizsgálatot, aminek alapján eldönthette volna, hogy milyen működési zavarai vannak a vizsgáztatás hazai rendszerének, most leszámítva a jogharmonizációs követelményeket vagy kötelezettségeket.
Úgy gondolom, érdemes számba vennünk, hogy a gyakorlat oldaláról közelítve milyen zavarok, milyen problémák jellemzők ma erre a rendszerre. És akkor nem akarok sorozatban példákat mondani, de vizsgaelnökök nemcsak az iskolarendszeren kívüli, hanem az iskolarendszerű és nemcsak a szakképzésben, hanem a közismereti képzésben is rémtörténetek sorozatát tudják mondani annak igazolására, hogy milyen mérhetetlen egyenetlen a követelményrendszer és a vizsgáztatási rendszer ma Magyarországon. A legdemonstratívabb különbség különben nem a különböző szakmai képzési irányok vizsgáztatási gyakorlata között van - itt osztom Kuzma László véleményét a tekintetben, hogy a szakminisztériumok szerepének csökkentése nem indokolt -, hanem a legnagyobb különbség az iskolarendszerű szakképzés és az iskolarendszeren kívüli szakképzés követelményszintje között van.
Ma az a gyakorlat, erről is tudunk példákat mondani nagyon sokan, hogy a képzést végző szervező intézménynek szerepe van, nemcsak annyi, hogy a vizsgabizottságban részt vesz, hanem szerepe van kezdeményezni, hogy hogyan történjen a vizsgáztatás, többek között azt is, hogy milyen elnöke legyen a vizsgabizottságnak.
Azt gondolom, hogy alapvető elvi kérdés végiggondolni azt, hogy az-e a jó eljárás, ahol a képzést végző intézmény alapvetően befolyásolni vagy alakítani tudja a vizsgát, vagy éppen az lenne a jó eljárás, ha ettől érdemben függetlenedne. A függetlenség elvileg most is papíron megvan, a gyakorlatban azonban nem, hiszen a vizsgát szervező résztvevők kezdeményezik, hogy ki legyen a vizsgaelnök, és általában nem azokat a vizsgaelnököket preferálják, akik keményen a szakmai maximalizmusra alapozva a leírt szabályokat mind mániákusan szeretnék számon kérni a vizsgáztatáskor, hanem éppen ellentétes gyakorlat jellemző ma.
Az egyik képviselőtársam azt mondta, hogy indokolt és jó, ha verseny van a vizsgáztatásban. Szeretném megkérdezni, hogy a versenynek mi lesz a következménye. Az, hogy a szakmai színvonal növekedni fog, a számonkérés erősödni fog? Nem! Ha a vizsgáztatásban versenyzünk, és a verseny résztvevői azok, akik a képzést végezték, abba az irányba fog menni a verseny, hogy a vizsgáztatás ne legyen mániákus, ne legyen szakmai alapú, hanem éppen hogy gyengüljön a szakmai erősítése a vizsgák követelményrendszerének, vagyis pont fordítva hat. Éppen ezért e téren nem helyes a versenyt erősíteni, mert fordítva hat, negatív következményei vannak a vizsgáztatásban is, és a képzés színvonalában is sajnos visszalépéseket eredményezhet, nem pedig előrelépéseket.
A harmadik ilyen kérdés, ami szerintem alapvetően elvi kérdés, és érdemes vele foglalkozni, hogy az egységesítésben tudunk-e abba az irányba lépni, hogy az iskolarendszerű és az iskolarendszeren kívüli képzések közötti különbség csökkenjen. Én úgy gondolom, hogy ebben többet kellene lépni, ma itt van egy alapvető differencia, miközben maga a végzettség és a lehetőség, hogy a végzettséggel mit kezdhet az illető végzett személy, a tekintetben nincs különbség a különböző licencek között, vagyis ugyanarra használható mind a két papír, ha iskolarendszerű képzés eredményeként vagy azon kívüli képzés eredményeként kapja meg az illető képzett.
(19.10)
Innentől kezdve nem lenne szabad, hogy ebben különbség legyen. Tehát én sem az ágazati problémát látom itt, hanem a képzés szervezői közötti különbségeket látom.
