DR. KÓKA JÁNOS
DR. KÓKA JÁNOS
DR. KÓKA JÁNOS (SZDSZ), a napirendi pont előadója: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Képviselőtársaim! Egy felmérés szerint mi magyarok a gyógyvizeink, a boraink és a Nobel-díjasaink mellett a sportteljesítményeinkre vagyunk a legbüszkébbek. Azt hiszem, ez érthető, hiszen Magyarország ezen a területen sok mindent tett le az asztalra, több mint 200 ország közül a nyári olimpiai játékok örökranglistáján a 8. helyen állunk. Azért szeretjük az olimpiát, mert az arról szól, hogy a sportolónak tisztességes versenyben egyenlő feltételek között kell legyőznie a világ legjobbjait. Aki erre képes, az előtt joggal tiszteleg az egész ország, az egész világ - mondom: tisztességes versenyben és egyenlő feltételek között.
Egerszegi Krisztinának például három egymást követő olimpián is sikerült megvernie mindenkit 200 méteres háton. De mit gondolnak, nyerhetett volna-e 200 méteren, hogyha a mezőnyben egyedül neki 250 métert kellett volna úsznia?
Papp Laci is zsinórban nyert három olimpián. Az utolsó alkalommal Melbourne-ben az amerikai Torrest győzte le, aki a meccs után azt mondta, hogy soha életében nem kapott még ekkora pofont. Talán emlékeznek, hogy erre Laci mosolyogva azt válaszolta, hogy ha minőségi pofont akar, akkor jöjjön csak Magyarországra. Kétségtelen, hogy Papp Laci istenáldotta tehetség volt, de önök szerint meg tudta volna-e verni az amerikait, hogyha az egyik kezét hátrakötik, és a fejére egy harisnyát húznak.
Vagy itt vannak a Kemény-legények, vízilabdázóink, akik szintén háromszor győztek tisztességes versenyben egyenlő feltételek között. De vajon mi történt volna, hogyha a szerb kapu feleakkora, mint a magyar, és mondjuk, két kapus védi? A válasz nyilvánvaló: ilyen hátrányban a legnagyobbak sem képesek kiemelkedő teljesítményre.
Nos, tisztelt képviselőtársaim, a magyar sporttal ellentétben a magyar gazdaság bizony soha nem tartozott a világ élvonalába. Ha lenne gazdasági olimpia, akkor is örülhetnénk, ha egyáltalán meghívnának bennünket, miközben nemhogy győzelemre, de még a középdöntőbe jutásra sem volna esélyünk. Magyarország ma olyan helyzetben van, mint egy sokat dohányzó, elhízott atléta, aki a 110 méteres gátfutásnál büntetésből a rajtvonal előtt 40 méterről indul, ráadásul egy 20 kilós homokzsákkal a hátán. Ezért van az, hogy az egész nemzetközi sajtó azt találgatja, a magyar gazdaság vajon mikor kap infarktust, merthogy erről ír még a Financial Times, az Economist, erről ír a New York Times, és erre figyelmeztet a Le Monde is.
Nem csoda, hiszen nagyon sok területen lemaradtunk regionális versenytársaink mögött, és sok szempontból Európa legvégén kullogunk, például kiugróan magas az államadósságunk, a 80 százalékot közelíti. Hiába dolgozik Magyarországon a közszférában több mint 150 ezerrel több köztisztviselő, közalkalmazott, mint a hasonló méretű Csehországban, nálunk a legalacsonyabb a foglalkoztatottság aránya. Bár a magánszférában nagyon sokan dolgoznak, de ebből csak két és fél millióan fizetnek személyi jövedelemadót, és mégis szinte mindenkinél többet költünk nyugdíjakra, egy igazságtalan szociális rendszer fenntartására.
