HERÉNYI KÁROLY
HERÉNYI KÁROLY
HERÉNYI KÁROLY (MDF): Köszönöm a szót, elnök úr. Köztársasági Elnök Úr! Miniszterelnök Úr! Elnök Úr! Engedjék meg, hogy önökön kívül még három urat köszöntsek itt a teremben, a Tudományos Akadémia jelenlegi elnökét és két előző elnökét. (Taps.) Ezt teszem azért, mert úgy gondolom, hogy nemcsak ebbéli minőségükben ülnek itt, hanem a reformbizottság tagjaiként is, akiktől én, megmondom, nagyon sokat várok. Hiszen az a tehetetlenség, az a tétlenség, ami a magyar politikai közviszonyokra jellemző, megoldásért kiált. Vannak történelmi előzményei ennek a bizottságnak, hiszen volt már ilyen helyzetben az ország a trianoni katasztrófa után, amikor a kormányzati többség nem volt képes döntéseket a parlamenten keresztülvinni, pedig komoly többsége volt. Akkor az akkori miniszterelnök egy 33-as bizottságot hozott létre, ami aztán delegált jogokkal felruházva sok-sok problémát volt képes megoldani, és én bízom abban, hogy a reformbizottság is be tudja ezt a feladatot tölteni.
Miniszterelnök úr, szeretném azzal kezdeni, hogy én egy szűk, meglehetősen és sajnálatosan szűk csoport érdekében fogok most szólni. Ők pedig nem más csoporthoz tartozók, mint az adófizetők rendkívül szűk társasága és csoportja. Ha megnézzük, hogy a magyar munkavállalók, illetve a munkaképes korú lakosság hány százaléka járul hozzá adóforintjaival, legalábbis a személyi jövedelemadót illetően a költségvetés bevételi oldalának finanszírozásához, akkor azt látjuk, hogy számuk alig haladja meg az egymillió embert, ha ebből a közalkalmazottak sokaságát levesszük, hiszen az ő esetükben az állam az egyik zsebéből a másik zsebébe teszi át a pénzt.
Hogyan jutottunk ide, és miért jutottunk ide? Azért, mert miután ők vannak kisebbségben, és miután nagy többségben vannak a költségvetés kedvezményezettjei, akik inkább a kiadási oldalon jelentkeznek, a két nagy párt közötti politikai vita tulajdonképpen őket célozza, a kommunikáció őket célozza; érthető: ők fogják eldönteni a választások kimenetelét. Ez idáig érthető; de ha a két nagy párt csak az egyre csökkenő méretű elosztható torta elosztásának a feltételein vitatkozik, és közben nem gondoskodik arról, hogy ez a torta hogyan növelhető, hogyan lehet jobb helyzetbe hozni az adófizetőket, hogyan lehet azon a rendkívül rossz helyzeten változtatni, hogy ma Magyarországon nagyon kevesen és relatíve nagyon sok adót fizetnek, akkor pontosan oda jutunk, ahol vagyunk. Azért van ilyen nehéz helyzetben a magyar gazdaság, mert ennek a csoportnak az érdekeit a politikában, a parlamentben alig-alig képviseli valaki. A Magyar Demokrata Fórum úgy gondolja, hogy ennek az igen fontos, társadalmi szempontból igen fontos csoportnak az érdekeit képviselni kell, és ezt mi megtesszük.
(12.20)
A mai napra visszatérve, én azt hittem, hogy valami konkrét javaslatok sokaságával fogjuk szembetalálni magunkat, érvek fognak ütközni érvekkel, és hogy a politika szereplői, a pártok keresik a kiutat ebből a nehéz helyzetből. De azt hiszem, hogy nemcsak én voltam ezzel így, hanem az állampolgárok sokasága, akik egyre nehezebb helyzetben vannak. És ahelyett, hogy konkrétumokat hallottunk volna, ahelyett, hogy az összefogás reménye érzékelhető lett volna a felszólalásokból, azt látjuk, hogy minden ott folytatódik, ahol tavaly decemberben abbahagytuk, hogy a szereplők és a szerepek nem változtak, és azt vitatjuk, hogy a múltban ki mit rontott el, a jelen egy kicsit, de a jövő mintha nem is lenne érdekes. Én szeretnék ezen változtatni, és szeretnék néhány konkrét javaslattal előállni, ami nem túl nehéz, hiszen én ezt megtettem tavaly novemberben is az adótörvények vitája során.
Egy válságban azonnali és gyors döntésekre és cselekvésre van szükség, amit nyilván az Országgyűléstől és a kormánytól várnak az állampolgárok. Nem igaz, hogy nincs mozgástér és nincs mozgási lehetőség. Valóban, adócsökkentésre számos okból most nincs lehetőség, de az adórendszeren belüli átcsoportosításra nemcsak most van lehetőség, hanem volt is lehetőség, mondjuk, tavaly ősszel az adótörvények vitája során.
