HÁRS GÁBOR
HÁRS GÁBOR
HÁRS GÁBOR (MSZP): Elnök Úr! Tisztelt Ház! Szanowna Pani Ambasador, Panie Ministrze! A Lengyel Köztársaság budapesti nagykövetségének jóvoltából a lassan véget érő szeptemberben szerte Magyarországon emlékünnepségek zajlanak. A Magyar Országgyűlés magyar-lengyel baráti IPU-tagozata nevében szeretnék csatlakozni a “lengyel szeptember” eseménysorozatához.
Hetven esztendeje, pár héttel azt követően, hogy a hitleri Németország rátámadt Lengyelországra, katonák és civilek tízezreinek kellett menekülésre fognia. A korabeli magyar sajtó híradásai naprakészen számoltak be a lengyelországi tragédiáról, és a széles közvélemény egyre nagyobb rokonszenvvel fordult a lengyelek felé. Teleki Pál kormánya ebben a helyzetben nem tehetett mást, mint hogy a német hadsereg magyar területek használatára vonatkozó követelését elutasítsa, s annak a csábításnak sem engedhetett, hogy más, Trianon előtti országrészek birtokbavétele után lengyel területekre is igényt jelentsen be.
A német követelések azért nem voltak teljesen eredménytelenek, hiszen a kormány semlegességi nyilatkozata elmaradt. A lengyelbarátság jelei azonban az egész országban egyre erősebbek lettek. A kormány kezdettől számolt lengyel menekültek befogadásával, s ezzel arra is lehetőséget adott, hogy a lengyel hadsereg hazánkon áthaladva Nyugat-Európában és a Közel-Keleten újraszerveződjön. Az első lengyel menekült már szeptember 10-én magyar földre lépett, majd napok alatt megindult a menekültek áradata.
Szeptember 17-én a szovjet csapatok - kihasználva, hogy a németek már Varsót is körülzárták - jelentős lengyel területeket vettek ellenőrzésük alá. Lengyelország helyzete reménytelenné vált. A magyar kormány másnap megnyitotta a magyar-lengyel határt, majd 24-én hivatalosan is döntést hozott a menekültek befogadásáról. A hadsereg zárt egységei mellett rövid idő alatt százezret meghaladó nagyságrendben érkeztek magyar földre polgári menekültek.
A lengyelek a magyar lakosság rendkívül szívélyes fogadtatásával találkoztak. A kormány - tekintettel a németekre - igyekezett ezt tompítani, a vezérkari főnök egyenesen “a külpolitikai szempontból nemkívánatos demonstráció következményeire” hívta fel a figyelmet. Közben azonban folytatódott a menekültek ellátásának szervezése, hiszen október első napjaira a polgári és katonai menekülttáborok száma már megközelítette a kétszázat. A polgári táborok igen gyorsan alakultak át segélyezési központokká, egyre több menekült került magánházakhoz, bérelt panziókba és szállodákba. Megkezdődött a szükségiskolák szervezése is, amelyek egy része később rendes iskolává alakult át. Balatonbogláron szinte a háború végéig működött a lengyel gimnázium. A mindezekkel járó hatalmas szervezőmunkát elsősorban a Belügyminisztérium tanácsosa, dr. Antall József irányította, akit a lengyelek rajongva tiszteltek, s azóta is legfőbb védelmezőjüknek tekintenek.
Tisztelt Ház! Kedves Vendégeink! A magyar-lengyel kapcsolatok, a két ország együttműködése Európában egyedülálló jelenség. A barátság, amelynek napját, március 23-át a két ország törvényhozása a parlamenti határozat rangjára emelte, független a kormányoktól, azok színének és összetételének változásaitól. Ez a barátság nem tört meg akkor sem, amikor a politika szembefordított bennünket egymással, hiszen az történelmünkből, a közösen megélt évszázadokból, 1848-ból, 1956-ból, az autóstopos nemzedékből és 1989-ből fakad. Legyünk tudatában annak, hogy az évszázados barátság, eleink hagyatéka a XXI. században is kötelezettségeket ró ránk! Országaink együttműködésének továbbfejlesztéséhez kiváló keretet ad közös tagságunk a NATO-ban és az Európai Unióban s az utóbbi időszakban új erőre kapott visegrádi együttműködésben.
Tisztelt Ház! A napirend előtti felszólalás műfaja nem ad lehetőséget arra, hogy a második világháború gyászos magyar szereplésére és a háborús krónikának erre a talán egyedül büszkeségre okot adó lapjára minden részletében kitérjünk. Most, hetven év után hajtsunk fejet azok előtt, akik a német nyomással is dacolva meghozták a szükséges döntéseket, de még inkább azok előtt a magyarok előtt, akik egészen addig, amíg ezt tehették, kockázatot vállaltak egy testvéri ország bajba jutott népének megsegítéséért. S bár lengyel barátaink között, akik felnőttként, ifjú emberként vagy gyermekként élvezhették a magyar nép vendégszeretetét, egyre kevesebben vannak az élők sorában, tudjuk, tapasztaljuk, hogy a sok évszázados magyar-lengyel barátságnak ez a fejezete Lengyelországban soha nem megy feledésbe. A mi dolgunk az, hogy felidézzük, s ne hagyjuk elfeledni, hogy abban az értelmetlen háborúban, amely annyi áldozatot kívánt, s amelyben Magyarország az utolsó csatlós dicstelen szerepét is eljátszotta, volt, amire mindmáig büszkék lehetünk.
Dankuje za uwage! Köszönöm megtisztelő figyelmüket. (Taps.)