A negyedik kérdés megint egy ilyen elvi kérdés, az állami szerep. A fogalommeghatározásban, hogyha nézzük a törvénymódosítást, kikerül az “állami vizsga” szó. Én azt gondolom, itt állami vizsgáról van szó, és az államnak kötelessége garantálni, hogy a vizsga színvonalas legyen, független legyen, és ebbe az irányba kellene a rendszert tolni.
A törvényjavaslat, hogy most a konkrétumokról beszéljünk, a szakképzési törvény 4/a pontjának beépítése, megítélésem szerint ez a módosítás kulcskérdése, ugyanis itt jelenik meg az a kérdés, hogy ki az, aki az iskolarendszeren kívüli szakmai vizsgát megszervezheti. A javaslat három lehetséges irányt nyit ki. Az egyik az engedélyezési eljárásban engedélyhez jutott, amit egy hatósági szereplő, egy hivatal végrehajt; ezt a részét a javaslatnak itt most nem akarom részletezni. A második számomra eléggé érthetetlen, az engedélyezési eljárástól függetlenül egy minisztériumi döntés eredményeként valamilyen szervezet. Ha valamilyen szervezet megkaphatja közvetlenül, akkor neki miért nem kell az engedélyezési eljáráson átmennie? Ezt a kitételt nehezen értem. A harmadik szereplő pedig azok a szereplők, akik professzionálisan végeznek az állam jóvoltából iskolarendszerű és iskolarendszeren kívüli szakképzést, ilyenek a szakképző intézmények. Nem akarom felsorolni a törvényben szereplő összes szereplőt, csak jelezni szeretném, hogy itt vannak az állami felnőttképzéssel foglalkozó intézmények, itt vannak a szakképző intézmények, vagyis minden olyan professzionális intézmény, amelyik főhivatásszerűen ezzel foglalkozik, és az állam valamilyen szempontból hat ezekre. Nos, ezek azok, akik alanyi jogon, engedélyezési eljárás nélkül vehetnek részt a vizsgáztatásban.
Én úgy gondolom, a törvény ezzel az engedélyezési eljárással, és ha az eddigi gyakorlatot tekintjük, akkor az eddigi gyakorlattal is a szakmai vizsgáztatói kört indokolatlanul szélesre nyitotta ki, miközben megítélésem szerint ezt a kört éppen a tartalmi követelmények garantálása és a színvonal megtartása miatt szűkíteni kellene.
Ma az iskolarendszerű szakképzés intézményrendszere, hozzávéve még az állami felnőttképzési intézményeket, ha területileg nézzük, tökéletesen lefedi az országot, nincsen olyan térség, ahol adott szakirányú szakmai képzést folytató iskolarendszerű képző intézmény nincs. Innentől kezdve, azt gondolom, az a helyes út, hogy ha az állam akarja garantálni az állami vizsga szakszerűségét, akkor nem kinyitja a piaci szereplők felé egy rosszul értelmezett versenyre hivatkozva a szolgáltatás lehetőségét, hanem az állami szereplőket jelöli ki az állami vizsga lefolytató szervezeteinek, amely állami szereplők vagy önkormányzati szereplők, tehát professzionális szakképző intézmények meg fogják tudni szervezni ezt a vizsgát. És minden, a képzésben részt vevő piaci szereplő, a hallgatói meg a saját képzési területét is figyelembe véve, a közelben tud találni megfelelő infrastruktúrával, szakemberekkel és minden egyébbel ellátott intézményt, ahol magát a szakmai vizsgáztatást meg lehet oldani.
Én tehát azt gondolom, hogy a nagyon szélesre nyitott kapu inkább ártalmas, mintsem hasznos lenne. Úgy gondolom, ez a kulcseleme különben ennek a módosításnak. Én tehát azt az irányt erősíteném, amelyik az alanyi jogosultsági körnek adná a szakmai vizsgáztatást, és az egyéb kört nem szélesítené, hanem szűkítené. Nyilván ez azt is jelenti, miután megítélésem szerint helyesen szabályozza a szakképzési törvény 4/b pontjában a módosítás az adminisztratív és a nyilvántartási ügyeket - itt nem értek egyet Kuzma Lászlóval; azt gondolom, hogy a nyilvántartás és az adminisztratív eljárások vagy a hatósági ügyintézés egységesítése az adatokhoz való hozzáférést, a visszaélések ellenőrzését inkább segíti, mint korlátozza. A kijelölt hivatal, éppen azért, mert professzionális hivatal, ebből következően az adatokat úgy tudja nyilvántartani, egységesen kezelni és a hozzáférést biztosítani, amit a területi önkormányzatok, illetve az önkormányzatok nem tudnak megtenni.
