DR. WIENER GYÖRGY
DR. WIENER GYÖRGY
DR. WIENER GYÖRGY, az MSZP képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Elnök Úr! Államtitkár Úr! Képviselőtársaim! Első közelítésben úgy látszott, hogy szakmai vitát folytatunk a választási törvényjavaslatról, azonban Répássy képviselőtársam, frakcióigazgató úr felszólalásában általános politikai kérdéseket érintett elsődlegesen, és csak érintőlegesen foglalkozott a beterjesztett törvényjavaslatokkal. Ezért vezérszónoki hozzászólásomban kénytelen vagyok én is foglalkozni ilyen problematikával, és csak azután térhetek rá a választási rendszer átalakításával kapcsolatos szakmai kérdések tárgyalására.
Téved Répássy képviselőtársam, amikor úgy véli, hogy a miniszterelnök álláspontjában egy bizonytalanság, ingadozás tapasztalható a választási rendszer reformját illetően. Valóban 300 főben jelölte meg a kormányprogram a parlament létszámát, de ehhez rögtön hozzá kell tennünk, hogy amikor a miniszterelnök a programbeszédét elmondta, a 200 fő említésével kompromisszumkészségét kívánta jelezni az ellenzék számára, nem pedig a frakció, illetőleg a miniszterelnök között volt ellentét, vagy a miniszterelnök saját korábbi és későbbi véleménye, felfogása között.
A lényeg azonban mindig az, hogy milyen törvényjavaslatot terjesztenek be, és erről Répássy képviselőtársam nem beszélt. 2006 nyarán a parlament megtárgyalt már egy törvényjavaslatot, amelynek miniszteri expozéját Petrétei József akkori igazságügyi és rendészeti miniszter mondta el. Ez a törvényjavaslat 298 főben határozta meg a parlament létszámát. Ha meggondolom, a 298 és a 300 között nem igazán radikális a különbség, lehetett volna akár 300 is, nem ez a kérdés lényege. Akkor a Fidesz és a KDNP egyértelműen elutasította ezt a törvényjavaslatot, noha az egyéni választókerületeket is tartalmazott. A javasolt megoldás ugyanis a német modellt vette volna át, mégpedig oly módon, hogy 149 képviselőt egyéni választókerületben választottak volna meg, tehát nagyon erősen megmaradt volna az egyéni választókerületi rendszer, ráadásul 50 százalékra nőtt volna ezek aránya a jelenlegi 45 százalékról, emellett 149 képviselőt országos listáról.
A német modell természetesen azt jelentette, hogy az egyéni választókerületi eredményeket is a listás szavazati arányok alapján kell figyelembe venni, és a keletkezett többletmandátumokkal valóban megemelkedett volna a parlament létszáma 302 vagy 304 főre, sokkal többre semmiképpen nem, ahogy ezt a német tapasztalatok is jelezték. Teljesen egyértelművé vált 2006 nyarán, hogy nem az az alapkérdés a Fidesz számára, hogy vannak-e egyéni választókerületek vagy nincsenek, hanem az az alapkérdés, hogy mindenképpen elutasítja a rendszer érdemi arányosítását abból kiindulva, ami természetesen minden párt számára legitim lehetőség, hogy az egyéni választókerületi megoldás, különösen annak kétfordulós francia abszolút többségi formája a párt számára előnyös; '98 és 2002 ezt egyértelműen bizonyította, 2006 egyébként ennek ellenkezőjét igazolta.
Tehát nem azért bukott el a 2006-os javaslat, mert az egyéni választókerületeket nem tartalmazott, hiszen, mint az előbb említettem, nőtt is valamelyest ezen körzetek aránya a rendszer egészén belül, hanem az elutasításnak az volt a döntő oka, hogy a szisztéma arányosít. Az akkori vitában természetesen felmerült az is, hogy túl magas a létszám. Ebben a kérdéskörben mozdult el a kormány, illetőleg a miniszterelnök a korábbi álláspontjától. A 200 fő azt jelenti - legfeljebb 200 fő szerepel a 9086. számú törvényjavaslatban -, hogy a kormányzat elfogadja a Fidesz álláspontjának egy rendkívül lényeges elemét, tehát a kompromisszumkészségét jelzi. Az más kérdés, hogy amikor általában a kormány a kompromisszumkészségét jelzi az ellenzék felé, akkor ez nem pozitív megítélést vált ki, hanem olyan reakciókat, mint amilyenekkel Répássy képviselőtársam egyébként színvonalas hozzászólásában találkozhattunk. (Dr. Répássy Róbert: Köszönöm szépen.)
