DR. KÓKA JÁNOS
DR. KÓKA JÁNOS
DR. KÓKA JÁNOS, az SZDSZ képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! A zárszámadásról szóló vita leginkább egy bizonyítványosztás hangulatát idézi elénk. (Babák Mihály: Egyes! - Horn Gábor nevet.) Sok okból van ez így. Egy olyan bizonyítványosztásról van szó, amikor egy viszonylag gyengén teljesítő nebuló 2008-as eredményeit értékelhetjük, és ha ezt a képzeletbeli nebulót behelyettesítjük az akkori kormány ügyeit ma reprezentáló kormány képviselőivel, illetve az MSZP-frakció képviselőivel, akkor azt lehet látni, hogy úgy tűnt, mintha az MSZP szakmázással, a zárszámadás előkészítéséhez vezető folyamatok visszaidézésével és a számok felidézésével meg tudná úszni ezt a mai zárszámadási vitát. Pedig hát a Fidesz hozzászólásaiból egyáltalán nem úgy néz ki, hogy politikailag ők erre készültek, hiszen a Fidesz oldaláról hallhattunk 2002-es Medgyessy-programról, hallhattunk Őszödről, Gyurcsányról, Sukoróról, el…szúrásról és egyebekről. (Babák Mihály: Meg Kókáról is! - Szórványos derültség.) Én azt javaslom mégis, hogy picit foglalkozzunk a 2008-as évvel, és aztán ebből a perspektívából tekintsünk ki ezekbe az irányokba.
Vannak évek, amelyek emlékezetessé válnak egy ország, egy kontinens, a világ számára. 2008 egészen biztosan ilyen; egy kudarcokkal teli, rendkívül rossz év. Rossz volt a világnak, rossz volt Európának, rossz volt a lakosságnak, rossz volt a vállalkozásoknak, a tőzsdének, a bankoknak; gyakorlatilag nyertese annak, ami 2008-ban a világon történt, talán néhány spekulatív befektetőn kívül nem nagyon volt. Csak a legfejlettebb OECD-államokban 25 millió állás szűnt meg vagy került közvetlen veszélybe. Világszerte stabilnak tűnő, patinás bankok százai mentek csődbe, és több ezer milliárd dollárnyi részvény és befektetés vált ebben az évben értéktelen papírcafattá. Európa és a világ 1929 óta soha nem látott válságba süllyedt.
És 2008 nagyon rossz év volt Magyarországnak is. Mondjuk ki: talán a rendszerváltás óta Magyarország legsikertelenebb évéről beszélünk a mai zárszámadási törvény kapcsán. A válság felkészületlenül, kiszolgáltatott helyzetben érte Magyarországot. Az év első napján még több mint 26 ezer ponton állt a tőzsde, az év végére közel 12 ezer pontra zuhant. Októberben három hét alatt a részvények 44 százalékot veszítettek értékükből; az év első felében még 230 forint felé tartó euró pedig néhány hónappal ezt követően 300 forint feletti sávban tartózkodott tartósan, összeomlással veszélyeztetve a teljes magyar pénzpiacot, vállalkozások tíz- és százezreit, és családok százezreit szintén. Aztán 2008. október 9-én arra ébredtünk, hogy az állampapírjaink már senkinek nem kellenek. A piacok többé nem hittek nekünk, és az e falak között egyébként túlzottan gyakran átkozott befektetők elkezdtek menekülni, a hitelezők pedig már nem jöttek.
Tisztelt Képviselőtársaim! Amikor Reagan elnököt Brezsnyev 1982-es halála után a szovjet-amerikai enyhülés lehetőségéről faggatták, akkor egy amerikai közmondást idézett föl, úgy szól: it takes two to tango - ketten kellenek a tangóhoz; azaz magyarul: kettőn áll a vásár. Szerintem ez a helyzet a válsággal is. Mert nem kétséges, hogy a válság mindenképpen súlyosan érintett volna bennünket, de a mindent elsöprő és évek óta velünk élő szociális demagógiának köszönhetően legyengülten, eladósodva, tehetetlenül néztünk szembe ezzel a krízissel. Ha őszinték vagyunk, bizony be kell vallanunk magunknak: világválság ide, globális krízis oda, mindezt elsősorban magunknak köszönhetjük. Hiszen a korábbi évekhez hasonlóan, Magyarország politikai vezetői, parlamenti képviselői, jobb- és baloldal közösen, keményen megdolgoztunk azért, hogy tavaly óta 140 ezer munkahely vesszen el, hogy a gazdaság 6-7 százalékkal, a termelés 20, az export pedig 14 százalékkal csökkenjen. Bizonyítvány ez ebből a szempontból is.