Én ezért a módosításnak ezt az irányát alapvetően helyesnek gondolom, de fontos itt is kimondani, hogy ha az eljárásban a vizsgáztatással kapcsolatos szakmai követelmények nem teljesítése okán szankciókat léptetünk életbe, ami az engedélyezés eredményeként licenccel vagy jogosítvánnyal rendelkező szereplőknél az engedélyt visszavonhatja, akkor, ha az alanyi jogon engedéllyel rendelkező szereplő követi el azokat a hibákat, amelyek miatt őt is szankciónak kell érnie, ott is vissza kell vonni a vizsgáztatási jogot. Ezt nem látom a törvényben. Azt gondolom, ezt elő kell venni, és ezt módosítani kell. Amikor az alanyi jogosultságot szó szerint módosítja és konkrétan javasolja a szövegben, ott sincs beépítve az, hogy kivéve abban az esetben, amikor az eljárási ellenőrzési tevékenység eredményeként a képzésben, illetve a vizsgáztatásban való részvétel jogát visszavonta a hatóság. Ebben tehát lépni kellene. Ez a módosítás 5. §-ában van, a szakképzési törvény 13. § (1) bekezdését kellene szerintem ebben az értelemben kiegészíteni.
A módosítás 7. §-a továbbvezeti azt a törvénymódosítást, amelyről a múlt évben - ha jól emlékszem - sokat vitatkoztunk, és ez arról szól, hogy milyen körben engedjük az iskolarendszerű szakképzésben a párhuzamosan szervezett képzéseket. Én akkor egy elég határozott véleményt fogalmaztam meg, amelyik elutasítja ezt, több okra hivatkozva. Ezt a véleményemet fenntartom, úgy gondolom, hogy a párhuzamosan szervezett képzés az iskolarendszerű szakképzésben inkább problémás, mert korlátozza az átjárhatóságot, korlátozza a pályaválasztás hibás végrehajtásának az esetleges korrekcióját. A hosszabb képzési idő nehezebb munkaerő-piaci előrejelzést jelez, a hosszabb képzési idő a piaci kapcsolatok ügyében is problémás mind a képzési irány, mind pedig a képzés tartalma tekintetében; de ez nem erre a törvényre vonatkozó konkrét véleménykülönbség közöttünk. Én továbbra is fenntartom a véleményemet, hogy az élesen és egyértelműen elválasztott általános képzési szakképzés, ha az jól van végrehajtva, eredményezheti azt, hogy a munkaerő-piaci igényeknek jobban megfelelő és jobban megalapozott pályaválasztás eredményeként, tehát végeredményében hatékonyabban juttathatjuk szakmához a fiatalokat.
A 8. § a fogalom pontosítása, amiről már az előbb beszéltem; és amikor kikerül az “állami vizsga” szó a javaslatból, úgy gondolom, ez a megfogalmazás nehezen értelmezhető, és vitákat kiváltó. A feladatcsoport és feladatprofil fogalmak használata számomra nem értelmezhető, itt munkakörökről beszélünk. Ezt újra kellene fogalmazni, hogy egyértelmű és alkalmazható legyen; jogalkalmazási szempontból a nehezen definiálható fogalmak szerepeltetése problematikus.
Összefoglalva: úgy gondolom, a javaslat a nyilvántartási ügyekben előrelépést jelent, az engedélyezési eljárás kibővítésével azonban bonyolultabbá, bürokratikusabbá válik, mint ahogyan kellene. Ez automatikusan fogja az eljárás idejét növelni, lassítja a folyamatokat, és növelni fogja a kapcsolódó költségeket is. A meglévő problémákat pedig, amelyek ma is jellemzik a rendszert, sajnos nem kezeli; a szélesre nyitott kapu a meglévő problémák, a vizsgák színvonalában megfigyelhető különbségek növekedését és a visszaélési jelenségek gyakoriságának növekedését eredményezi, ami szerintünk helytelen. Ezért nagyon kritikusan tekintjük a javaslatot, és várjuk, hogy az észrevételekre, módosító javaslatokra milyen reakciót kapunk a kormánytól.
Köszönöm a figyelmet. (Béki Gabriella tapsol.)
