DR. SCHIFFER ANDRÁS
DR. SCHIFFER ANDRÁS
DR. SCHIFFER ANDRÁS (LMP): Köszönöm a szót, elnök úr. Mielőtt az érdemi hozzászólásomnak nekikezdenék, röviden azért szeretnék reagálni Mandur képviselőtársamra. Az ülésszak elején, még májusban elmondtam egy eléggé éles közbekiáltásokkal tarkított szópárbaj közepén, hogy természetesen minden képviselőcsoportnak és minden képviselőnek nyilvánvalóan azonos joga van felszólalni, és mi a magunk részéről teljes mértékben szeretnénk tiszteletben tartani a képviselők és a képviselőcsoportok egyenlő jogát a megszólaláshoz.
(14.00)
Ugyanakkor, ha valami tanulsága van az elmúlt húsz évnek, akkor talán azért az, hogy nem lehet úgy csinálni, akár hogyha az elmúlt húsz évet megelőző időszakról van szó, akár hogyha a megelőző kormányciklusokról van szó, mint hogyha a történelem mindig az adott kormányzati ciklussal kezdődne. Ez nem csak önökre vonatkozik, ez vonatkozik a teljes magyar politikai elitre, az igen tisztelt jelenlegi kormánypárti képviselőtársakra, hogy nagyon bevetté vált 1990 óta, hogy mindenki úgy gondolja ebben a parlamentben, kizárólag azzal tartozik elszámolással, amit az adott parlamenti ciklusban mondott és gondolt. Ez nem így van. Egy közéleti szereplő azzal is morálisan elszámolással tartozik a választók felé, hogy egyébként a közéleti szereplése során akár 25-30 évvel ezelőtt mit tett. Ennyit erről.
Ami magát a törvényjavaslatot illeti, elöljáróban szeretném elmondani, természetesen én is tisztában vagyok azzal, hogy maguk az előterjesztők rengeteg módosító javaslatot beterjesztettek, éppen ezért megfontolásra ajánlom, hogy maga az általános vita folytatódjék esetleg majd még szeptemberben. Ugyanakkor, miután jelenleg úgy áll a helyzet, hogy az általános vitára most itt van lehetőség, engedjék meg, hogy az eredeti szövegről Karácsony képviselőtársamhoz és másokhoz hasonlóan szóljak hozzá, hiszen most ez van házszabályszerűen itt vitára bocsátva, nem pedig az a normaszöveg, ami majd esetleg a módosítók alapján kialakulhat, úgyhogy ne tekintsék sértésnek, hogy nem a benyújtott módosítóikról beszélünk.
Szerintem akkor, amikor itt többen, Vágó Gábor képviselőtársam és mások is arra próbáltuk felhívni az önök figyelmét, hogy ez a törvényjavaslat egy alkalmatlan eszköz arra, hogy a XXI. század médiaviszonyait szabályozza, akkor szerintem itt néhány dolgot félreértettek. Arról van szó, miközben valóban számos jelenség a mai médianyilvánosságban nem egyszerűen újraszabályozásra, szabályozásra szorul, azt kell észrevennünk, hogy a jelenlegi nyilvánosság, a XXI. század médianyilvánossága egészen más logikával szabályozható, ragadható meg a jogalkotó számára, mint amilyen eszközök 1986-ban vagy 1996-ban rendelkezésre álltak. Ami az általános kritikánk ezzel a törvényjavaslattal kapcsolatban, az pontosan az - mondom, itt most nem belemenve a részletekbe -, hogy nem tesz mást a jogalkotó, mint a korábban, mondom, most vissza se menjek a rendszerváltás előtti időkre, az 1996-os paradigmán belül, tehát az 1990-es évek jogalkotói technikáit használva próbál valamilyen megoldást találni a jelenlegi médianyilvánosság viszonyaira.
Ennek tudható be, hogy - nagyon egyszerűen szólva - nagyon kis körre céloz bizonyos értelemben ez a törvény, nem veszi tekintetbe azt, hogy ha jelenleg egy valóban hatékony és egyben a szólásszabadságot, a kreativitást is szolgáló új nyilvánosságtörvényt akar a parlament, akkor nem lehet nem hozzányúlni például a szerzői jogi szabályozáshoz (Vágó Gábor tapsol.), és azzal is számot kell vetni, hogy számos más jogterület van, amit kezelnie kellene egy ilyen törvénynek, amit egyébként ez a törvényjavaslat nem tesz meg, és nem is tehet meg. Vitatkozhatunk arról, hogy kinek mennyi ideje volt, az előterjesztőknek vélhetően nem volt túl sok idejük ezt a törvényjavaslatot előkészíteni, hiszen nincs is olyan ambíció, hogy az összes érintkező jogterületre nézve valamiféle új szabályozást alkotnának. Tehát még egyszer mondom: a megközelítéssel és a szabályozás filozófiájával van alapvető problémánk.