Tisztelt Képviselőtársaim! Nagyjából az a helyzet, hogy az 1995-ös Bokros-csomag óta eltelt 13 évben évről évre az e padsorokból harsogó szociális demagógiával halmoztuk föl mindazt a társadalmi és anyagi adósságot, amelyet aztán a 2008-ban kirobbant világgazdasági válság váltott be. 2008-ban olyan helyzetbe kerültünk, amikor az igen magas adósságszint, a fenntarthatatlan méretű költségszint egészen egyszerűen azért vált vállalhatatlanná és tarthatatlanná, mert nem volt ki finanszírozza. Az utóbbi - ha ’95-ről beszélünk - 14 év összes politikai tehetetlenségét, elszúrását, szociális demagógiáját 2008-ban, 2009-ben a világgazdasági válság tette láthatóvá, váltotta be. Most mi közösen, mindannyian, mind a 10 millió magyar polgár és a közel 500 millió európai uniós polgár ennek a viselkedésnek az országokban nagyon különböző mintázatú hatását kell hogy a válságban viseljük.
(13.50)
Azok voltak a válságállóbb országok, amelyek képesek voltak meghozni azokat az intézkedéseket, amelyek eredményeképpen a költségvetés valamennyire rugalmasabbá tehető, az állami költségek pedig csökkenthetők legyenek. Ahol ezt nem sikerült megcsinálni - erről még fogok beszélni a beszédemben -, ott nem volt lehetőség ilyen tartalékok kihasználására. Egyetlen módon lehetett a válság azonnali következményeitől, az összeomlástól megóvni az országot, hogyha adókat emeltek; az adóemelés pedig, ahogyan Magyarországon is, tovább nehezítette az ország helyzetét, tovább nehezítette a vállalkozások helyzetét.
(A jegyzői székben dr. Szűcs Lajost V. Németh Zsolt váltja fel.)
Mert bizony, ahogyan 1995 óta a Bokros-csomag jótékony hatásainak elenyészésén át eljutottunk egészen 2008-ig, úgy 2008-ban is kettőn állt a vásár. Ez volt az az év, amikor a Fidesz népszavazást kezdeményezett a piacgazdaság és a reformok ellen, és ugyanez az év volt, amikor Gyurcsány Ferenc és a szocialisták szembefordultak a saját programjukkal. Erre, ez utóbbira tavasszal ráment a koalíció, ősszel pedig majdnem ráment az ország. Hadd említsek csak néhány példát. Hogyha a szocialisták az utóbbi években nem fúrják meg a vasúti reformot, akkor ma a MÁV nem 40 milliárd forinttal többe, hanem 40 milliárd forinttal kevesebbe kerülne az adófizetőknek. Antal Dániel, a szocialisták által megszüntetett Vasúti Hivatal elnöke éppen egy mai interjújában nyilatkozta azt, hogy a vasút összes adóssága ma már eléri az ezermilliárd forintot. Ezt a hatalmas adósságot halmozta fel a vasút, amelyik ugyanúgy, ahogyan a családok, a bankok, a különféle vállalkozások, nem tudták tovább a szőnyeg alatt tartani ezt a hatalmas problémát, merthogy a világgazdasági válság nem volt hajlandó finanszírozni tovább.