Én magam terjesztettem be egy olyan javaslatot, ami a személyi jövedelemadó 18 százalékos sávhatárát tolta volna föl 1 millió 700 ezer forintról 2 millió 200 ezerre. Ez körülbelül 130 milliárdnyi pluszkiadást adott volna, viszont az eredménye az lehetett volna, hogy az átlagbérből élők nem a legmagasabb adókulccsal adóznak, és a bérbefagyasztás ellenére körülbelül 7-8-9 ezer forintos nettó jövedelemnövekedést okozott volna az átlagkeresetből élő munkavállalóknak. Ellentételezésként akkor azt javasoltam, hogy 2 százaléknyi áfaemeléssel kompenzáljuk ezt a bevételcsökkenést, akkor az egyensúly megmarad, társadalmilag igazságosabb a dolog eloszlása, hiszen akkor mindenki egyenlően vállal részt az adóterhekből.
Az volt a Pénzügyminisztérium elutasításának az indoka, hogy ennek bizony 1,4 százaléknyi inflációnövelő hatása van, ami már akkor sem volt igaz, most meg végképp nem az. Tehát most ennek a lehetősége, hogy inflációgerjesztő hatása lesz egy ilyen lépésnek, teljességgel irreális, nyugodtan meg lehet lépni, sőt a mostani helyzetre való tekintettel nemcsak 2 százaléknyi áfaemelés indokolt, hanem talán egy kicsivel több, és az onnan keletkező többletbevétellel csökkenteni kéne a munkaadók járulékfizetési kötelezettségeit, mert az egyik csak a munkavállalón segít, a másik pedig a munkaadón is.
Ha ezt villámgyorsan meglépné a kormány, és beterjesztené ezt a törvényjavaslatot, akkor egy-két hónapon belül érezhető javulást tapasztalnának úgy az állampolgárok, mint a munka világának egyéb szereplői, a munkaadók is. Kell hozzá csöppnyi bátorság, hogy ezt megtegyük, mert éppen az európai parlamenti választásra készülünk, de ezt félre kéne tenni, mert a válság nem figyel oda, hogy milyen választások előtt állunk, és ha mindig ezek az elsődleges szempontok, akkor pontosan oda jutunk, ahol éppen vagyunk.
Aztán, ha ezt megléptük, és némileg enyhítettünk a helyzeten vagy a válság okozta problémákon, akkor viszont azonnal el kell kezdeni a reformok sokaságát, illetve azok megvalósítását, mert ez így nem mehet tovább. Nagyon helyes törekvése volt a kormánynak éveken keresztül a költségvetési egyensúly felé való közelítés, de sajnos emellett teljesen megfeledkezett arról, hogy a fejlődés forrásait biztosítsa, úgy, hogy az egyensúly felé azért törekedjünk. Ezt mindenképpen pótolni kell. Ez csak kiadáscsökkentéssel valósítható meg, az pedig megkerülhetetlenné teszi a reformok sokaságát.
A reformok sikerének három alapvető feltétele van. Az első feltétel az, hogy a politika értsen egyet abban, hogy ezek megkerülhetetlenek. Ezt minden normális ország megtette, meglépte, és mindenhol eredménye is mutatkozott. A környezetünkben, de Európában is igen ritka, talán a skandináv országokra jellemző, hogy az állami újraelosztás mértéke az 50 százalékot meghaladja. Ha megvan a politikai egyetértés és konszenzus, akkor a következő lépés a szakmai szervezetekkel való egyeztetés és egyetértés megszerzése, és a végén egy igen komoly társadalmi egyetértés, társadalmi konszenzus. Ha ez így épül egymásra, akkor a siker garantált.
Hadd idézzek én is Bokros Lajos legutóbbi tanulmányából, ami a képviselőket, minket három csoportba sorol. Azt mondja, hogy egyes képviselők sokasága nem is érti, miért van szükség reformokra. Sajnos ennek számos jelét látjuk. A következő csoport ugyan érti, de nem áll érdekében, hogy ezeket megvalósítsa. A harmadik érti, érdekében is áll, csak nem tudja kellő eredményességgel kommunikálni a szükségességét, és ezért elhal, elakad a dolog. Ha a társadalmi egyetértés - politikai-szakmai - megvan, akkor nekivághatunk ezeknek, és akkor a kiadási oldal megtakarításával valóban olyan helyzet teremthető, hogy a magyar gazdaság fejlődési pályára állítható, de enélkül ez nem fog menni. Amennyiben a kormánynak olyan javaslatai lesznek, amelyek ezt az irányt követik, akkor természetesen számíthatnak arra, hogy akár ellenzéki pozícióból is ezeket a törekvéseket hajlandóak vagyunk támogatni.