Konkrétumokat említek, hogy mi minden nincsen kezelve. Az egyik terület, amire vélhetően egy ilyen típusú törvénynek jó lenne kiterjednie, az maga az igazságügyi tájékoztatás, hogy egyébként egy tipikusan XX. századi problémával kezdjem. Ugye, volt arra példa, magam eljártam ügyvédként, amikor egy korábbi miniszterelnököt perbe fogott egy minisztérium, és a bíróság kizavarta a kamerákat és az újságírókat, és akkor sebtiben az akkori kormány próbált valamiféle jogszabály-módosítást elérni. Viszont látható - itt nemcsak a bíróságokról, de a rendőrségi munkáról is lehet beszélni -, nincsen tisztázva az, hogy egyáltalán az igazságügyi tájékoztatás során hogyan kerülhet egyensúlyba a közvéleménynek adott esetben teljesen jogos érdeklődése, információéhsége, illetve az érintetteknek, akár a sértetteknek is a személyiségi joga.
Még egy dolog, ami viszont egy picit talán már átvezet a XXI. századba: ha valóban elkötelezetten a sajtószabadságot próbálja védeni egy ilyen törvény - itt most egy kicsit összefoglalóan az egész törvénycsomagról ejtenék néhány szót -, akkor nem elég pusztán a különböző gazdasági monopóliumokra célozni, amikor a sajtó függetlenségéről beszélünk. Nem lehet nem észrevenni azt, hogy ma a hagyományos nyilvánosságban, ide nem értve az internetes nyilvánosságot, az egyik legnagyobb torzító hatást a különböző piaci monopóliumok mellett az állami, önkormányzati cégek hirdetési politikája jelenti. Az, hogy ma Magyarországon helyben, a helyi nyilvánosságban - nem az V. kerületről beszélek, nem Budapestről beszélek, hanem a vidéki városokról, függetlenül attól, hogy narancs vagy piros színű kormányzás van az adott városban - a helyi nyilvánosság nagyjából az 1990 előtti állapotokat idézi, egész egyszerűen azért, mert simán megteheti azt egy helyi polgármester, önkormányzat, hogy gyakorlatilag kézből eteti a helyi sajtót. Nincsen a városokban független televízió, független újság. (Vágó Gábor tapsol.)
Magyarul: ha valami a parlamentnek a sajtószabadság védelmében elsőrendű kötelezettsége lenne, hogy az állami, önkormányzati szervek, illetve az állami önkormányzati cégek hirdetési politikáját szorítsa korlátok közé, ez ad lehetőséget arra, hogy a helyi nyilvánosságot felszabadítsuk a különböző színezetű Döbrögik uralma alól. (Vágó Gábor tapsol.) Erre nem terjed ki ez a törvényjavaslat.
A harmadik, ami már átevez arra a területre, amit úgy neveznék, nem igazán XXI. századi ez a törvényjavaslat, hogy nem lehet úgy hozzányúlni ehhez a szabályozási területhez, hogy nem nyúlunk bele a polgári törvénykönyv személyhez fűződő jogokat tárgyaló fejezetéhez, függetlenül a Ptk. kodifikációs folyamatától. Amikor Novák képviselőtársam itt a szemünkre hányta, hogy mi itt a gagyi zsebkamerákat nem vesszük tekintetbe a módosító javaslatunknál, azzal kapcsolatban csak annyit szeretnék a figyelmébe ajánlani, hogy a gagyi zsebkamerák jogállását nem egy ilyen törvényjavaslatnak kellene szabályoznia, például pontosan a polgári törvénykönyvben kellene, és erre vonatkozóan vélhetően egy új törvényjavaslatot is be fogunk terjeszteni a Ház elé még az őszi ülésszak során, rendezni azt, hogy az oknyomozó újságíró, amennyiben törvénysértést tár fel, akkor a hang- és képfelvételhez fűződő jogok az ő esetében korlátozhatóak legyenek. Tehát magyarul: az oknyomozó újságírónak ne kelljen különböző személyiségi jogi perektől tartania akkor, amikor adott esetben éppen mondjuk, egy bűncselekményt tár fel.
Menczer képviselő asszonynak abban nincsen igaza, amikor itt a jogsértő chates tartalmak nyilvánosságra hozatalát hozta fel - azt hiszem, Vágó képviselőtársammal vitatkozva -, hogy ha valaki önmagában kimásol egy bármilyen beszélgetést, és azt közzéteszi egy internetes portálon, az én álláspontom szerint a hatályos jogi szabályozás szerint is törvénysértő. Ez önmagában nem válasz arra a felvetésre, Vágó képviselőtársam teljesen másról beszélt, szerintem itt félreértés van önök között, erre mindjárt ráerősítenék, amire Vágó Gábor szeretett volna utalni. Viszont valóban van egy probléma, és ezt ez a XX. századi paradigma nem igazán képes kezelni, hogy jelenleg a magánbeszélgetések és a magántitok védelmével kapcsolatban a levéltitok az alaptípus, amit a magyar jog kezel, és nem teljesen egyértelmű, hogy amikor nem a hagyományos kommunikációban elhangzott szövegeket tesz ki például egy internetes oldalra, az hogyan fogható meg. Erre az a lehetőség van, hogy a polgári törvénykönyv, de adott esetben a büntető törvénykönyv szabályait hozzá kellene igazítani a jelenlegi nyilvánosság feltételrendszeréhez.