Ráadásul úgy tűnik, hogy reménytelenül beleszerettünk a bürokráciába, 9045, ráadásul részben teljesen felesleges közfeladatot ma 14 ezer költségvetési intézmény lát el, azaz több a hivatal, mint a tennivaló, és átlagban másfél intézményre jut Magyarországon egy feladat. A rendőrkapitány például egyszer arról beszélt - hogy egy másik példát hozzak -, hogy Magyarországon 120 rendőrt 90 rendőri vezető irányít. És akkor még nem beszéltem az egyéb felesleges párhuzamosságokról, az öt meteorológiai szolgálatról, amit egymással párhuzamosan finanszírozunk az adófizetők pénzéből, az öt titkosszolgálatról, ki tudja, hány futárszolgálatról, 3200 önkormányzatról, 26 ezer önkormányzati képviselőről.
(10.00)
Ezért Magyarországon az állam 3000 milliárd forinttal többet költ, mint a versenytárs országok átlaga, ennek következtében pedig 3000 milliárd forinttal több adót kell az államnak beszednie a családoktól, a gazdaság szereplőitől, mint a versenytárs országokban. Ilyen körülmények között ne csodálkozzunk, ha a nemzetközi pénzpiacok, finoman szólva, óvatossá váltak Magyarországgal kapcsolatban.
A befektetők még 10 százalék feletti hozamon sem veszik a magyar állampapírokat. De ugyan miért is tennék? Hiszen a független hitelminősítők sorban rontják a magyar adósság besorolását. Ezt tette a Standard & Poor’s, a Moody’s és a Fitch Ratings. Csak az utóbbi három leminősítésről vagy negatív kilátás elhelyezéséről beszélek. A londoni Euromoney most közzétett kockázati rangsora szerint a tavaly őszi 48. helyről az 53.-ra estünk vissza. Eközben - válság ide, válság oda - regionális vetélytársaink sorra javították a helyezésüket. Szlovénia 29, Csehország 21, Szlovákia pedig 19 helyezéssel előz meg bennünket. Ennyit arról, tisztelt képviselőtársaim, hogy a válság globális, a válság európai, a válság regionális. Magyarországnak minden adata ezt bizonyítja: ott van a saját külön bejáratú válsága. Még mielőtt európai, még mielőtt regionális megoldást keresünk, Magyarországnak a saját portája táján kell rendet tennie.
Eközben látjuk, hogy a magyar államcsődkockázatot a világ pénzügyi szereplői hogyan árazzák. Ismerjük mindannyian azt a pénzpiaci instrumentumot, amelynek árfolyamváltozása tükrözi a magyar adósságkockázat, csődkockázat nemzetközi megítélését, ezek a bizonyos CDS felárak. Látszik, hogy az utóbbi időben olyan magas szintre kúsztak, mint ami akkor volt jellemző, mielőtt felvettük az IMF-hitelt. Magyarországot tehát kockázatos országnak tartják. Tükröződik ez a forintárfolyamokban, tükröződik ez a tőzsdei árfolyamokban, tükröződik ez a Magyarországra beruházók, befektetők csökkenő beruházási hajlandóságán is.
Tisztelt Képviselőtársaim! Az elmúlt években, mondjuk ki, nem teljesítettünk jól. Az egymást követő kormányok vidáman osztogattak, nőttek az adóterhek, csökkent a gazdaság versenyképessége. A közgazdászok hiába figyelmeztettek, hogy nagy baj lesz, a politika leginkább csak legyintett. Az egyik párt még be sem vezette a 13. havi nyugdíjat, a másik már 14. havi nyugdíjért kiáltott. Nem csoda, ha mindennek eredményeképpen 10 százalékosra duzzadt a költségvetési hiány 2006-ban, és kellett hogy jöjjön a kijózanodás.
2006-ban aztán végre elkezdtünk egy konvergenciaprogramot, de az igazi reformok vagy el sem indultak, vagy pedig félbemaradtak. Miközben szomszédaink egyszerűsítették az adóbürokráciát és csökkentették az adókat, addig mi népszavazással és bársonyos reformokkal bíbelődtünk. Ha bajainkról kérdeztek, akkor azt mondtuk, hogy ez múló nátha, miközben rajtunk kívül mindenki látta, hogy valójában súlyosbodó influenzánk van. Aztán megérkezett a válság, és világossá vált: szövődményes tüdőgyulladásunk van, és ha nem vigyázunk, akkor halálos tüdőbaj lehet belőle. Ne gondoljuk, hogy korábban elég lett volna néhány napos fekvés és egy-két aszpirin. Most azonban már bizonyos, hogy csak a műtét, a hosszú betegállomány és egy súlyos antibiotikum-kúra segíthet.
