DR. KÓKA JÁNOS
DR. KÓKA JÁNOS
DR. KÓKA JÁNOS, az SZDSZ képviselőcsoportja részéről: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Nagyon köszönöm, hogy előterjesztői pozícióm mellett frakcióvezetőként is szólhatok, és képviselhetem az SZDSZ álláspontját. Kihasználnám ezt a rendelkezésre álló időt arra, hogy kicsit arról beszéljek, hogy a parlament, a parlamenti pártok felelőssége ebben a helyzetben mit is diktálna.
Elöljáróban annyit szerettem volna megjegyezni, hogy őszintén tudom remélni, hogy ezt a mai parlamenti diskurzust nem követték, vagy ha követték, akkor nem vették maradéktalanul komolyan azok a nemzetközi elemzők, pénzpiaci szakértők, akik a parlament munkájából próbálnak következtetéseket levonni arra, hogy Magyarország milyen irányba fog menni. Ugyanis, ha az itt elhangzott mondatokból próbálnánk következtetni a kormány és a legnagyobb ellenzéki párt viselkedésére a közeli jövőben, akkor az a szomorú kép tárul elénk, hogy ez a két nagy párt, a Fidesz és az MSZP egyfajta halálos ölelésbe összekapaszkodva rántja mélybe Magyarországot, esetünkben éppen a Reformszövetség javaslatainak elutasításával.
Nagyon sok hozzászólásban kitértek a képviselők arra, hogy az SZDSZ-nek és személyesen nekem is van felelősségem, amely felelősség az elmúlt néhány év kormányzati cselekedeteiben mutatkozott meg. Szeretném világossá tenni ezzel és az SZDSZ által benyújtott reformszövetségi programmal kapcsolatban az SZDSZ-frakció álláspontját. Egyrészt az SZDSZ-nek valóban van felelőssége. A felelősségünk leginkább abban áll, hogy sokkal erőteljesebben, sokkal határozottabban kellett volna képviselnünk azt a reformprogramot a kormányzás 2002-től 2008 elejéig tartó időszaka alatt, amely meggátolhatta volna azt, hogy az ország idáig jusson.
Sokkal hatékonyabban kellett volna küzdenünk az MSZP félelmei és a Fidesz mindent elutasító, reformellenes magatartása ellen, nem lett volna szabad hagynunk, hogy a szocialista többségű koalíció folyamatosan elszabotálja, megakadályozza azokat a reformokat, amelyekkel rendbe tehettük volna az oktatást, az egészségügyet, a vasutat, az állam rendszerét. Ugyanígy sokkal határozottabban kellett volna küzdenünk azok ellen a kísérletek ellen, amelyekkel a Fidesz igyekezett lehetetlenné tenni minden egyes reformot.
Tisztelt Képviselőtársaim! Ma már, ugye, egyetértünk abban, hogy tavaly tavasszal nem lett volna érdemes a 300 forintot elutasítanunk, most, hogy tudjuk, hogy ezért cserébe megkaptuk a 300 forintos vagy 300 forint feletti eurót? Az SZDSZ-nek tehát megvan a saját felelőssége, nekem is megvan a saját felelősségem. Sokkal hangosabban kellett volna kiabálnom, amikor azt látom, hogy az általunk előterjesztett vasúti reformot a Fidesz és az MSZP képviselői egymásnak vezényelve, hogy hogyan kell szavazni, próbálják meg ellehetetleníteni.
(12.00)
Ugyanez történt az energetikai reformnál, és ugyanez történt minden egyes javaslatnál, amit az SZDSZ a parlament asztalára hozott. Az elmúlt néhány év az SZDSZ által javasolt reformprogramok kudarcainak sorozata volt. Ezeknek a kudarcoknak az oka, hogy van Magyarországon két nagy párt, amely a Reformszövetség programjának elutasítása kapcsán minden korábbinál nyilvánvalóbban megmutatta, hogy milyen mértékben görcsösen és nagyon belül utasít el mindenféle, az ország megújítását, a nagy rendszereink megújítását célzó reformjavaslatot.
