ERDŐS NORBERT
ERDŐS NORBERT
ERDŐS NORBERT (Fidesz): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! Tisztelt Államtitkár Úr! Nem mai történésről szeretném tájékoztatni az Országgyűlést, de ami történt az egykori Szovjetunióban, az sajnos sok embertársunkat tragikusan érintett, és káros utóhatásai jelenleg is érzékelhetők.
A történet kezdete a hetvenes évek derekára nyúlik vissza, ekkor kötött az akkori magyar kommunista kormány több helyszínre vonatkozóan államközi szerződést a Szovjetunió kormányával. Már a szerződéskötések körüli homály és titkosság is sejtetni engedi az akkori események mai feltárói számára, hogy - mint az a kommunista időkben általában - ebben az esetben sem volt szabályosnak és korrektnek nevezhető az akkori munkavállalók és munkaadók közötti kapcsolat. Az akkori vezető politikusok kiugró kereseti lehetőséget, az átlagosnál magasabb egzisztenciát ígértek a jelentkezőknek, de mélyen hallgattak a munkásokra leselkedő veszélyekről, az embertelen körülményekről, a munkavédelem és az egészségügyi ellátás szinte teljes hiányáról. Az akkori rendszer cinizmusára jellemző, hogy a munkásoknak az előre beígért járandóságot sem fizették ki teljes mértékben azok a vállalatok - vagyis lényegében a magyar állam -, amelyek a magyar munkásokat alkalmazták.
Tetézte ezeknek a szerencsétlen sorsú embereknek a bajait - és erről egyre több dokumentum, leírás kerül elő -, hogy Tengiz közelében, Gurjevtől északkeletre, Azgir közelében kísérleti atomrobbantásokat hajtottak végre. A szovjetek 1988-ban 16, 1989-ben 17 alkalommal robbantottak ezen a vidéken. Könnyű belátni, ezek az elborzasztó körülmények nagyon sok ember halálát okozták már ott a helyszínen, és később hazatérésük után is. Akik szerencsésebbek voltak és életben maradtak, azok is szinte kivétel nélkül valamilyen egészségkárosodást szenvedtek el az ottani tarthatatlan állapotok miatt.
Azt persze ma már nehéz megítélni, hogy elsősorban a robbantások vagy a munkakörülmények voltak-e a felelősek a kialakult betegségekért - vélhetően a kettő együtt -, bár nyilván azoknak, akik elszenvedték a megpróbáltatásokat, nem ez a legfontosabb. Az viszont annál inkább, hogy miért nem kaphatnak a magyar államtól valamiféle életjáradékot kárpótlásként. Sokan olyan mértékű károsodást vagy rokkantságot szenvedtek, ami nem teszi számukra lehetővé a munkavállalást, vagy nagymértékben korlátozza őket abban. Az egykoron ígért magasabb életszínvonal helyett csak a nyomorúság jutott nekik osztályrészül.
Tisztelt Országgyűlés! A választási körzetemben is él egy ilyen honfitársunk, mint amilyenekről az általam felidézett szomorú történet szól, Mester Istvánnak hívják, Murony községben lakik, 51 éves, az egészségi állapota rendkívüli mértékben megromlott. Éppen abban az időszakban, 1986 és 1988 között a Szovjetunióban, Tengizben, amikor ott a legtöbb kísérleti atomrobbantást hajtották végre. Bár 40 százalékos rokkantságot állapított meg az egészségügyi hatóság nála, ez még nem jelenti azt, hogy részesülhetne valamilyen mértékű járandóságban, amelyet az állam folyósítana részére. Alkalmi munkákból tengődik, senki nem meri őt hosszú távon alkalmazni. Félnek a cégvezetők, nehogy éppen a saját cégüknél történő alkalmazásakor következzen be az egészségében jelentős romlás; nem akarnak bonyodalmakat.
Tisztelt Országgyűlés! Van-e valamilyen megoldás Mester István és sorstársai számára? Tudunk-e nekik segítő kezet nyújtani, mielőtt végérvényesen elvesznének a társadalmunk számára? Számíthatnak-e valamilyen kárpótlásra a Tengizben dolgozott egészségkárosodottak?
Köszönöm, hogy meghallgattak.