Tisztelt Ház! Nincs és nem is lehet olyan vélt vagy valós politikai vagy választási érdek, ami miatt a cselekvés helyett a passzivitást választhatjuk. Államcsőddel ugyanis senki nem nyerhet. Az államcsődnek, a bankok csődjének, a vállalkozások csődjének, a háztartások csődjének ugyanis csak vesztesei vannak. Itt, ebben a Házban közösen a csődről egy dolgot biztosan állíthatunk: mindenáron el kell kerülnünk. Nem jó a kormánynak, hiszen övé a felelősség, és az ő dolga, hogy kivezesse Magyarországot a bajból. Ha erre képtelen, akkor hosszú ideig lejáratja a baloldalt Magyarországon, és ugyanolyan karanténba zárja a Szocialista Pártot, mint amiből a kilencvenes évek elején alig bírt kikecmeregni.
Szerintem egyébként a csőd nem jó a választási győzelemre jócskán esélyes Fidesznek sem, hiszen egy elsüllyedt hajónak már nincs szüksége új kormányosra. És nem jó a térségnek, mert ha Magyarország bedől, a dominóeffektus könnyen a többieket is maga alá temetheti. Nem jó Európa fejlettebb országainak, mert ha Kelet-Európa elsüllyed a válságban, akkor az Európai Unió is bajba kerül. Ha az új tagállamokban csődbe megy a bankrendszer, akkor Ausztria, Hollandia, Belgium és Németország is nehéz helyzetbe kerül. És legkevésbé jó az országnak, mert 10 millió ember megtakarítása, tulajdona, vagyona, lakhatása, munkahelye kerülhet veszélybe, mert újabb tízezrek veszíthetik el a munkahelyüket.
Ez a kormányzati toporgás, aminek tanúi lehetünk, Gyurcsány Ferenc látszat-válságkezelése havonta súlyos ezrekbe, tízezrekbe kerül a családoknak, súlyos százezrekbe, milliókba, tízmilliókba a vállalkozóknak, és súlyos milliárdokba, tízmilliárdokba a magyar államnak. A rendszerváltás után húsz évvel, ha nem vigyázunk, visszakerülhetünk a startvonalhoz, és végleg elszállhat a remény, hogy fel tudunk zárkózni Európához.
És nem tesz jót egy válság, egy csőd a demokráciának sem. Tudjuk, hogy a válság idején a szélsőségesek erősödnek meg a demokratikus politikai erők kárára. Márpedig se cigányozással, se zsidózással, se a külföldi tőke elleni kirohanásokkal nem teremthetünk új munkahelyeket.
Tisztelt Képviselőtársaim! Több mint 180 napja tudjuk, hogy válság van. Több mint öt hónapja volt a nemzeti csúcs, és már két hónap telt el azóta, hogy összeomlott a 14 napig érvényben lévő 2009-es költségvetés. Ennyi idő telt el, és a parlament elé még mindig nem került egyetlen olyan program sem, amelynek esélye lenne a válság kezelésére, a Reformszövetség javaslatain kívül.
Tegnap például, tisztelt képviselőtársaim, a plenáris ülésen kerek 18 percet dolgoztunk. Ennyi idő telt el az első szavazástól az utolsó szavazásig. Tizennyolc perc. A tegnapi parlamenti ülésnapon 18 percnyi szavazással tisztelegtek a képviselők a világgazdasági válság és Magyarország saját válságának megoldása előtt. Szégyen, tisztelt képviselőtársaim, hogy az ország, a politikai elit, de legfőképpen a kormány milyen mértékben nem vesz tudomást a válságról és kezelésének szükségességéről.
