LENDVAI ILDIKÓ
LENDVAI ILDIKÓ
LENDVAI ILDIKÓ (MSZP): Köszönöm szépen. Tisztelt Képviselő Hölgyek és Urak! Tisztelt Alelnök Úr! Folytatnám az érvelést, amit Mandur László kollégám elkezdett. Hat módosító indítványunk célrendszere tulajdonképpen három célban foglalható össze röviden. Az első cél az, hogy valamiféle székházbiznisznek, ingatlanbiznisznek még a látszatát, lehetőségét is kerüljük. A második az - majd mindegyikre mondok valamit részletesebben -, hogy a médiumok működéséhez szükséges eszközökről valóban a közmédiumokat közvetlenül felügyelő kuratórium dönthessen, és ne lehessen ezt eggyel feljebb, a médiahatóságnál áttekinthetetlen viszonyok között eldöntetni. A harmadik pedig - itt ez az a pont, ahol valószínűleg céljaink egyeznek az előterjesztőkével -, hogy az archívumok sorsát valóban megnyugtatóan sikerüljön rendezni.
Engedjenek meg mind a háromról valamit; hogy ne kerüljünk, hogy ne kerüljön az Országgyűlés, pláne az új médiahatóság a székházbiznisz látszatába. Itt a törvény különböző egyezkedésekre lehetőséget ad ugyan a médiavagyont illetően, de az ingatlanokról, az archívumról, sőt rejtélyes módon a jelmez-, kotta- és díszlettárról is - amit csak viccnek tudok felfogni, hogy azt is elveszik - konkrétan rendelkezik, mondván, hogy az aztán tuti, hogy nem maradhat a közmédiumok birtokában.
Ezek közül a nyilván felbecsülhetetlen és valóban nemzeti kezelésbe vonandó archívumokon túl az ingatlanoknak van komoly értékük, együttesen 50-60 milliárdnyi érték. A Magyar Televízión kívül a másik három szóban forgó intézmény nagyon jó helyeken, nagyon jó árú ingatlanokkal rendelkezik.
Én azt hittem eddig, hogy egy polgári kormány, amely azt szokta mondani, hogy az én házam az én váram, és a tulajdon szentségét tiszteletben tartja, olyannyira, hogy már a pálinkafőzésbe se szól bele, és olyannyira, hogy akármennyi vagyonom van, illetékmentesen örökíthetem, az talán egy fokkal érzékenyebb ama érv felé, hogy egy embernek és egy intézménynek az autonómiáját és szabadságát nem egészben, de részben a rendelkezésére álló tulajdon fölötti rendelkezés joga szabja meg. Ha így van ez a világban, miért ne így lenne a közmédiumoknál? Ha így van ez, akkor miért kell megfosztani a közmédiumokat attól a mozgásszabadságtól, ami egyedül nem a költségvetéstől való függőségüket, hanem egyfajta gazdasági függetlenség részleges garanciáját biztosíthatja?
Nem az ellen az ésszerű és sokat hallott megoldás ellen van elvi és gyakorlati kifogásunk, hogy esetleg költözzenek össze a tévészékházba vagy máshova, hogy értékesíthessék a saját ingatlanukat, ilyen tervek közismerten voltak már gyakorlatilag majdnem valamennyi közmédium, a Magyar Rádió és egyéb intézmények kuratóriumainál is, de föl nem merült, hogy az így fölszabaduló pénzen ők nem a saját műsoraikat tehetik színvonalasabbá, és nem a saját költségvetéstől való legalább részleges függetlenségük alapját teremthetik meg.
Most nem ez történik. Most egyszerűen egy új intézmény csúnya szóval lenyúlja, szebb szóval elveszi ezeket az ingatlanokat, és majd ő dönti el, hogy az értékesítésnél befolyó pénzből mit csinál. Egyelőre a két szép szemükért kellene elhinni, hogy ezt a pénzt majd visszaforgatják a közszolgálatba. Ha ez így lenne, hogy ez a szándék, akkor a kuratórium rendelkezése alatt maradna az ingatlan, mert a kuratórium valóban csak a közszolgálattal foglalkozik, a Médiatanács nem, az sok minden mással. És különösképpen nem nyugtat meg, hogy a rendelkezések között eleve benne van, hogy a Médiatanács irányítása alatt álló alapnak módja van hasznosítani, eladni, bérbe adni ezeket a vagyontárgyakat, nyilván az ingatlanokat, ráadásul minden rálátás nélkül. Minden rálátás nélkül! A szövegben nincs benne ott sem, mint ahogy az előző törvénynél is helyesen mondta Karácsony képviselő úr, ott sincs benne a nyilvános pályázat kötelezettsége. Nota bene, a felügyelőbizottságot, amely valamelyest betekintést kaphatna az üzletekbe, azt egy személyben a hatóság új vezető asszonya nevezi ki, még csak nem is a Médiatanács, amely majd a balhét viszi el vagy a felelősséget viseli. Ez így nem jó. Az ingatlanokat lehet és kell is jobban hasznosítani, de a közmédiumok rendelkezésére bocsátva ennek a hasznát.