Pontosan tudják a képviselőtársak, pontosan tudják a szocialisták, hogy miről beszélek akkor, amikor azt mondom, hogy önök szabotálták el a vasúti reformot. (Kovács Tibor: Ne szórakozz már!) És ha a szocialisták annak idején nem állítják le az elektronikus útdíjszedési rendszer előkészítését - csak hogy egy másik ügyet említsek hasonló szektorból -, akkor ma évente 80 milliárd forinttal több jutna útra és vasútra. De önök, tisztelt szocialista képviselőtársaim, addig szórakoztak 2006-ban, 2007-ben és 2008-ban ezzel a témával, hogy ma ez a 80 milliárd forint nem jön be, és nem tudjuk útfejlesztésre, vasútfejlesztésre fordítani! Ez az önök kiemelt felelőssége. Hogyha a bársonyos reformok ürügyén tavaly májusban önök nem kezdenek el ismét osztogatni, akkor ma 100 milliárdokkal kevesebbet kellene kínkeservvel megtakarítanunk nyugdíjon és a közalkalmazottak bérén. Az is nyilvánvaló, hogy ha a költségvetés megszavazása és az IMF-hitel felvétele után - a parlamentet egyébként karácsonykor megkerülve - önök nem engednek stikában a szakszervezeti lobbinak, akkor a 2009. évi költségvetés nem omlott volna össze két hét alatt. Mert önök akkor, minden közgazdasági elemzés és hatástanulmány ellenére, 200 milliárd forintot a szakszervezetek követelésének megfelelően és a minisztériumok többletigényeinek megfelelően kiszórtak a költségvetésből, ezzel tovább rontották az amúgy is meglehetősen instabil helyzetet.
De hadd menjek tovább! Hogyha önök, tisztelt szocialista képviselőtársak - lehet, hogy befenyítve a Fidesz szociális demagógiájától, vagy önmaguktól -, nem szabotálják el 2008-ban az egészségügyi reformot, nem állítanak le mindent, amit megkezdett a koalíció, akkor most, a ma megjelent új európai index, a Health Consumer Index adatai alapján valószínűleg nem estünk volna vissza a tizennegyedikről a huszadik helyre egyetlen év alatt az egészségügy minősége tekintetében, és nem lenne a bedőlés határán a teljes magyar egészségügy. Ugye, emlékeznek, amikor 2007-2008-ban azt mondtuk, hogy ne azért ne állítsák le a reformot, mert ez a liberálisoknak árt, hanem azért, mert hogyha itt leállítják a reformot, akkor össze fognak omlani az egészségügyi intézményi finanszírozás lehetőségei, nem kapnak majd elegendő pénzt a kórházak és a szakrendelők? Ugye, emlékeznek?
Ahogyan a fideszes képviselők is emlékezhetnek: elmondtuk, hogy ha a vizitdíjat és a kórházi napidíjat kiveszik a rendszerből, akkor 60 milliárd forinttól szabadítják meg az egészségügyet, 60 milliárd forint bevételtől vagy pedig megtakarítási lehetőségtől. Tudták, önök pontosan tudták, hogy ezt a népszavazást ki lehet kényszeríteni, pontosan tudták, hogy a szociális demagógiára Magyarországon van vevő.
Ön, tisztelt Varga Mihály ex-pénzügyminiszter úr, világosan látta, mi lesz ebből, ennek ellenére, a pártutasítást megkapva, fegyelmezett fideszesként úgy gondolta (Zaj a Fidesz és a KDNP soraiban.), ez járul majd hozzá ahhoz, hogy 2010-ben nagyobb arányban fogjanak tudni győzni. (Zaj a Fidesz és a KDNP soraiban.) Úgy tűnik, hogy sikerült, ehhez gratulálok; ebben viszont, amit itt közösen összehoztak, egy egész ország veszített. (Moraj a Fidesz és a KDNP soraiban.) Az egészségügy, az oktatás, az összes intézményünk, az óvodáink, a családjaink és a vállalkozásaink mind-mind csak vesztesei voltak ennek a politikának. Mert hiszen 2008-ban ugyanúgy kettőn állt a vásár. Hogyha nemcsak a szociális népszavazást tekintjük, ahol a tandíjat és a vizitdíjat eltörölték, akkor azt is mondhatnám, könnyű most, tisztelt fideszes képviselők, felháborodni az állami és önkormányzati cégek pazarló gazdálkodásán, de hogyha a Fidesz nem asszisztál a szakszervezetek irreális követeléseihez, hogyha nem áll be Gaskó mellé, akinek semmi más célja nem volt, csak hogy olyan követeléseket fogalmazzon meg, amelyek biztosan teljesíthetetlenek, s így aztán az önöktől kapott politikai instrukció birtokában lebéníthat hétről hétre, hónapról hónapra egy egész országot, akkor valószínűleg 2008-ban az adófizetők pénzének kisebbik része ömlött volna a semmibe a közszolgáltatóknál.
