DR. HOFFMANN RÓZSA
DR. HOFFMANN RÓZSA
DR. HOFFMANN RÓZSA (KDNP), a napirendi pont előadója: Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Engedjék meg, hogy először arra a nem szokványos helyzetre adjak magyarázatot, hogy egyéni képviselői indítvány előterjesztőjeként szólok itt, és egyben az oktatásért felelős államtitkárként a kormányt is képviselem.
Ezt a helyzetet az magyarázza, hogy ezek az indítványok, amelyeket május elején benyújtottam, amikor még nem tettem le az államtitkári esküt, olyannyira sürgetőek és égetőek voltak, hogy nem tudtam, hogy mikor kerül sor erre az aktusra, olyan elementáris nyomás érkezett az elmúlt években már és különösen az utolsó hónapokban felénk, felém mint ellenzéki képviselő felé, hogy az oktatásügynek ezeket a nagyon kritikus pontjait orvosoljuk, hogy a frakciómmal történt egyeztetés után úgy döntöttem, hogy nem várom meg az akkor már várható vagy sejthető kinevezést, hanem egyéni képviselői indítványként nyújtom be ezt. Miután közben megkaptam az államtitkári kinevezést, érzem is a felelősség súlyát, így kérem, fogadják el, hogy egyúttal és egyben most a kormány álláspontját is képviselem, hiszen ez nem egy egyszemélyes akció volt részemről, hanem a KDNP és a Fidesz képviselőcsoportjának támogatását élvezve az elmúlt hónapokban, években sosem rejtettem véka alá ezeket a törekvéseimet és ezeket a szándékokat.
A törvényjavaslatra vonatkozó indítványom három olyan ponton kívánja módosítani a közoktatási törvényt, amely évek óta egyre jobban irritálta az általános iskolai tanítói kart. Ezt a három pontot az elmúlt években vezette be az akkori kormány, a pedagógus szakma és az ellenzék elég erőteljes tiltakozása ellenére.
Miről van szó? Az 1. § a nem szakrendszerű oktatással foglalkozik. Engedjék meg, hogy - itt egy kicsit az eredendő szakmámra is utalva - kifejtsem azt a sokszor hangoztatott álláspontomat, hogy ennél nagyobb szakmai blődséget nem hallottunk még, mint hogy nem szakrendszerű oktatás. A pedagógiában kezdettől fogva, ahogy az iskola létrejött, mindig is együtt volt a pedagógiai folyamatban két irány, két tendencia: az ismeretszerzés elősegítése és a képességek fejlesztése, azaz a kompetenciafejlesztés. A jó pedagógia ezt a kettőt együtt gyakorolja. A valamilyen elméleti fikció által létrehozott vagy konstruktív pedagógia ezt a kettőt különválasztja. A nem szakrendszerű oktatás ezt tette meg, mintha lehetne különórákon csak képességet, kompetenciát fejleszteni, és lehetne csak ismeretet szerezni és ismeretet fejleszteni.
Ez a nem szakrendszerű oktatás az 5., 6. évfolyamon az utóbbi törvénymódosítás értelmében már akár a tanítási órák 50 százalékát is kitehette volna, és mindez egyben összefüggött a közoktatási rendszer struktúrájának nem éppen direkt átalakításával, de mégis ezt a tendenciát szolgálta.
A mi elgondolásunk az, és ezen fogunk dolgozni, hogy olyan tantervi szabályozást alkossunk meg, és a közoktatásnak olyan körülményeket, olyan környezetet biztosítsunk, amely lehetővé teszi azt, hogy valóban minden egyes tanítási órán, de ne csak az 5., 6. évfolyamig, hanem a középiskola végéig együttesen jelenhessék meg a pedagógiának ez a kettős arculata, amelyre, mint mondtam, évszázadok óta törekvés van, és a jó pedagógiai gyakorlat ezt mindig is szolgálta.
Alapjában véve tehát ezt, hogy nem szakrendszerű oktatás mint olyan szeretnénk elfelejtetni és törölni a közoktatási törvényből, hogy a javaslatunk mégsem ezt tartalmazza, hanem azt, hogy meghagyja a nem szakrendszerű oktatás lehetőségét az 5., 6. évfolyamon, ennek az a magyarázata, hogy nem szeretnénk lehetetlen helyzetbe hozni azokat az általános iskolákat vagy többcélú iskolákat, amelyek a következő tanév tantárgyfelosztását már úgy készítették el, hogy az 5.-ben, 6.-ban a tanítási órák akár 50 vagy 25 százalékában ilyen órákat tartanak, és tanítókat állítottak be az 5., 6. osztályba. Nem akarunk tehát ilyen lehetetlen helyzetet előidézni, ezért ők folytathatják, megtehetik, fel is fogjuk mérni a következő tanévben, hogy vajon az iskolák hány százalékát érintette ez, de nem rejtjük véka alá, mint mondtam, hogy az új közoktatási törvényben ezzel a fogalommal végleg szakítani akarunk, és együttesen akarjuk képviselni az ismeretszerzést, ismeretelsajátítást és a kompetenciafejlesztést.