Szeretném azt is megindokolni röviden, hogy miért a Reformszövetség javaslatait nyújtottuk be. Látjuk azt, hogy az SZDSZ javaslatai koalíción belül a koalíciós szerződés részletezését, a reformok elindítását célozták. 2007. június végén aláírtunk egy dokumentumot a szocialistákkal, amely több mint nyolcvan pontban szedte össze a teendőket. Volt benne adóreform, volt benne rászorultságalapú szociálpolitika, volt benne nyugdíjreform elkezdése, volt benne ingatlanadó bevezetése, és volt benne nagyon sok olyan államigazgatást korszerűsítő, bürokráciacsökkentő eljárás, amelyből semmi sem lett, mert ezeknek a pontoknak a jelentős részét a Szocialista Párt nem tartotta be. Ezt követően 2008 elején az SZDSZ kilépett a koalícióból. A kormány egyedül maradt és kisebbségben. Ezt követően ahelyett, hogy továbbvitte volna legalább azokat a programokat, amelyeket kisebbségben lehetősége volt továbbvinni, a reformprogram teljes feladásával, úgymond bársonyba csomagolásával keletkeztetett - mint ahogy a beszédemben elmondtam - körülbelül 500 milliárd forintnyi további hátrányt Magyarország számára, ezzel nem előrevive, hanem további évekkel visszavetve a kibontakozás lehetőségét.
Ezt követően az SZDSZ elkészített egy programot, amelynek “Válságból lehetőség” volt a címe. Abban a programban megismételtük az összes korábbi javaslatunkat egy lényegében egykulcsos adórendszerre, az állam feladatainak szűkítésére, a 9045 darab közfeladat felülvizsgálatára, a bürokrácia csökkentésére, egy hiteles euróbevezetési menetrend elfogadására. Azt a programot annak idején előadtuk a nemzeti csúcson, a gazdasági csúcson, semmiféle foganatja nem lett. Ugyanaz történt vele, mint minden egyes olyan programmal, amit néhány vagy néhány tucat képviselő önmagában a parlament elé terjeszt. Ez történt az MDF nemzeti adószabadság-programjával, ez történt az SZDSZ “Válságból lehetőség” programjával. Két párt volt tavaly ősszel, amelyik ilyen válságkezelő programjavaslattal élt, egyik párt programját sem fontolta meg a parlament, mert az MSZP és a Fidesz továbbra is maradt abban a kényelmes, langyos állapotban, amely semmiféle megoldásért nem kiált, nyilván pártpolitikai érdekekből megpróbálja elkerülni a határozott lépések kockázatát.
Ezt követően alakult egy civil szövetség, a Reformszövetség Magyarország legtekintélyesebb közgazdászaiból, akadémikusaiból, gazdasági vezetőiből, akik összességében felsorakoztak egy program mellett. Itt az SZDSZ-nek és az MDF-nek döntési lehetősége volt. A döntési lehetőség arról szólt, hogy vagy továbbra is ragaszkodunk a saját márkajellel ellátott programunkhoz, vagy pedig azt mondjuk, hogy mivel az 90-95 százalékban összefügg vele, ezért inkább beadjuk a parlamentnek a Reformszövetség anyagát, hiszen az nem pártpolitikai indíttatásra keletkezett, hanem van mögötte egy jelentős gazdasági, szakmai és tudományos konszenzus. Ezért van a parlament előtt ma az SZDSZ aláírásával a Reformszövetség programja.
Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! Hallottuk, hogy a Reformszövetség programjai közül a kormány is elfogad néhányat, hiszen ő is ebbe az irányba akart menni, csak éppen egy picit lassabban. Ez dicséretes, de el kell mondanom, hogy a Reformszövetség tervezete nem svédasztal, amiről szemezgetni lehet, hanem egy koherens egész, egy olyan koncepció, amelyben minden mindennel összefügg. Egy-két dolgot persze lehet rajta változtatni, sőt lehet egy teljesen új programot a parlament elé hozni, de akkor az legalább annyira koherens, legalább annyira egységes kell hogy legyen, mint a Reformszövetség programja.
Ami pedig az irányt és a sebességet illeti: persze az is egy álláspont, hogy az út minden, a cél semmi. Senkinek a filozófiai nézeteit nem akarnám megsérteni, Edward Bernstein is mondott valami hasonlót, de ezt a hozzáállást ha lehet, inkább ne a gazdaságpolitikában, és inkább ne egy válság kellős közepén alkalmazzuk. Itt ugyanis több kell, mint hogy elinduljunk, meg is kéne érkezni valahova, méghozzá minél gyorsabban.