Mert könnyű most néhány száz millió megtakarításért kampányolni, de talán nem kellett volna önöknek megtorpedózni az önkormányzati reformot, és nem kellett volna önöknek minden egyes alkalommal kimászni a pártfinanszírozás megszavazásának kötelme alól. Zseniálisan csinálták, gratulálok önöknek, tisztelt fideszesek! Minden alkalommal azt játszották el, hogy amikor végre a parlament elé került a pártfinanszírozásról szóló törvény, akkor az utolsó pillanatban megfogalmaztak egy olyan követelést, ami egészen biztosan betarthatatlan volt. De önök pontosan ugyanolyan jól tudják, mint bárki a baloldalon, hogy ez mekkora károkat okozott. Megértem, emberileg empatikus vagyok azzal, hogy felsőbb vezetői utasítás miatt nyilván nem tehettek ebben az esetben mást, mint hogy ezt a politikát folytatják.
Hogyha ezt a mostani viselkedést folytatja a politika, akkor Magyarország úgy jár, mint a késő római birodalom: egészen egyszerűen összeomlik. Ezt nem én mondom, ezt ma Demján Sándor, a VOSZ elnöke mondta egy Akadémián tartott előadásában, rávilágítva a politika bizonyos példákkal most is bemutatott hihetetlen felelősségére. Hogyha ebből nem vagyunk képesek kikecmeregni, akkor 2009-re visszatekintve 2010-ben valószínűleg ugyanolyan szerény bizonyítványt kell majd kiállítanunk, mint most 2008-ról. És teljesen mindegy, hiszen a rendszerváltás óta elmúlt húsz évben vagy a Bokros-csomag óta eltelt tizennégy évben is teljesen mindegy volt, hogy jobb- vagy baloldali kormány kormányzott, az a koalíció, amelyik idáig taszította az országot, úgy tűnik, mindvégig működött.
2008-ban nagyon kevés jó dolog történt Magyarországon. Talán leginkább azt említhetném a közéletben, hogy megalakult a Reformszövetség, kidolgozott egy olyan programot, amely mögé a két kisebb parlamenti párt sorakozott fel, de utána a szocialista kormány, a Szocialista Párt adott támogatást egy olyan válságkezelő program mögé, amely a Reformszövetség anyagán alapul.
Ilyen körülmények között, amikről beszéltem, nem is csoda, hogy a 2008. évi zárszámadási törvény tartalmával nem lehetünk elégedettek. Egyetértünk viszont az Állami Számvevőszékkel abban, hogy a zárszámadás formája, előkészítésének szakszerűsége és korrektsége mindenféleképpen alkalmassá teszi arra, hogy a parlament tárgyalja. Mi magunk azt fogjuk javasolni, hogy a parlament a szokásos menetrendben tárgyalja. És még akkor sem értünk egyet a Fidesz javaslatával, hogy ne készüljön Magyarországon zárszámadás, hogyha egyébként ugyanilyen hangsúllyal el kell mondanom: úgy a sukorói beruházással, mint a moszkvai kereskedelmi kirendeltség épületének eladásával kapcsolatos vizsgálatot az SZDSZ-frakció természetesen támogatja.
Tisztelt Képviselőtársaim! Engedjék meg, hogy a zárszámadás sok száz oldalnyi anyagából néhány, liberális szemnek fontos adatot emeljek ki.
(14.00)
Ha nem lennénk tisztában a társadalom által fizetett súlyos árral, akkor azt is mondhatnánk, hogy örvendetes, hogy mind az államháztartás, mind a központi költségvetés hiánya jóval kedvezőbben alakult az előirányzatnál, a számokat hallottuk, 4,1 százalék helyett csak 3,3 százalékos hiányról beszélünk. Mindez figyelemre méltó, hiszen az elmúlt években 5 és 10 százalékos hiánnyal kezdett megküzdenünk.