(14.10)
Ennek a törvényjavaslatnak természetesen vannak pozitív törekvései is, amire néhány ellenzéki képviselő már utalt. A 14., 15., 16., 17. és 18. §-okban megfogalmazott célok üdvözlendők; más kérdés, hogy ezeknek a szép célkitűzéseknek a kibontása nem igazán van végiggondolva. Az, hogy a személyiségi jogok, az emberi méltóság, a különböző megalázó helyzetektől való védelem például a kereskedelmi televíziózás tekintetében fokozott súllyal legyen jelen, ez üdvözlendő. Ugyanakkor itt újra beleütközünk a sietség okozta különböző problémákba, hiszen miközben vannak pozitív törekvések például a reklámszabályozásban is, az előterjesztő mintha nem vette volna figyelembe, hogy van egy párhuzamos szabályozás a hatályos, két évvel ezelőtti reklámtörvényben, ráadásul két évvel ezelőtt egy rendkívül széttagolt jogi szabályozás jött létre a reklámjogra, hiszen a gyógyszertörvényben is van már egy önálló reklámszabályozás, valamint a közoktatási törvényben, szerencsejáték-törvényben. Meglehetősen szerencsétlen tehát, hogy nincs hozzávarrva ez a törvényjavaslat a már párhuzamosan létező és ezt a szabályozási javaslatot már érintő - és most nem az 1996-os médiatörvény reklámszabályairól beszélek - más reklámszabályokhoz.
Úgy csinál az előterjesztő, mintha nem lenne már hatályban az elektronikus kereskedelemről, illetve az információs társadalommal összefüggő egyes szolgáltatásokról szóló törvény, ahol már van a tartalomszolgáltatóra nézve felelősségi szabály, sőt az a törvény ennél a törvényjavaslatnál jóval korrektebb módon szabályozza azokat a kategóriákat, amelyek most joggal adnak okot félreértésekre. Amire Vágó képviselőtársam utalni kívánt: ennek a törvénynek a definíciós rendelkezése az 1. §-ban - amire aztán épül a regisztrációs kötelezettség is a 22. §-ban, tehát a médiaszolgáltatás, médiatartalom definiálása - legalábbis nem teszi egyértelművé, nem zárja ki azt, hogy például Vágó Gábor blogját vagy a különböző twitteres, tumblres tartalmakat önök nem kívánják egy kalap alá venni a rendes hírportálokkal, újságokkal és a többi.
Ha már itt történeti visszatekintés volt az elmúlt percekben, hadd utaljak vissza arra, hogy a jelenleg hatályos sajtótörvény, az 1986. évi I. törvény valóban a cenzúra időszakának volt a törvénye. Arról van szó, hogy 1986-ban, amikor visszakeményedett a rendszer, az akkor ébredező ellenzék megregulázására hoztak Magyarországon egy olyan törvényt, amely generálisan a szórólapokra nézve is előírta a regisztrációs kötelezettséget. Az a helyzet, hogy ez a törvény ma is hatályban van. Amikor lemennek a Nyugatiba, és különböző szóróanyagokat vesznek kézhez, érdemes megnézni, hogy van-e rajtuk impresszum, mert ez a Kádár-Gáspár-féle törvényjavaslat minden nyomtatott anyagra kiterjedően előírta ezt a regisztrálási kötelezettséget. Nem látom be, hogy a mai technológiák mellett, nem pusztán csak Vágó Gábor blogját védeném, hanem úgy egyáltalán, a hagyományos sajtótermékek tekintetében is alkotmányos-e egyáltalán a jelenlegi regisztrációs kötelezettség, az ahhoz tapadó büntetőjogi vagy szabálysértési jogi szankciórendszer. Úgy gondolom, hogy nem alkotmányos. Az egész regisztrációs kötelezettséget úgy, ahogy van, el kellene felejteni. Azok a kötelezettségek, amelyek okkal támaszthatók bármilyen tartalomszolgáltató felé - személyhez fűződő jogok esetében például -, anélkül is érvényesíthetők, hogy egy külön állami szervezetet létrehoznánk, és azt a médiafelügyelettel megbízná a parlament.
S még egy dolog ezzel kapcsolatban - azt hiszem, egy picit túl fogom lépni az időkeretet -, amikor különböző nyilvántartásba-vételi kötelezettséget kívánnak előírni, gondoljanak arra, hogy 2005-ben a szocialista rendőrség Makón éppen egy fideszes szervezettől kobozta el a számítógépét, s így ki tudja, milyen, a választásokkal összefüggő egyéb tartalmakat is elvittek, mert a helyi fideszes képviselőjelölt egy választási kampányújságot csinált úgy, hogy nem jött föl Budapestre, nem regisztráltatta a kultuszminisztériumban, s ezzel felmerült, hogy valamiféle szabálysértést, sőt esetleg vétséget követett el. Teljesen anakronisztikus ma már ez az intézmény. (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az idő leteltét.)
Újra kérek szót.