(12.40)
Mi a dolog lényege? Az a dolog lényege, hogy mihelyt azt mondja a kormányzat, hogy 200 - illetőleg a konkrét törvényjavaslatban 199 - fő legyen a parlament létszáma, akkor kiderül, hogy a másik oldal részéről nem kap kompromisszumkészséget. Tehát a másik oldal nem hajlandó elmozdulni a korábbi álláspontjától, hanem elvárja azt, hogy a saját álláspontjának feladására kizárólag a kormányoldal kényszerüljön. Ebből pedig az következik, hogy nincs igazán esélye - sajnálattal kell megállapítom - annak, hogy a kormány által benyújtott törvényjavaslatot a parlament elfogadja, s ezáltal megvalósuljon valóban a kisebb parlament, mégpedig racionális keretek között.
Nem szerencsés a vitákban a személyekre való hivatkozás, az argumentum ad hominem érvelés. Ez egyszer azonban erre mégis rákényszerülök, mert konzervatív politikusok jelentették ki azt, hogy a vegyes választási rendszer csak egy bizonyos létszám felett alkalmazható. 1989-ben az Ellenzéki Kerekasztal megbeszélésein, amikor Antall József győzködte partnereit egy kompromisszumos megállapodás szükségességéről, önmaga fejtette ki, hogy lehetetlen 300 fő alatti parlament esetén a vegyes rendszert érvényesíteni. Hozzá kell tennem, hogy talán 250 főnél ez még érvényesíthető lenne, de 200 főnél ez teljes mértékben lehetetlen.
Tegnap a bizottsági vitában utaltam egy másik kiváló konzervatív személyiségre, Salamon Lászlóra, aki a vitában részt vett - most is -, ő azt írta le 1999 tavaszán, hogy lehetetlen 176 alá menni az egyéni választókerületek számát illetően. 152-re még le lehet menni - ennyi volt egyébként a kerekasztal megállapodása, csak utóbb a parlament felemelte a 152 egyéni választókerületi számot 176-ra -, talán még 145-re is le lehet menni, de arra semmiképp nincs lehetőség, hogy 88 vagy 100 egyéni választókerület létezzen.
Tehát abban az esetben, hogyha elfogadjuk a Fidesz álláspontját, és a kormány is meg az MSZP-frakció is elfogadta a Fidesz álláspontját, hogy radikális legyen ez a csökkentés, akkor ennek az a következménye, hogy a vegyes rendszertől - akármennyire is sajnálatos ez, mert vannak előnyei - búcsút kell venni, és vagy egy tiszta egyéni választókerületi szisztémát választunk annak minden kiszámíthatatlanságával, vagy pedig egy arányos listás megoldást, amely tulajdonképpen semleges, mert nem igazán téríti el egymástól a szavazat- és a mandátumarányokat.
A többségi szisztéma alapelve valóban az, hogy biztosítja a stabil kormányzás lehetőségét, de minél kevesebb a parlamentben levő pártok száma, ez a szempont annál kevésbé jelentős. 1989-90-ben, amikor nem lehetett tudni, hogy hány párt jut be a parlamentbe, indokolt volt a stabilitási szempont ilyen nagymérvű figyelembevétele, jelenleg azonban, amikor a parlamentben öt párt - és most már csak négy frakció - működik, ez a szempont nem lehet meghatározó jelentőségű, különös tekintettel arra, hogy egy rendkívül magas, 5 százalékos jogi küszöböt vagy úgynevezett kizárási klauzulát alkalmazunk. Ebből pedig az következik, hogy a racionális megoldás - mint előbb már jelentem - az arányos, tiszta listás rendszer bevezetése.