Persze, az egyensúly javulása feletti örömünket érdemében beárnyékolja az a tény, hogy ennek hátterében elsősorban a vállalkozások és a polgárok nyilvánvaló túladóztatása áll. Magyarország úgy tudott valahogyan vízfelszínen maradni a válságban, hogy még egyet húzott az adóprésen. Márpedig csak azoktól lehetett több adót elvenni, akik már adót fizetnek, tehát a legális rendszerben működő vállalkozások és a bérüket bevalló munkavállalók szenvedtek az adóprés súlya alatt továbbra is. A tervezethez képest ugyanis 260 milliárd forinttal több adóbevétel folyt be, ami első hallásra örvendetes, második hallásra látni kell, hogy ez a fehéredési hatáson túl, amely szintén örvendetes, mindenféleképpen a többletadóztatás követelményét rakta rá az adófizetőkre.
Az államháztartás hiánya úgy csökkent 460 milliárd forinttal 2008-ban, hogy a bevétel 763 milliárd forinttal nőtt, viszont a kiadás is nőtt közel 300 milliárd forinttal. Ez adja ki az egyenleget. Magyarul: egyáltalán nem volt arról szó, hogy vissza tudott lépni kiadásaiban, költségeiben az állam. Annak sem örülhetünk, hogy az előirányzathoz képest 272 milliárd forinttal kevesebb uniós forrás került be a mérlegbe, mindez ráadásul úgy, hogy a magyar költségvetésből is a terveknél 82 milliárd forinttal kevesebbet költöttünk saját fejlesztéseinkre, 222 milliárd helyett csupán 140 milliárd forintot.
Úgy tűnik ebből az egész költségvetési zárszámadási törvényből, hogy 2008-ban folytatódott egy korábban a gyakorlatban vett logika. A vállalkozásokkal szemben továbbra is működött a két nagy parlamenti párt által meghirdetett rövid póráz politikája. A rövid póráz politikája alatt pedig azt értem, hogy az adót tartsuk magasan az állam költségeivel együtt, és utána próbáljunk meg a nekünk kedves vállalkozóknak vagy a nekünk kedves szektoroknak valamiféle állami segítséget adni a költségvetésből, ahogyan azt a Fidesz tette Széchenyi-terv címén, vagy pedig az európai uniós forrásokból, ahogyan az most a nemzeti fejlesztési tervben van.
Azt gondolom, ezek szükséges eszközök, az aktív gazdaságpolitika szükséges eszközei. De ameddig Magyarországon jobb- és baloldali gazdaságpolitikusoknak nem sikerül belátni azt a viszonylag egyszerű összefüggést, hogy ha kevesebb pénzből gazdálkodik az állam, akkor kevesebb adót lehet elvenni, és ha kevesebb az adó, akkor több marad ott a vállalkozásoknál, illetve a polgároknál, addig valószínűleg a vállalkozásaink soha nem lélegezhetnek fel. A válság, súlyos recesszió idején különösen nagy gond, hogy az állam saját magára, a saját kiadásaira ismét sokkal többet költött, mint kellett volna, nem kevéssel, 20 százalékkal. A GDP 7,1 százaléka helyett 8,3 százalékát fordította magára. Mindezt jól mutatják az államháztartás és a központi költségvetés mérlegadatai.
Régi szokásunkhoz híven ezen kívül sokkal többet költöttünk jóléti funkciókra. A központi költségvetés harmadát sikerült erre elkölteni. A magyar költségvetési szerkezet súlyos problémáját és a rendszer finanszírozhatatlanságát jelzi, hogy az államháztartás összes kiadásainak több mint minden ötödik forintját fordítottuk nyugellátásra, egyébként szintén többet, mint amennyit terveztünk eredetileg. Tavaly is óriási terhet jelentett az adófizetőknek az is, hogy aránytalanul sokba kerül a helyközi személyszállítás és a vasút működtetése - ezt már érintettük. Ezeket a pénzeket a költségvetés kiadási oldalának egyedi és normatív kiadási sorain érhetjük tetten, amely elképesztő mértékben, 43 százalékkal nőtt a tervekhez képest.