Azt is hallottuk, hogy a kormánypárt szerint hibák vannak a Reformszövetség számításaiban. Minden tiszteletem mellett engedje meg államtitkár úr, hogy megjegyezzem, mi néhányan valahogy jobban bízunk Békesi Lászlóban, Chikán Attilában, Oszkó Péterben, az akadémikusok és a munkaadók által jegyzett programban, mint a Pénzügyminisztérium számításaiban és előrejelzéseiben, belekalkulálva, hogy a kormány az elmúlt években, különösen az elmúlt hónapokban még csak véletlenül sem találta el a költségvetési hiányt vagy éppen a növekedés mértékét. 2006-ban, tisztelt államtitkár úr, az ön által jelenleg vezetett, akkor még az ön közreműködése nélkül működő minisztérium ezermilliárdos nagyságrenddel vétette el a hiány előzetes becslését, félrevezetve ezzel a magyar társadalmat, a magyar gazdaság szereplőit, a magyar parlamentet és az akkori koalíciós partnert.
Tisztelt államtitkár úr, 2006-ban önök akkora hibát vétettek a magyar költségvetés előzetes alakulásának becslésénél, amely hiba és az ezt követő évente több száz milliárdos hibák egész egyszerűen olyan mértékben csökkentik a Pénzügyminisztérium szavainak, számításainak hitelességét, hogy ne csodálkozzunk azon, ha a magyar gazdaság jelentős része egész egyszerűen nem tudja már elfogadni, és sokkal inkább hisz egy önöktől független gazdaságpolitikai szemlélőnek.
És valahogy, tisztelt államtitkár úr, a kormány ezekben a becslésekben mindig egy irányba tévedett, mintha mindig túl optimista lett volna, szemben mindenki mással. Csak az a baj, hogy egyszer sem volt igaza. Persze, nem kizárható, hogy Békesi tévedjen, vagy Oszkó, esetleg Chikán, de hogy mindannyian egyszerre! Hogy mindenki tévedne, tisztelt államtitkár úr, tisztelt MSZP, tisztelt Fidesz? Ezt a lehetőséget zárjuk ki, annál is inkább, mert a lényeget tekintve ugyanazt mondja Bokros, Járai, Jaksity, Szapáry, Csillag, Mihályi, László Csaba, Csaba László, mindannyian. De ezt mondják a hazai és külföldi elemzők, ezt mondja az IMF is. Szinte kizárt, hogy ennyien tévedhessenek egyszerre.
Arról is volt szó, hogy a társadalom nem viselne el ilyen terhelést. Ha jól emlékszem, kormányzása első nyolc hónapjában Horn Gyula is ezt mondta Békesinek, aki le is mondott. Aztán majdnem csődbe mentünk, és Bokros Lajos az utolsó pillanatban rántotta el a kormányt a fal és a csattanás előtt. Emlékeim szerint a társadalom nem örült a Bokros-csomagnak, és bizony voltak is tüntetések szép számmal, a csomag azonban működött, és ’98-ban a legtöbb elemző szerint az MSZP magának és nem a stabilizációs intézkedéseknek köszönhette, hogy elvesztette a választásokat. Ezzel szemben 2001-ben, amikor Argentína csődbe ment, Buenos Airesben utcai harcok törtek ki, a belvárost kifosztották, és többen meghaltak. Az összecsapások miatt a kormány előbb éjszakai kijárási tilalmat hirdetett, majd kénytelen volt lemondani. Szóval, a tapasztalatok azt mutatják, hogy a társadalom egy dolgot biztosan nem bocsát meg, azt, ha egy kormány, egy politikai elit csődbe viszi az országot. Ettől óvnám magunkat, ettől óvnám az MSZP-t és a miniszterelnököt is.
