FERENCZI GÁBOR
FERENCZI GÁBOR
FERENCZI GÁBOR (Jobbik): Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Ház! “Amit erő és hatalom elvesz, azt idő és kedvező szerencse ismét visszahozhatják. De miről a nemzet, félve a szenvedésektől, önmaga lemondott, annak visszaszerzése mindig nehéz, s mindig kétséges” - mondta Deák Ferenc. 2004. december 5-én a hazug, demagóg politika által nagyobbrészt tömeggé devalválódott, megtévesztett magyar nemzet önmaga önként lemondott határon túli nemzettestvéreiről.
A Jobbik Magyarországért Mozgalom országos kezdeményezést indított el évekkel ezelőtt, miszerint minél több helyen emlékezzünk meg erről a gyalázatos testvértagadó népszavazásról. A kezdeményezésünkhöz számos településen csatlakoztak hazafiak az ország minden részén, egy napon álltunk ki magyarságunkért és testvéreinkért.
De miért van szükség megemlékezésre ma, amikor az Országgyűlés már megadta nemzettestvéreinknek a kettős állampolgárságot? Azért, mert Trianonról és ’56-ról is megemlékezünk minden évben. Azért, mert a magyar állampolgárság megadása határon túli testvéreinknek nemes gesztus, de csak látszatintézkedés mindaddig, amíg nem történik érdemleges pozitív változás a gúnyhatárokon túl. Magyarország ugyanis továbbra sem védi meg a trianoni határ túloldalán élő magyarokat. Továbbra is impotens, a szomszédos országok akaratának mindenekfelett eleget tevő, befekvő külpolitikája van hazánknak. És legfőképp azért kell kiállnunk, mert magyarságunkat így tudjuk ma megélni, így tudunk fejet hajtani azok előtt, akiknek a sors több nehézséget szánt a nemzeti megmaradásért vívott küzdelemben, mint nekünk, akik bár egyre szigorodó cenzúra mellett, de használhatjuk még szabadon anyanyelvünket. A célunk nem lehet más, mint amit minden felelős, nemzetben gondolkodó magyar kívánhat: teljes szabadságot, az önrendelkezés lehetőségét az elcsatolt területek magyar közösségei számára.
Ahhoz, hogy megértsük, hogyan fordulhatott elő, hogy egyáltalán népszavazásra kerüljön sor olyan kérdésben, amely minden egészséges, kollektív nemzettudattal bíró társadalomban elképzelhetetlen lenne, tekintsünk vissza egy kicsit a múltba. A magyarság elmúlt ezeréves történelme során ugyanis lépten-nyomon árulásokba ütközünk. Sorsdöntő pillanatokban sokszor az egyéni érdek, a hatalomvágy, a haszonlesés kerekedett felül a nemzet önzetlen szolgálatán. A testvértagadó népszavazás társadalmunk hű kórképe. Annak az évtizedek óta tartó nemzetromboló folyamatnak a következménye, amelyet még 1919-ben a Tanácsköztársaság, a Károlyi Mihállyal hatalomra jutó bolsevizmus, a vörös terror indított el.
A magukat szocialistának nevező milliárdos baráti kör tagjai már annyiszor kiírták magukat a magyar nemzetből, hogy cseppet sem meglepő, hogy 2004. december 5-én a testvértagadásra buzdítottak. Magyargyűlöletük minden jóérzésű, egészséges tudattal bíró ember számára egyértelmű. Nemzetünk, megmaradásunk szempontjából azonban sokkal nagyobb veszélyt jelent az az álnemzeti vonal, akik egykor az SZDSZ nyílt szövetségesei voltak, ma pedig jó páran közülük a kormánypárt soraiban foglalnak helyet. Ne felejtsük el azt sem, hogy ez a vonal 1990-ben még kivonult a Házból Trianon hallatán, ma pedig nemzetstratégiai kérdésekben ugyanolyan nemzetellenes eszméket vall, mint a magyargyűlölő balliberális alakulat. A gusztustalan az, hogy teszik ezt nemzeti álruhába bújva.
A testvértagadó népszavazás előtt a polgári oldal nem fordított kellő energiát arra, hogy sikeres legyen a voksolás, amit némelyek púpnak éreztek a hátukon. 2005. szeptember 26-án pedig Románia európai uniós csatlakozását az MSZP-vel és az SZDSZ-szel karöltve szavazták meg feltétel nélkül, annak ellenére, hogy többször ígéretet tettek arra - többek között a Demokrata 2004. augusztus 12-ei számában is -, hogy a székelyföldi autonómia teljesüléséhez kötik a román csatlakozás megszavazását. Nos, a vétó nem következett be, a Fidesz meg sem próbálta. Pedig ez lett volna a nemzeti minimum 2004. december 5-e után.
A magyar közösségek megmaradása továbbra is veszélyben van. Határon túli testvéreinket nem menthetjük meg azonban mindaddig, amíg a csonka hazában sincsenek rendben a dolgok, nincs egységes és erős nemzet. Márpedig nem ebbe az irányba tartunk. Károlyi Mihály szobra még mindig a helyén áll. Izrael már az Európai Unió előszobájában van. Románia után Szerbia uniós csatlakozásának megszavazásánál is fennáll annak a veszélye, hogy ismét a magyarság ellen vét a narancspárt.
(3.40)
A NATO-ra hivatkozva magyar katonák még mindig olyan országokban szolgálnak, ahol semmi keresnivalónk nincsen, a rendészeti törvény alapján külföldi erők hívhatók a magyarok ellen, a magyar kultúra háttérbe szorul a médiában, nincs nemzettudatos nevelés, és nincs igaz történelemoktatás sem. (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az időkeret leteltét.)
A hatalom legfőbb ellensége pedig még mindig mi, magyarok vagyunk, lelkünkben valamennyien magyar gárdisták, akik ellen Terror- és Extremitásellenes Főosztályt hoztak létre a közpénzek milliárdjaiból fenntartott terrorelhárító központban. (Az elnök ismét csenget.) Ugyanis ez az extremitás, a szélsőségesség ma is, ha valaki kimondja az igazat, és büszkén vállalja magyarságát. (Az elnök ismét csenget.)
Tisztelt Képviselőtársaim!