Nagyon röviden azonban kitérnék arra is, hogy mi lenne a hatása annak, ha tiszta egyéni választókerületi rendszert alkalmaznánk, illetőleg a múltban mi lett volna ennek a hatása. 1994-ben, hogyha csak 176 egyéni választókerületben választottak volna képviselőket, akkor 149 MSZP-s, és nulla fideszes képviselő ült volna a parlamentben '94-98 között. Gondolom, ez a Fidesznek sem lett volna akkor érdeke.
Ha azt nézzük - vegyünk egy külföldi példát -, hogy például Kanadában, ahol tiszta egyéni választókerületi rendszert alkalmaznak a brit szisztémával, tehát a relatív többségű elvvel, hogyan alakultak egyes választási eredmények, akkor azt láthatjuk, hogy egy kormánypárt, a konzervatív párt a következő választáson a 301 fős parlamentben 2 mandátumot tudott szerezni. Igaz, hogy ott a pártok beágyazottabbak - lévén, hogy 1867 óta, amióta Kanada domínium, mindig többpárti parlament működött -, és vissza tudott kapaszkodni, és jelenleg is kormányon van, bár éppen a bukás előtt.
De Magyarországon, ahol még a pártok beágyazottsága nem olyan mértékű, ott rendkívül kockázatos lenne egy tiszta egyéni választókerületi rendszer. Ezt egyébként Tölgyessy Péter, aki ennek a szisztémának nagy híve, szintén felismerte az Ellenzéki Kerekasztalon tartott előadásai - mert tulajdonképpen nemcsak hozzászólt, hanem előadásokat is tartott - során, amikor elmondta azt, hogy ő tulajdonképpen leginkább azzal a megoldással rokonszenvezne, hogy csak egyéni választókerületek legyenek, de első alkalommal legyen lehetőség arra, hogy a pártok meg tudják mutatni az arcukat. Ezért akkor azt indítványozta, hogy 200 fő egyéni választókerületből kerüljön a parlamentbe, 50 fő pedig egy kompenzációs listáról vagy egy országos listáról, többféle elképzelés is elhangzott; mármint olyan országos listáról, amelyre szavaznak, tehát ott a többségi és az arányos elem viszonya 80:20 arány megoszlást mutatott.
Tulajdonképpen látnunk kell azt, hogy azért olyan magas ma a parlament létszáma, mert az Ellenzéki Kerekasztalon belül kialakított kompromisszum nyomán létrejött vegyes rendszer ezt a magas számot megkövetelte. Ha megnézzük azt, hogy az Ellenzéki Kerekasztal végül is az MSZMP és a harmadik oldal felé milyen megoldással fordult, akkor azt láthatjuk, hogy döntően Antall József kompromisszumos javaslata nyomán egy olyan koncepciót terjesztettek elő, amelyben 152 képviselőt egyéni választókerületben választanak meg, 150 képviselőt pedig listán. Nagy vita volt, hogy ez területi lista legyen-e vagy országos lista, végül is a területi listás megoldás kerekedett felül.
Akkor azonban már érzékelni lehetett, hogy ez az 50:50 arányú megoszlás is egy nagyon aránytalan szisztémát eredményezne, ezért az MSZMP javaslatára a szisztéma kiegészült egy 70 fős kompenzációs országos listával. Majd - mint erre előbb már utaltam - a parlamenti vita eredményeképpen csökkent a kompenzációs helyek száma 12-vel, és nőtt meg az egyéni választókerületi körzetek száma 24-gyel, így aztán a 374 helyett 386 fős lett a parlament, ma is ez a helyzet.
Teljesen egyértelmű volt akkor, hogy egyetlenegy választásra akarták ezt a szisztémát létrehozni, de Magyarországon nagyon jól tudjuk, hogy ami ideiglenes, az rendkívül hosszú ideig tart, azóta is ez a választási rendszer működik. Hozzá kell tennem, nemcsak arra gondolok, amire most Répássy képviselőtársam arckifejezését olvasva - szerintem - ő gondol (Dr. Répássy Róbert: Avarkeszi Dezső is.) hanem arra is, hogy az úgynevezett közjogi provizórium is 1920-ban jött létre, 1944-ig tartott, nem pedig csak 2-3 évig, mint ahogy azt eredetileg feltételezték.