Még néhány olyan dologról, amire szükség lenne, és azonnali politikai és kormányzati aktivitást igényel. Igen komoly gazdaságdiplomáciai erőfeszítéseket kellene tenni, mégpedig azért, mert ez az európai szintű vagy világméretű válság, amely a multikat is sújtja, nyilván arra fogja őket ösztökélni, hogy az anyavállalatok és az anyaországok a megszorításokat először ne a saját hazájukban érvényesítsék, hanem mondjuk, olyan országokban, mint Magyarország, ahol leányvállalataik vannak. Gazdaságdiplomáciai aktivitás kérdése, hogy tudjuk-e ezek negatív hatásait tompítani.
De nagyon nagy szükség lenne gazdaságdiplomáciai tevékenységre az eurózónához való mielőbbi csatlakozás elérése érdekében is. Az IMF-hitelre több okból volt szükség, de legfőképpen azért, hogy egy rendkívül drága, rendkívül ingatag és sebezhető pénzügyi rendszert képesek legyünk működésben tartani. Igen komoly megtakarítást jelentene úgy Magyarországnak, mint az Európai Uniónak - hiszen az ő kölcsönét is igénybe kellett vennünk -, ha lehetővé tenné a mielőbbi eurózónához való csatlakozást, de itt megint vissza kell térnem arra, hogy ennek vannak belpolitikai feltételei.
El kell hitetnünk az Európai Unióval, hogy amit az egyik kormány meghoz - remélem, hogy politikai egyetértés birtokában -, azt a következő kormány nem fogja keresztülhúzni és nem fogja átírni, mert akkor hiteltelenné válunk az Európai Unió előtt. Az Unió pedig azt vehetné tudomásul, hogy a saját országai, a legfejlettebb országai sem képesek teljesíteni azokat a feltételeket az euró birtokában és erős gazdasági háttérrel, amelyet tőlünk elvárnak a mi gyenge forintrendszerünk birtokában és lehetőségeivel, tehát itt komoly lehetőségeink lennének és adódnának.
Érdemes lenne elgondolkodni azon, hogy a forintárfolyam esésének lehetnek azért előnyei is, hiszen az import drágul, az export olcsóbbá válik, ami a hazai kis- és középvállalkozók exportlehetőségeit nyithatná meg, és a hazai piacon való szerepük, jelenlétük is erősödhetne, miután egy mesterséges fék áll be az importban. Ezt ki kéne használnunk, és ennek a lehetőségeit értékesítenünk kéne.
Az önkormányzatok vonatkozásában - és örülök, hogy miniszterelnök úr erről beszélt - az igazgatási rendszer méretének a csökkentése és a kiadáscsökkentés rendkívül fontos lenne, hiszen nincs még egy olyan ország, amelyik ilyen önkormányzati rendszert tart fönt. 3200 önkormányzat van, és elvileg mindegyik kistafírozható mindenféle drága hivatallal, a szakképzettség, illetve a szakmai felkészültség viszont hiányzik. Ez számos döntésben tetten érhető.
S korlátozni kéne az önkormányzatok kötvénykibocsátási lehetőségét, hiszen oly mértékben adósodnak el különösen a megyei és a megyei jogú városok önkormányzatai, olyan terheket vesznek a nyakukba, ami végső soron az állam terheit fogja növelni, és ami egyáltalán nem szabályozott és nem kontrollált.
A közbiztonság az állampolgárok lehetőségeit vagy életfeltételeit elfogadhatóbbá, komfortosabbá teszi. 5-6-7 milliárd forint plusszal a rendőrőrsprogram folytatható lenne, ami a komfortérzetet erőteljesen fokozná.
(12.30)
És egy ilyen nehéz helyzetben, amikor a legtöbb normális ország a közmunkákhoz nyúl, ez nálunk is szóba került, egy témát hadd emeljek ki: érdemes lenne elgondolkodni egy bérlakás-építési programon. Ha megnézzük a magyar lakásállomány tulajdoni szerkezetét, 90 százalékon felüli a magántulajdon aránya. Egyetlen normális országban nincs ez így. Ezért nem mobil a magyar munkaerőpiac szereplője, ezért nem tud egyik helyről a másikra menni, mert egyszerűen röghöz kötött a tulajdonlás miatt. Ez egy olyan program, a bérlakásépítés, ami viszonylag kis állami költséggel, PPP formájában, hiszen Ausztriában így csinálják, megvalósítható lenne. Nagyon sok gazdasági és társadalmi pozitívum lenne a hozadéka.
Én bízom abban, hogy miniszterelnök úr válaszában azért ad valami reményt a nézőknek, az állampolgároknak a vonatkozásban, hogy van elképzelésük a politika szereplőinek, a kormánynak, a Magyar Országgyűlés pártjainak arról, hogy hogyan lehet ebből a válságból kilábalni, mert nincs más utunk, mint a kilábalás. Utána készülni kell a válság utáni állapotra, hiszen ez a lehetőség, ami számunkra most nyílik, ezt is magában hordozza. Köszönöm szépen. (Taps az MSZP, az SZDSZ és az MDF soraiban.)