A kormány persze megtette a javaslatát. A szakértők erre azt mondták, az irány néhol jó, a sebesség és a bátorság viszont kevés; összességében valószínűleg inkább a válság mélyítésére, mint kezelésére alkalmas. A legnagyobb ellenzéki párt eközben nem állt elő önálló koncepcióval, ehelyett arról győzködi a társadalmat, hogy egyszerre lehet megőrizni a 13. havi nyugdíjat, csökkenteni az adókat és mérsékelni az élelmiszerek áfáját. Pedig a válságkezelés nem kívánságműsor, főleg nem akkor, amikor mindenki tudja, hogy nincs miből adni. Annyira nincs, hogy inkább az a kérdés, kitől, mitől vesznek el. Azért, hogy ne kerüljünk csődbe, azért, hogy a polgárok ki tudják fizetni a lakáshiteleiket, azért, hogy megmaradjanak a munkahelyek.
Ugyanakkor itt van az asztalon egy terv. Egy kiforrott koncepció, amelyet egy független civil szervezet, a Reformszövetség készített. A liberális, verseny alapú piacgazdaság mellett tesz hitet. Nem baloldali, nem jobboldali; nem szocialista és nem liberális. Egyszerűen Magyarország érdekében készült. A magyar demokrácia történetében ritka pillanat, amikor az Orbán-, a Németh- és a Horn-kormány volt miniszterei, liberális közgazdászok, az üzleti és tudományos élet tekintélyes képviselői közös hangot találnak, és együtt közös javaslatcsomagot alkotnak. Most mégis ez történt.
Azt hiszem, senki nem gondolhatja komolyan, hogy ezek az emberek rosszat akarnának az országnak. A személyük garancia arra, hogy ez a program segít Magyarország gazdasági bajain. Már két parlamenti párt, az SZDSZ és az MDF véli úgy, hogy hihetünk ennek a koncepciónak; garancia az alkotók személye, hozzáértése és jó szándéka. És az a tény, hogy ugyan nem a politika világából érkezett, de nem is egy, a világtól elrugaszkodott elefántcsonttoronyból. Olyan emberek írták, akik ismerik a gazdaságot és ismerik a politika világát is.
A programpontok ismerősek lehetnek, hiszen az elmúlt évben sokszor hallottuk őket, ugyanakkor egy sem valósult meg belőlük.
(10.10)
Lényegében azt javasolják, hogy a kormány a válság kezelése érdekében vezessen be a közszférában valódi bértömeg-gazdálkodást, és nominális szinten fagyassza be a béreket és a minimálbért. Módosítsa úgy a költségvetési törvényt, hogy a hiány 3 százalék alatt maradjon, a GDP-arányos adósság pedig évente 2 százalékkal csökkenjen. 2013-ra mérsékelje az állami újraelosztás arányát 42 százalékra. Jelöljön ki hiteles euróbevezetési dátumot. Tegye hatékonyabbá az európai uniós támogatások rendszerét. A kis- és középvállalkozók érdekében ösztönözze a bankokat rugalmas hitelnyújtásra. A munkahelyek megtartása érdekében három év alatt összesen 10 százalékkal csökkentse a munkáltatói járulékokat. Az adóegyszerűsítés és az adórendszer korszerűsítése érdekében két lépésben emelje meg a 18 százalékos sávhatárt, fokozatosan szüntesse meg a felesleges kivételeket, törölje el a vállalatok és a magánszemélyek különadóját, és szüntesse meg a helyi iparűzési adót.
Ellentétben némely demagóg javaslatokkal a Reformszövetség programja megjelöli a tervezett intézkedések fedezetét, forrásait is. Az állami kiadásokat négy év alatt összesen mintegy 1300 milliárd forinttal csökkentené, ezen belül megjelöli azokat a pontokat, ahonnan pénzt vesz el. A hosszú távú kiadáscsökkentés érdekében megszüntetné a felesleges állami intézményeket, és szűkítené az állami feladatok körét, csökkentené az önkormányzatok számát és a személyi kiadások mértékét, valamint visszafogná a nem hatékony Munkaerő-piaci Alap költségeit, illetve az energiatámogatásokat. Ezenkívül a nyugdíjrendszer finanszírozhatósága érdekében három év alatt 65 évre emelné a nyugdíjkorhatárt. A munkahelyteremtés érdekében pedig javasolja az atipikus foglalkoztatási módok terjesztését, segítené az alacsony képzettségűek és a nők munkaerő-piaci integrációját.