Az is elhangzott, hogy a Reformszövetség valójában a magas jövedelműek érdekeit képviseli, és nem elég érzékeny a társadalmi feszültségekre, meg az, hogy ami jó a gazdaságnak, az nem biztos, hogy jó a polgároknak. Erre három dolgot szeretnék mondani. Először is azt, hogy a polgároknak, a családoknak, a vállalkozásoknak, az államnak a csőd a legrosszabb, az, ha megszűnik több százezer munkahely, ha 350 forint lesz egy euró, ha bedőlnek a hitelek, ha magyarok százezrei veszítik el az állásukat, a lakhatásukat, az autóikat. Másodszor: a rendszerváltás után húsz évvel lassan illene megszoknunk, hogy kapitalizmusban és nem szocializmusban vagy annak egy új formájában, neoszocializmusban élünk. A legfőbb munkáltató tehát nem az állam, hanem a magánszektor.
Amikor a szocialista vezérszónok arról beszél, hogy Magyarországon a kormány legfontosabb célja - államtitkár úr is említette - a közszférában foglalkoztatottak foglalkoztatási biztonságának erősítése, akkor meghűl a vér azokban, akik piacgazdaságban gondolkoznak, hiszen ezzel nem mást mondunk, mint hogy állami pénzen, vagyis az adófizetők pénzén teljesen fölösleges munkahelyeket tartunk fönt a közszférában csak azért, mert a közszféra dolgozóit nem akarjuk kiengedni a munkaerőpiacra.
(12.10)
A piaci, a versenypiaci viszonyok, a polgári demokrácia és a liberális piacgazdaság alapszabályait teszi zárójelbe ez a vélemény.
Ha a magánszektornak viszket, akkor mindannyian vakaródzunk. Ezt az alapszabályt a kapitalizmusban el kell fogadnunk. Ha a vállalatainknak gondjai vannak, akkor mindenki gondban van, mert nem lesz munkahely, nem lesz fizetés. Ezért ha a tőkét segítjük, a vállalkozásokat segítjük, akkor a régi munkahelyek megtartását és újak megteremtését segítjük.
Harmadszor: lehet átkozni a kapitalizmust, de nézetem szerint ez a gazdasági rendszer az elmúlt kétszáz évben több jólétet biztosított az emberiségnek, mint bármely korábbi modell. 1800-ban az átlagéletkor a világon 30 év körül volt, ma 66. Akkoriban kevesebb mint egymilliárdan éltek a földön, ma pedig a 7 milliárd felé közelítünk. Az emberek sokkal rosszabbul éltek, rosszabbul táplálkoztak, mint ma; egy-egy rossz termés százezrek halálába került. Ha tehát ez igaz, akkor el kell fogadnunk, hogy a kapitalizmus minden válság ellenére jobb irányba változtatta az emberek életét. Ha tehát nem tetszik a menyasszony, akkor adjuk vissza a hozományt is, mert az úgy dukál, úgy illendő.
Ha azt nézzük, mennyi időnk maradt, akkor be kell hogy lássuk, nem túl sok. A modern politika ugyanis nagyon nagy mértékben felgyorsult; egy ország néhány év alatt lecsúszhat, de néhány év alatt fel is emelkedhet. Magyarország lényegében 2-3 év alatt veszítette el regionális vezető szerepét, most néhány hónap alatt jutottunk soha nem látható mélységbe. De van ellenkező példa is, Szlovákia példája, amely azt mutatja, hogy egy állam néhány év alatt fel is tud kapaszkodni az élvonalba. Emlékezzenek csak vissza, a kilencvenes évek végén úgy tűnt, hogy Szlovákia kimarad a NATO-ból és az Európai Unióból. Aztán jött a Dzurinda-kormány, jött egy új politika, és Szlovákia egy jó hajrával néhány év alatt mindkét szervezetbe bekerült.
Az elmúlt években, amikor adócsökkentést, egyszerűbb adórendszert, az állami bürokrácia leépítését javasoltuk, a miniszterelnök gyakran elmondta, hogy nem tehetem meg azt, amit a szlovákok. És tényleg, nem is tette meg. Alig történt valami, a reformok pedig elakadtak. Ma a szlovákok évekkel előttünk járnak, nincsen a bedőlés határán a tőzsde, euróval fizetnek, és talán még a válság alatt is növekedni fog a gazdaságuk.