A MÁV Start az előirányzott 113 milliárd forintnál 47 milliárddal kapott többet, míg az autóbusz-társaságok támogatása 300 százalékkal nőtt, a tervezett 8 helyett 24 milliárd forintot kaptak. Ezekben a számokban még nincs bent valami, amit a központi költségvetés támogatási sorai nem tudnak tükrözni, ez pedig az, hogy időközben a MÁV elemésztette annak a pénznek a tetemes részét, amit a MÁV Cargóért kapott. Pedig a MÁV Cargo eladása eredetileg azt a célt szolgálta volna, hogy vagy csökkentsük vele a MÁV-csoport teljes hitelállományát, vagy pedig ne működésre, hanem hosszú távú beruházásokra fordíthassuk ezt a pénzt.
Tisztelt Ház! Nem lehet elégszer elmondani, hogy a magyar adórendszer mennyire bonyolult és mennyire versenyképtelen azért, mert egy krónikusan óriásira duzzadt állam eltartásának terheit kevés adófizető cipeli a vállán. Márpedig jól látszik, hogy az adófizetők 2008-ban terhelhetőségük határához értek. Ezt mutatja, hogy a központi költségvetés felé fennálló tartozások 2008-ban tovább nőttek, az 1210 milliárdnyi adótartozás mára eléri az egy évre jutó teljes személyi jövedelemadó-bevétel 63 százalékát, azaz az APEH-nek 8 hónapnyi teljes személyi jövedelemadó-bevételt kitevő összeggel tartoznak Magyarországon. Márpedig ennek behajtására, mint hallottuk, egyre kevesebb a remény, különösen akkor, ha éppen a válságot túlélő működő vállalkozások halmoznak fel egyre több adótartozást. Ha ezt a folyamatot nem állítjuk meg, akkor a következő évek költségvetései válnak betarthatatlan papírfecnivé, hiszen valamikor majd ezt az adósságot, ezt a szőnyeg alá söpört problémahalmazt is beváltja valamilyen történés, egy új kormány, egy új költségvetés vagy egy új válság.
Erre a problémára viszont csak egyetlen válasz adható: egy egyszerűbb, kisebb terhelést jelentő adórendszer. Az egykulcsos adórendszer kőbe vésése Magyarországon, ez az, amiért tavasszal lépéseket tettünk. Hadd jegyezzem itt meg, hogy rendkívüli jelentőségűnek tartom, hogy Varga Mihály, a Fidesz vezető gazdaságpolitikusa néhány nappal ezelőtt a közgazdász vándorgyűlésen határozott elkötelezettséget és kiállást mutatott az egykulcsos adó bevezetése ellen. (Varga Mihály: Nem! Majd elmondom.) Bízom benne, Varga képviselő úr, hogy nem nagyon szúrták le önt a Fideszen belül ezért. Drukkolok önnek, hogy az a gazdaságpolitika, amely az ön által frissen kicsit meglepetésszerűen meghirdetett egykulcsos adó politikájára és egy alacsony elvonási szintre utal, valahogy teret nyerhessen a Fideszben, már csak azért is, mert az Európai Unió legsikeresebb konzervatív pártjai nagyon hasonló logikával gondolkoznak, mint ez az újonnan a Fideszben felmerült elem.
Szeretném elmondani, hogy a mostani németországi választásokat a szabad demokratákkal megnyerő CDU-CSU szintén az adórendszer egyszerűsítésére, az állam kiterjedésének csökkentésére építő logikával nyert a választásokon, tehát nem kell félni. Lehet menni egy józan, normális adócsökkentésre, egykulcsos adóra építő irányba, nem biztos, hogy ezt a választók el fogják ítélni.
Az önkormányzati alrendszerről beszéltünk. Egy dolgot azonban nem hallottunk még, hogy az önkormányzati gazdálkodás szerkezete rossz irányba ment tavaly. A működési kiadások súlya nőtt, a felhalmozási kiadások súlya pedig csökkent. Mindez annak ellenére alakult így, hogy éppen ellentétes tendenciával számolt az előirányzat.