Tisztelt Képviselőtársaim! Önök is látják, nincs itt semmiféle titkos recept. A Reformszövetség azt javasolja, hogy tanuljunk a szlovákok, a csehek, a szlovénok sikereiből, és fogadjuk el végre, hogy nincs speciálisan magyar modell. Csináljuk meg végre azt, amin a körülöttünk lévő országok jó része már túl van, azt, amivel megelőztek bennünket! A Reformszövetség azt javasolja, hogy ha közelíteni akarunk Európához, ha az európai életszínvonalat, gazdasági növekedést akarjuk, akkor csináljunk végre európai politikát.
Tudom, ez a program fájni fog, méghozzá sokaknak. Persze, nem fájna ennyire, ha tavaly nem dobunk ki 60-70 milliárd forintot népszavazással az ablakon, ha bársonyos reformok ürügyén nem osztogatott volna el a kormány újabb 200-300 milliárd forintot. Nem fájna ennyire, ha decemberben a kormány nem ad 120 milliárdot a közszféra 13. havi bérére és jutalmára, és további 80 milliárdot nem ad vissza a minisztériumoknak. Mert bizony, ez a több mint 500 milliárd forint ma nagyon jól jönne. De elfecsérelte a kormány egyetlen év alatt, mégpedig mindenféle eredmény nélkül, hiszen az ország helyzete rosszabb, mint bármikor, rosszabb, mint akár egy évvel ezelőtt. A miniszterelnök népszerűsége eközben jottányit sem nőtt, a kormánypártot kevesebben támogatják, mint valaha, és bizony, a Fidesz is több támogatót veszített, mint amennyit szerzett.
Tisztelt Képviselőtársaim! Nagyon kérem önöket, hogy ha elleneznek egy újabb Bokros-csomagot, akkor támogassák a Reformszövetség javaslatát. Ha néhány hónapon belül nem akarnak Magyarországon valutaválságot, nem akarnak államcsődöt, sorozatos, tömeges vállalati és családi hitelcsődöket, akkor szavazzák meg ezt a programot. Ha nem akarnak újabb IMF-hitelért könyörögni azoknak, akiktől legutóbb sikerült hitelt szereznünk, akkor támogassák a Reformszövetség programját. Most még elkerülhetjük a 350-400 forintos eurót, a hitelek tömeges bedőlését.
Kérem a szocialista képviselőket, lássák be, hogy egyedül maradtak, és a kormány javaslatait senki nem fogja a szocialista képviselőkön kívül támogatni. Kérem a miniszterelnököt, ne úgy vonuljon be a magyar történelembe, mint aki csődbe vitte az országot. A társadalom egy dolgot biztosan nem tud megbocsátani majd neki: ha egy kormány csődbe visz egy országot. Kérem a fideszes képviselőket, higgyék el, hogy Chikán Attila, Vizi E. Szilveszter és Pálinkás József nem akarnak rosszat ennek az országnak.
Mindannyian tudjuk ebben a teremben: a polgárok többsége pesszimista, csökken a bizalom a politika, a kormány és a parlament iránt is. Ilyen körülmények között a parlament elutasító döntése azt jelentené, hogy bármilyen színvonalas is, a magyar pártok tudomást sem hajlandóak venni egy olyan programról, amely nem a politika világából érkezett. Sőt joggal gondolhatják, hogy választott képviselők hiúságból, féltékenységből, esetleg gyávaságból nem akarnak szembesülni a javasolt válságkezelési terv esetleges következményeivel. Az SZDSZ és az MDF képviselői szerint ez ma olyan luxus volna, amelyet sem az ország, sem a kormány, sem a parlament nem engedhet meg magának. Ezért tartozunk választóinknak annyival, hogy megfontoljuk a Reformszövetség javaslatait, azért, hogy néhány éven belül mi is elmondhassuk: a gazdasági versenyben nemcsak a részvétel a fontos, hanem arra is esélyünk van, hogy végre értékelhető eredményt érjünk el, tisztességes versenyben és egyenlő feltételek között, akárcsak egy olimpián.
Köszönöm megtisztelő figyelmüket. (Taps az SZDSZ és az MDF soraiban.)