Ezzel az érveléssel, amit a Szocialista Párt és a kormány használ, úgy gondolom, hogy az MSZP karanténba zárja magát. Azt hiszem, mára az MSZP tökéletesen egyedül maradt ezzel a politikájával. A kilencvenes évek elején mondták azt, hogy a rendszerváltó pártok az MSZP-t évekre karanténba zárták. Most mintha ennek az ellenkezője történne, ahogy elnézem, ma furcsamód éppen a miniszterelnök és a programja zárja a baloldalt karanténba. Ezért nehéz az együttműködés. Bezárkóztak, és hiába dörömbölünk, senki sem nyit ajtót. Márpedig ez biztosan nem jó senkinek, sem a szocialistáknak, sem az ellenzéknek, sem az országnak. Nem tisztem, hogy tanácsot adjak önöknek, tisztelt szocialisták, de ettől a politikától, úgy gondolom, sürgősen menekülniük kéne.
Viszont a mai parlamenti vita alkalmával megismertük a Fidesz válságkezelő programját, úgy szól, hogy a kormány mondjon le. Úgy gondolom, hogy ez a megoldási javaslat kínosan kevés. Kínosan, mondom, mert majd amikor elemezzük az egyes fideszes hozzászólók felszólalásait, akkor látjuk, hogy rettenetesen kínos kettősségben, rosszul érezték magukat a felszólalók, mert egyrészt pontosan tudják, hogy valami hasonlót kellene csinálni, mint amit a Reformszövetség javasol, de nyilván pártpolitikai érdekeik nem engedik, hogy felvállaljanak olyan programot, amely ha szükséges is, de a szavazóik számára tarthatatlanná teszi azt a mindent tagadó álláspontot, amit eddig használtak.
Van itt egy tipikus gondolkodási hiba. Ez pedig az, hogy ha valamit rossznak gondolunk, akkor abból nem következik, hogy az ellentéte jó. Ha a másik téved, attól még nem lesz nekünk automatikusan igazunk. Ha valaki nagyon nem ért egyet a kormánnyal vagy Gyurcsány Ferenccel, abból még nem következik, hogy neki egyben igaza is van. A Fidesz sok szempontból jogosan ellenzi vehemensen a kormány tevékenységét. Abban is igaza van a Fidesznek, hogy nem kell minden héten új programot hirdetni, hanem egy program kellene, de azt meg kellene valósítani. Ebből azonban egyáltalán nem következik, hogy a Fidesz politikája helyes. Főleg akkor nem, amikor tulajdonképpen nincs is politikája, vagy ha van, akkor azt titkolja a választók előtt.
Szerintem egy átlagember megengedheti magának, hogy szimplán valami ellen foglaljon állást. Mondhatja például, hogy ő nem szereti a baloldalt; mondhatja, hogy ő antikommunista. Ez egy demokráciában egyébként rendben is van. Egy politikai párttól, egy ellenzéki párttól azonban ez kevés. Az ugyanis nem elég, ha elmondják, hogy mit miért nem csinálnak. Nem elég, hogy a Fidesz antigyurcsányista. Azt is el kell mondania, hogy mit javasol, mit tenne a gazdasági válság megoldásáért. Például, ha egyetért azzal, hogy 40 százalék környékére kellene levinni Magyarországon az állami újraelosztást, abból egyenesen következik, hogy csökkenteni kell az állam költségeit, csökkenteni kell az adókat. Tehát ha a mondat első felében ezzel egyetértenek, akkor nem lehet, logikailag nem lehet, a gazdaság szabályai szerint és egyébként a politika morális szabályai szerint sem lehet elmondani azt a másik fél mondatot, amely megcáfolja az első fél mondat törekvéseit.
Attól tehát, hogy a Fidesz kritizálja a kormány gazdaságpolitikáját, önmagában korántsem következik, hogy amit mond, az jó, főleg, ha nem mond semmit. Az ugyanis nem lehet egy felelős ellenzéki erő programja az elmúlt 80 év legnagyobb válságának közepén, hogy az MSZP menjen el. És az sem program, hogy majd lesz egymillió munkahely.
Tisztelt Képviselőtársaim! Abban bízom, hogy az indító hangulat ellenére, ahol úgy a szocialisták, mind a Fidesz elutasító volt a programmal kapcsolatban, a vita során ki tud alakulni egy olyan álláspont, amely közelebb hozza Magyarországot, közelebb hozza a parlamentet a Reformszövetség válságból kiutat mutatható álláspontjához.
Köszönöm megtisztelő figyelmüket. (Taps az SZDSZ és az MDF soraiban.)