Visszatérve az adott témakörünkre: mivel egyetlenegy választásra kívánták ezt a szisztémát megteremteni, ezért már 1990-ben a folyosón - mint erre Hankó Faragó Miklós képviselőtársam utalt -, majd '91-től már az írott dokumentumokban is javasolták a kisebb parlament megteremtését. Ezen a területen - el kell ismernünk - a Fidesz játszott úttörő szerepet, 1991-ben, amikor a magyar Moncloát akarta a Fidesz megteremteni, akkor a számos javaslat egyike a kisebb parlament volt 220-250 fővel, amely mellé egy arányos, tiszta listás megoldást rendeltek volna.
A Fidesz 1994-es választási programja is még az arányosítást pozitív értéknek tartotta, bár ez a program nem foglalt egyértelműen állást abban a kérdésben, hogy az egyéni választókerületek, illetőleg a területi listás mandátumszámok aránya, viszonya milyen legyen. Amikor 1996-97-ben hat-, majd az MDNP létrejötte után hétpárti tárgyalások zajlottak, akkor a Fidesz hajlott arra, hogy a német modellt átvegye. Akkoriban az MDF ragaszkodott leginkább ahhoz, hogy maradjon meg a fennálló szisztéma, hogy ne történjen arányosítás.
1999 márciusában kezdte meg működését a választási rendszer reformját előkészítő eseti bizottság, amelynek tevékenysége rendkívül tanulságos, mert ott minden párt számára lehetőség nyílt arra, hogy hosszasan fejtse ki álláspontját arányosságról, kormányozhatóságról, stabilitásról, női kvótáról és számos egyéb kérdésről. Akkor a Fidesz már mereven elzárkózott attól, hogy a szisztéma arányos legyen, a Magyar Szocialista Párt viszont akkor is és azóta is az arányos megoldás híve.
Azt kell mondanom, hogy amikor úgy tűnik, hogy számunkra a közvélemény-kutatási adatok kedvezőek, akkor is azt valljuk, hogy legyen arányos a megoldás, mert nem kívánjuk a rendszer torzító hatása folytán parlamenti felülreprezentáltságunkat.
(12.50)
Ilyen helyzetbe kerültünk 1994-ben, de különféle kül-, bel- és gazdaságpolitikai okok miatt nem a parlamenti matematika érvényesült, hanem létrejött egy MSZP-SZDSZ-koalíció. Tehát az volt a helyzet, hogy noha erősen felülreprezentáltak voltunk, abszolút többséghez jutottunk, mégsem egyedül kormányzott az MSZP ’94 és ’98 között. Ennek a ténynek a tanúsága az, hogy 1997-től egyértelmű az MSZP álláspontja: arányos rendszer kell.
Nagyon hosszú ideig a Szocialista Párt a német modellben, a megszemélyesített arányos képviselet szisztémájában látta a megoldást. Miért? Azért, mert akkor még úgy tűnt, hogy lehetséges, elfogadtatható a társadalommal is meg a politikai partnerekkel is egy mérsékeltebb létszámcsökkentés, 290 fős, 298 fős, 300 fős, 304 fős parlament - különféle elképzelések voltak. Ha ezt a megoldást választjuk, miként ezt egyértelműen jelezte a 2006 nyarán benyújtott törvényjavaslat is, akkor természetesen az egyéni választókerületek fennmaradhatnak, sőt fenn is kell maradniuk.
Amikor a Szocialista Párt elállt a vegyes rendszertől és ezáltal az egyéni választókerületi szisztémától, ennek az volt az oka, mint előbb már jeleztem, hogy elfogadtuk a Fidesz álláspontját. A Fidesz is egyébként minden időszakban más-más létszámot mondott. ’91-ben, mint előbb már jeleztem, 220-250 fős parlamentben gondolkodtak a fiatal demokraták. 1997-ben sem voltak még hívei egy nagyon radikális létszámcsökkentésnek. 1998 őszén, még az eseti bizottság létrejötte előtt az volt a Fidesz véleménye valóban, hogy 220 fős legyen a parlament, 150 képviselőt egyéni választókerületben válasszanak meg, 70 főt pedig regionális listákról, hiszen a Fidesz szakértői, politikusai is világosan látták, hogy egy ilyen alacsony létszám mellett a megyei listák fenntarthatatlanok.