(19.40)
A módosítás 2. §-a a szöveges értékeléssel, illetve osztályozással foglalkozik. Ezt is, ha jól emlékszem, a 2003-as törvénymódosítás hozta be, hogy az alsó tagozaton gyakorlatilag megtiltották év végén - egészen negyedikig - az osztályozást, helyette pedig kötelezővé tették a szöveges értékelést.
Itt megint azt kell elmondanom, hogy a pedagógiai értékelésnek sokféle módszere van, és a jó pedagógiai gyakorlat a szöveges értékelést előtérbe helyezi. De nem véletlenül alakult ki az európai iskolarendszerekben az a módszertani eljárás, hogy numerikusan is értékelik a gyerekeket. Ugyanis a numerikus értékelés - azaz az osztályzás - a gyereknek és a szülőnek arra az elementáris igényére felel, hogy szeretné tudni, hogy ő a többiekhez képest hol áll, és ehhez viszonyítja magát, illetve hogy a követelményekhez képest hol áll; míg a szöveges értékelés egyénileg ad javaslatot, mutat utat, hogy hogyan kell fejlődnie, mit kell tennie annak érdekében, hogy javítson és továbbfejlődjön.
Nos, az osztályzás megtiltása ezt az elementáris pszichológiai szükségletét nem elégítette ki a szülőknek és a gyerekeknek, aminek bizony az volt a következménye, hogy minden tanító közölte is szóban a gyerekekkel, szülőkkel, hogy hányas az a valami - amit a gyerek a legtöbbször nem is értett -, ami a bizonyítványába be volt írva.
Mindezzel együtt magam is tudom, hogy a szöveges értékelésnek egyes pedagógiai kultúrákban nagyon jól bevált gyakorlata van. Ez erősítendő, támogatandó, fejlesztendő és meghagyható. Ezért tehát megint azt a megoldást választottuk, hogy visszatérünk ahhoz az általános, évszázados hagyományhoz, ami az osztályzást teszi egyértelművé és kötelezővé, de meghagyjuk a szöveges értékelés lehetőségét ott, ahol az iskola pedagógiai programjában erre esküdtek fel, ezt eredményesen teszik, és erre a szülők részéről is igény van, és így fogalmazza meg az iskola a maga programjában.
Emellett természetesen a szöveges értékelés kultúráját támogatni, fejleszteni kívánjuk, hiszen a gyerek számára az is szükséges. De azért itt is megemlíteném, hogy a jó tanár - és úgy tudom, a velem szemben ülő képviselők soraiban is több pedagógus képzettséggel vagy pedagógus gyakorlattal rendelkező ember van -, talán önök is visszaigazolják azt a sok évtizedes tapasztalatot, hogy egy jó pedagógus soha nem elégszik meg, soha nem elégedett meg azzal, hogy csak annyit közöljön a gyerekkel, hogy kisfiam, ez hármas, hanem mindig hozzátette, hogy miért annyi az annyi. Ezért írnak és írtak a pedagógusok mindig szöveges véleményeket, sok-sok mondatot egy-egy dolgozatra, mert tökéletesen tisztában vannak azzal, hogy ez a gyereknek, egyénnek szóló, fejlesztő célzatú vélemény lehet.
Ezért tehát nem a szöveges értékelés, mint olyan, mint metódus ellen vagyunk, hanem az osztályzatnak az év végén való megjelenése mellett, mert ez teszi összehasonlíthatóvá a gyerekek eredményét, és ezt, mint mondtam, igénylik is egyértelműen.
El kell még mondanom, hogy az a kialakult gyakorlat, ami nálunk megvalósult, hogy előregyártott szövegekből mondatokat, illetve szavakat kellett aláhúzni a tanítóknak, annyira mechanikussá, és - megkockáztatom - szinte embertelenné tette a szöveges értékelést, hogy pont a lényege veszett el. Napirenden vannak azok a kis történetek, magam is több ilyennek fültanúja voltam, és tudom, hogy képviselőtársaim is - hiszen sokaktól hallottam -, amikor a kis másodikos-harmadikos gyerektől megkérdezi valaki, hogy milyen volt a félévi értesítője, és a gyerek azt mondja, hogy nem tudom, mert nem értettem. Sajnos ugyanez a helyzet sok szülő részéről is, ezért ez a gyakorlat rossz volt, ennek a megszüntetése helyénvaló.