A másik szempontunk a módosító javaslatok összeállításában volt, és az volt, hogy az ingatlanvagyontól eltekintve is, ami sajnos csak rossz emlékű székházbizniszek árnyképét idézi fel - pechemre én az V. kerületben lakom, Rogán Antal képviselő úr, bocsánat, polgármester úr kerületében, és egy olyan helyen, ahol az erkélyről kinézve ránézek a kereskedelmi bank székházépületére, és minden áldott reggel eszembe kell hogy jusson, hogy azok pártszékházak voltak, és az abból befolyt pénzt azóta is sokan nyomozzák. Nem jó! Nem állítom, hogy ez a szándék, de nem jó, ha ilyen gyanú marad a törvény jóvoltából egy újabb székházbiznisz veszélyéről a közmédiumok amúgy is zavaros világa körül.
A második célunk, ahogy mondtam, ezen túlmenően, hogy ami a működéshez szorosan szükséges, arról ne valami tárgyaláson kelljen megegyezni a Médiatanáccsal, illetve az alap más dolgokkal is foglalkozó szervezeteivel, hanem ahogy Mandur László elmondta, a közszolgálat felelőse, az ottani kuratórium dönthesse el, hogy melyik kamera marad és melyik kamera megy, hogy mi történik a számítógépekkel, és még egyszer mondom, a kotta-, a díszlet- és jelmeztárral is. Rémülten várja valamennyi vidéki színház, hogy az övéket mikor kell egybevonni, mert ezzel az erővel azt is lehetne, mondjuk, a Nemzeti Kulturális Alap kezébe adni a kecskeméti színház jelmeztárát, semmiben sem különbözik egyébként a tévé, rádió jelmez- és kottatárától. Tehát itt hagyjuk meg a közmédiumokért felelősöknek a döntési jogot.
A harmadik szempontunk az archívumra vonatkozik. Itt egyetértünk az előterjesztők azon szándékával, hogy ezt valamilyen közös nemzeti kezelésbe érdemes vonni, hiszen ez mindenképpen nemzeti közkincs. De éppen ezért, mert nemzeti közkincs, javasoljuk itt a parlamenti törvénynek a részletes kimunkálását, illetve addig is a megfelelő szabályok kimunkálását.
(22.30)
Kevés azt mondani, hogy nem lehet elidegeníteni. Ez a sine qua non-ja ennek a szabályozásnak, de azután hogyan lehet hasznosítani, ki, milyen feltételek között kaphatja kölcsön, az azért nem kis hatalom, akinek ez a kezébe jut. Az idősebbek, a rendszerváltás után felnőttek emlékezhetnek arra, hogy nőtt ki úgy kereskedelmi televízió, hogy bizony a Magyar Televízió Filmarchívumából szedte össze annak a profilnak az anyagát, amiből azóta is megvan, és egyébként jól fungál. Éppen ezért tehát rá kell látni, és alaposan ki kell dolgozni azokat a szabályokat, amelyek nemcsak azt mondják ki, hogy nem lehet eladni - ez a minimum -, hanem azt is, hogy ki használhatja, hogyan használhatja, ki használhatja ingyen, és ki használhatja pénzért, ki dönt majd ebben a használatban.
Ha ezeket a módosító indítványokat a többség akceptálni tudja, akkor sokkal megnyugtatóbb és átláthatóbb viszonyok alakulnak ki, mert most a Médiatanács és az alap viszonyai nem átláthatóak, nem biztosítják az ellenőrizhető gazdálkodást, éppen ezért, sajnos, élek a gyanúperrel, hogy nem véletlen, hogy nem a kuratóriumok kapják meg a jelzett hatáskört, hanem a Médiatanács. Egy óriási különbség van közöttük: az, hogy a Médiatanácsba még a szerencsétlen KDNP sem küldhetett egyetlen embert sem, arra bizony kizárólag a Fidesznek lesz rálátása, míg a kuratóriumban, nem valami dicsőséges arányban, de legalább rákérdezni, legalább egy papírt bekérni más pártok jelöltjeinek, delegáltjainak is van módja.
Ha minden tiszta, ha minden rendben akar lenni, akkor miért kell félni ettől? Akkor miért kell csak az öt darab kilenc évre kinevezett fideszes delegált átlátását biztosítani a történet fölött? Ezért kérjük a megfontolásukat.
Köszönöm a figyelmüket. (Taps az MSZP soraiban.)