1999-ben először 276 fős parlamentet javasolt a Fidesz, aztán 2000-ben ez 290 fősre emelkedett. 2005-ben, amikor Fodor Gábor kezdeményezésére folytak a négypárti tárgyalások, a Fidesznek szintén az volt a véleménye, hogy legyen a parlament 290 fős, mégpedig oly módon, hogy 152 képviselőt egyéni választókerületben válasszanak meg, legyen egy 60 fős országos lista, amelyre szavaznak a választópolgárok, és legyen egy olyan 78 fős kompenzációs lista, amelyen összegyűjtik a töredékszavazatokat, és azok alapján osztják ki a mandátumokat. Tehát akkor is egy magasabb létszám mellett gondolta a Fidesz a vegyes rendszer megőrzését. Hozzá kell tennem, hogy természetesen a 2005-ös javaslatban sem volt igazi arányosítás jelen. Hiszen ez 1998 óta már nem célja a fiatal demokratáknak.
Kétségtelen, hogy a 2005-ös tárgyalások során nem volt a Fidesz pozíciója egyszerű, tudniillik, miközben zajlottak a tárgyalások, Orbán Viktor 2005. október 16-án a Felvonulási téren tartott beszédében megfogalmazta új koncepcióját, amely szerint új gazdaságra, új politikára és új államra van szükség. Az új állam egyik lényeges attribútuma pedig az volt, hogy meg kell felezni a parlamenti képviselők számát, de legfeljebb 200 fős lehet a törvényhozó testület létszáma. Ez pedig azt eredményezte, hogy miközben zajlottak a tárgyalások, a Fidesz pozíciója nem volt egyértelmű, mert a beterjesztett javaslat 290 főről szólt, a pártelnök álláspontjában pedig ott volt már a 200 fő.
Tehát változtatásokról ebben az esetben is beszélhetünk, de hogy ilyen változások vannak, azt én nem ítélném meg negatívan a Fidesz esetében sem, hanem az állandósuló társadalmi nyomás következményeként értékelném azt, hogy valóban egyre alacsonyabb parlamenti létszámról beszélnek a pártok. Az is igaz, hogy utoljára csatlakozott ehhez a körhöz az MSZP, bár tulajdonképpen az SZDSZ, amelyik a Fideszhez hasonlóan nagyon korán felvetette már a kisebb parlamentet, szinte mindvégig valamilyen 250 fő körüli törvényhozásban gondolkodott, bár nyilvánvalóan a 200 főset sem vetette el.
Nézzük meg azt, hogy azok az ellenérvek, amelyeket elsősorban Salamon képviselőtársam felsorakoztatott a törvényjavaslattal szemben, megállják-e a helyüket. Ezekkel részben már a bizottsági többségi vélemény ismertetésekor foglalkoztam. Most azonban lehetőségem nyílik arra, hogy a tárgykört részletesebben is vázoljam. Hozzá kell tennem, hogy ettől kezdve már kizárólag szakmai és nem politikai érvek sorakoztathatóak fel.
Először is: akadályozza-e a stabil kormányzást az arányos szisztéma? Az arányos listás rendszer, mint jeleztem, az Európai Unió tagállamainak többségében létezik, és valóban, a harmadik Francia Köztársaságban, bár ott más választási rendszer volt, nagy volt az instabilitás. Ennek ellenére a negyedik köztársaság választási rendszere behozta az arányos rendszert, további instabilitást eredményezve, és voltak olyan tapasztalatok a weimari köztársaság esetében is, hogy egy arányos listás megoldás a kormányozhatóságot veszélyezteti.
De az elmúlt évtizedek tapasztalatai, mint erre már utaltam, egészen mást mutatnak. Tegnap a bizottsági ülésen is elmondtam azt, hogy Hollandiában - ahol a legarányosabb szisztéma működik, mert az egész ország a mandátumkiosztás szempontjából egy választókerületet alkot - 1982 és 2009 között mindössze három miniszterelnök volt: 1982 és ’94 között Lubbers, CDA-s, tehát kereszténydemokrata miniszterelnök; 1994 és 2002 között Vim Kok, munkapárti, baloldali miniszterelnök; és 2002-től - ma is ő van még hivatalban, - Jan Peter Balkenende, szintén CDA-s, vagyis kereszténydemokrata miniszterelnök. Tehát 27 év alatt három miniszterelnök, még ha voltak is közben jelentősebb kormányátalakítások, semmiképpen sem azt mutatja, hogy valamiféle instabilitás állna fenn.