A társadalombiztosítási alrendszerről keveset beszéltünk, pedig annak az adatai is igazolják azt, hogy meg kellett tenni azt a lépést, amit a kormány megtett, a 13. havi nyugdíj elvételét. Annak érdekében, hogy ne veszélyeztessük a 11. és a 12. havi nyugdíj elvételét, ez egy bátor és józan lépés volt Bajnai Gordontól és Oszkó Pétertől.
Tisztelt Ház! Összességében azt tudom mondani a tavalyi zárszámadási törvényt szemlélve, hogy egyik szemünk sír, miközben a másik nevet. Eredmény, hogy a deficit két év alatt 9,3 százalékról 3,4 százalékra csökkent, csak hogy mindeközben még nőtt is a brutálisan magas jövedelemcentralizáció. Ez pedig törvényszerűen megnyomorítja a vállalkozásokat, csökkenti a versenyképességüket, és kevesebb lehetőséget ad nekik az általuk teremtett munkahelyek megtartásához vagy bővítéséhez. Sajnos, a gazdaságban megtermelt forintból az állam továbbra is ötven forintot elvesz. (Sic!) Nagyon érdekes, hogy az egyes pártok erre az ötven forintra hogyan reagálnak. A szocialisták jellemzően azt mondják, hogy ez körülbelül rendben van, a szerkezetén időről időre javítani kell. A liberálisok, ahogy elvárható tőlük, azt mondják, hogy csökkenteni kell, kevesebb pénz maradjon az államnál, több maradjon a vállalkozóknál.
(14.10)
De nagyon érdekes a konzervatívoknak, a Fidesznek az álláspontja, akik egyrészt most már örvendetesen - megint csak dicsérőleg szeretném mondani - elkezdtek az egykulcsos adó szükségességéről beszélni, belátva azt, hogy a környezetünkben 300 millió polgár adózik egykulcsos adóval. Más oldalról viszont minden egyes megszólalásukban, beleértve a legutolsó mondatokat, az általam egyébként nagyon nagyra tartott Állami Számvevőszék plusz kéthónapos juttatásának a követelését, mind-mind többletkifizetési igényt, többletforrásigényt tárnak fel, és soha nem mondják meg, hogy honnan vennék el azt a pénzt. Valószínűleg nem vennék el azt a pénzt, hanem nyilván utánamennének adóban, de akkor a Fidesz egyik fele azt mondja, hogy emeljük a költségeket, nyilván emeljük hozzá az adókat, a Varga Mihály által jelképezett fele pedig azt mondja, hogy vigyük le az adókat és egyszerűsítsük; akkor valószínűleg itt egy ilyen gazdaságpolitikai törésvonalra lehetünk figyelmesek.
Az állami szolgáltatások színvonala sem lett jobb, mint a környező országokban, ahol akár 20 százalékkal is kevesebb ez az elvonás. De mindennek az az oka - mint ahogy ezerszer elmondtuk már -, hogy minek kell több mint 9 ezer közfeladat, minek kell több mint 10 ezer állami vagy önkormányzati fenntartású költségvetési intézmény, amikor gyakran egyszerre nagyon sok hivatal végzi el ugyanazt a sokszor bürokratikus munkát.
Tévedés, hogy a válság miatt a polgároknak még nagyobb államra van szükségük. Magyarországon az elmúlt 150 évben mindig nagy volt az állam, mindig sokat költött, és mégis mindig egyre jobban lemaradtunk. Így volt ez a Horthy-korszakban, így volt ez a szocializmusban, és úgy tűnik, így volt ez az utóbbi években is. Nekünk nem hatalmas állam, hanem szolgáltató állam, nem nagy bürokrácia, hanem kevesebb, de jobban működő hivatal kell. Ha őszinték vagyunk magunkhoz, tisztelt képviselőtársaim, akkor tudjuk, hogy amikor az ország az elmúlt években valamely válaszúthoz érkezett, ebben a Házban végül mindig az állami megoldás kapott többséget a piaci megoldással szemben, és egyszer sem jártunk vele jól.
A válságból viszont csak úgy tudunk kilábalni, ha a további központosítás helyett végre az öngondoskodást, a felelősségvállalást, a verseny kultúráját támogatjuk, a vállalkozási kedvet erősítjük, mert most rajtunk áll a vásár.
Köszönöm, hogy meghallgattak. (Taps az SZDSZ soraiban.)