De hozhatnám a dán példát is, ahol 1982-től napjainkig szintén csak három miniszterelnök volt hivatalban: ’82 és ’93 között Schlüter; ’93 és 2001 között Poul Nyrup Rasmussen - ő jelenleg egyébként az Európai Szocialisták Pártjának az elnöke -, 2001 óta pedig a liberális Venstre párti Anders Fogh Rasmussen, tehát az előző Rasmussen névrokona, aki most rövidesen amúgy a NATO-nak lesz a főtitkára, és ezért kell megválnia miniszterelnöki tisztségétől, nem pedig azért, mert a tiszta arányos rendszer valamiféle instabilitást eredményezne. Tehát ezt az érvet nem tudjuk igazán megalapozottnak elfogadni.
A következő ellenérv az, hogy ebben a rendszerben a választópolgárok és a megválasztott képviselők között nagy lesz a szakadék. Kétségtelenül nagyobb lesz a távolság, mint egy olyan szisztémában, ahol az egyéni választókerületek megfelelő súlyt képviselnek, vagy netán dominanciával rendelkeznek. De ha megnézzük, hogy egy 200 fős vagy 199 fős parlamentben hány egyéni választókerület lenne, akkor azt mondhatjuk, hogy ez körülbelül 88 lenne vagy maximum 100, ha a belső arányokat megbontjuk. Lennének olyan megyék, ahol mindössze 2 egyéni választókerület létezne. Ilyen lenne például Tolna megye, ilyen lenne Nógrád megye, Vas megye, Zala megye. Ha egy megyét két egyéni választókerületre osztok fel, abban az esetben már egyáltalán nem beszélhetünk arról, hogy ott valamiféle közvetlen kapcsolat létezhet. Egyébként sem a közvetlen kapcsolat volt igazán az érv még az Ellenzéki, illetőleg a Nemzeti Kerekasztalon sem az egyéni választókerületi megoldás mellett. Maga Tölgyessy Péter mondta, hogy radikálisan csökkenteni kell az egyéni választókerületek számát, és ezáltal radikálisan meg kell növelni a területüket, meg kell növelni településszámukat, meg kell növelni népességszámukat. Tehát csak akkor tud érvényesülni az egyéni választókerületi szisztémából származó előny, ha az egyéni választókerületek száma viszonylag magas, ez viszont 200 fős parlament esetén vegyes rendszerben nem igazán látszik megvalósíthatónak.
Történt ma már utalás arra, hogy amennyiben csökkentjük a mostani szisztémában az egyes elemek számát, mondjuk, megfelezzük, akkor ha 76 területi listás képviselői helyünk lenne, akkor lennének olyan megyék, ahol például egyetlenegy képviselőt lehetne területi listáról megválasztani - ez lenne, mondjuk, Nógrád megye -, és lennének olyan megyék, mint például az általam előbb említettek, ahol mindössze két képviselőt lehetne listáról megválasztani. Ebben az esetben az arányosság elve teljes mértékben elveszne. Valójában olyan helyzet állna elő, hogy az egyéni választókerületekben és a területi választókerületek többségében - hiszen ha három főt választanak meg, az sem biztosítana igazán arányosságot - a többségi elv érvényesülne. Mindössze három olyan megye volna egy ilyen megfelezés esetén - Budapest, amely ilyen szempontból megyének számítana, továbbá Pest és Borsod megye -, ahol kellő számú képviselő juthatna be a területi listáról.
(13.00)
Ilyen alacsony létszám mellett, ilyen alacsony mandátumszám mellett - ahogy a választástudomány mondja: magnitúdó mellett - az arányosság nem tud érvényesülni. Az egész szisztéma radikálisan eltolódna a többségi elv irányába, egyébként ma is inkább a többségi elvre jellemző sajátosságok azok, amelyek meghatározzák a választási rendszer működését, semmint az arányosság szempontjai. Nagy a rendszer aránytalansági hajlama, ahogy ezt a kutatók - választástudománnyal, politológiával, szociológiával, alkotmányjoggal foglalkozók - megfogalmazták.
Át kell térnem a következő ellenérvre, mégpedig arra, hogy ebben az esetben a pártközpontok jelölnék ki a képviselőket. Először is: területi listákról van szó. A javaslatban 176 képviselő területi választókerületben szerezné meg a mandátumát, tehát az országos központ mellett a megyei pártszervezetek is minden jelöltet állító pártnál, a jelölés folyamatában meghatározó szerepet játszanának. Mint korábban már, a bizottsági vélemény ismertetésekor jeleztem, döntően a párt belső demokratizmusától függ az, hogyan is állítják össze a jelöltnévsort.
Természetesen van lehetőség arra - hogy most távoli példát mondjak, és egyetlen pártnak az érzékenységét se érintsem -, hogy a párt elnöke egymaga megírja a listát. Ez volt a helyzet Görögországban 1981-89 között, amikor Andreas Papandreu vezette a pánhellén szocialista mozgalmat. De természetesen arra is lehetőség nyílik, hogy a párt felső vezetése csak a 23 országos listás hely betöltésével - bár ez a töredékszavazatok feláramlása miatt akár felmehet akár 26-ra, 29-re is - foglalkozik. Tehát ezt a jelöltnévsort állítja össze, és meghagyja a megyéknek, hogy a megyei pártvezetések döntsenek ilyen kérdésekben. Természetesen, ha csak egyéni választókerületek léteznének, akkor is minden lehetőség adott arra, hogy a párt felső vezetése vagy a legfelsőbb pártvezető jelöljön ki minden egyes egyéni jelöltet, ő döntsön minden személyi kérdésben.
Végezetül ki kell térnem arra az ellenérvre is ismételten, amely szerint egy ilyen megoldás a pártok túlsúlyát, a pártoknak a politikai rendszerben gyakorolt dominanciáját eredményezné. Ez a helyzet a többpárti parlamentáris szisztémákban is, tehát ott a párturalom érvényesül; ez a helyzet valóban Magyarországon is. Ha valaki megnézi, mondjuk, az európai uniós tagállamok választási eredményeit 1945-2008 között, akkor nem nagyon fog függetlenekkel találkozni, még ott sem, ahol tiszta egyéni választókerületi rendszer érvényesül, mint Nagy-Britanniában, ahol relatív többségi, vagy Franciaországban, ahol az abszolút többségi szisztéma működik, hanem pártok által delegált jelöltek megválasztásával fog találkozni, a parlamentek döntően pártelvűek.
De hozzá kell tennem, hogy van megoldás erre a problémára, mégpedig az a megoldás, hogy létezhet a függetlenek listája is, sőt éppen a Fidesz számára készített még 1989-ben Körösényi András egy olyan koncepciót, amelyben az egyéni lista önmagában abszurdnak tűnő, de mégis racionális fogalma megjelenik, ott egy képviselő is, önmaga listaként léphet fel. Egy ilyen lehetőségtől - bár ezt még nem egyeztettem sem a kormányzattal, sem a frakcióval, sem a frakcióvezetéssel - nem zárkózna el az MSZP, hogyha ezáltal lehetőség nyílna arra, hogy esetleg a parlament mégiscsak elfogadja a beterjesztett választási törvényjavaslatot.
Az érvek és az ellenérvek természetesen felhozhatók, mint erre Salamon képviselőtársam nagyon helyesen utalt, valamennyi választási rendszer mellett, azonban azzal az érvvel szemben nagyon nehéz ellenérveket megfogalmazni, hogy egy 200 fős vagy 199 fős parlament esetében a vegyes megoldás már nem működőképes. Én azt javasolom ellenzéki képviselőtársaimnak, hogy fontolják meg ezt a felvetést, fontolják meg ezt a kérdéskört, és ha valóban az a céljuk, hogy a parlament létszáma radikálisan csökkenjen, fogadjanak el egy olyan törvényjavaslatot, amely a szavazatokat és a mandátumarányokat csak minimálisan téríti el egymástól, s ezáltal jobban kifejezik a választói akaratot.
Köszönöm a figyelmet. (Taps az MSZP soraiban.)