Szinte hallom az ellenérveket, hogy az osztályozásban sok hibát követnek el a pedagógusok. Nem vitatom, hogy elkövetnek hibákat, hiszen a pedagógiai munka talán legnehezebb és legkritikusabb része az értékelés. De higgyék el, kedves képviselőtársak, hogy a szabad szöveges értékelés legalább ilyen nehéz, arra is képesnek kell lennie a tanárnak; amikor egy gyerekről egy-egy szót írunk le, és azt rosszul választjuk meg, annak a kártétele igen nagy.
Ha mégis elkövetnek ilyen hibát tanítók, tanárok, akkor azért kell hogy legyen az oktatási rendszerben egy olyan szakmai ellenőrzési rendszer - amit, jóllehet, ma csak az igazgató gyakorol, mert 1985 óta megszűnt mindenféle külső szakmai ellenőrzés -, valamint olyan továbbképzési rendszer, hogy a pedagógiai munkának ezt a legnehezebb, legérzékenyebb részét hiba nélkül vagy legalábbis minél kevesebb hibával tudják a pedagógusok ellátni.
A harmadik területe ennek a módosítási javaslatnak az évismétlés kérdése. Újságírók előszeretettel provokáltak engem az elmúlt hetekben, és a buktatást emlegették. A buktatás valóban negatív konnotációjú szó, amelyben kicsit büntetés, kicsit címkézés rejlik. A tanítótársadalom évtizedek, vagy mondhatom, évszázadok óta megszenvedi ugyanúgy azt, ha elégtelent kell adni egy kisgyereknek, ha nem engedheti tovább. De úgy éli meg a jó tanító, a jó pedagógus ezt, mint egy szükségszerű szakmai döntést, mint egy szükséges értékelést. Csak a második osztálytól kezdve tesszük ismét lehetővé - úgy, ahogy a 2003-as módosítás előtt volt - az évismétlést, megadván azért a lehetőségét annak, hogy az első két év valóban egy egység legyen az alsó tagozaton, valóban lehetőséget, több időt adni azoknak a gyerekeknek, akik hátránnyal léptek be az első osztályba.
Önök is tudják, kedves képviselőtársak, hogy az első és a második osztály követelményrendszere évszázadok óta úgy vagyon megállapítva, hogy azt egy gyengébb képességű és nem túl szorgalmas gyerek is legalább elégségesre teljesíteni tudja. Ha ez nem történik meg, és a második év végén elégtelent kap, még mindig ott van a nyár, hogy összeszedje magát, ha a képessége és a szorgalma megfelelő. Ha erre pedig nem képes, és még mindig nulla a tudása, akkor az ő érdeke is az, hogy ismételje meg a tanítási évet, hiszen pontosan tudjuk, hogy megfelelő alapok nélkül nem lehet építkezni. A pedagógiában ezek az alapok pedig az írni, olvasni, számolni tudás megfelelő szintje. Ezért tehát meg kell akkor ismételni az évet; illetve ha a gyerek körülményei vagy a képességi olyanok, hogy nem képes elérni azt az elégséges szintet, amire építkezve továbbhaladhat, akkor a rendszerben meg kell és meg fogjuk teremteni annak lehetőségét, hogy kis létszámú csoportban fejlesszék tovább, hogy valóban meglegyen a lehetősége annak, hogy felzárkózzon a többiekhez, hogy utolérhesse a társait.
Az elmúlt éveknek sok helyről beérkezett negatív tapasztalata az, hogy a további gyerekek, akik nem tanultak meg sem írni, sem olvasni, sem számolni megfelelő szinten az első és második, illetve a harmadik osztályban, nemhogy behozták volna a társaikat, hanem a lemaradásuk tovább nőtt. A kudarcélmények hatására végleg elment a kedvük a tanulástól, és bizony elég sok kudarcos életút adódott ennek következtében.
Mindezek az intézkedések, amelyeket tehát ebben a törvényjavaslatban beterjesztettünk, azt szolgálják, hogy a kisgyerek tanulja meg az életkorának megfelelő időben és az életkorának megfelelő módon azt, hogy kötelességei vannak, hogy dolga van. Így nőttek fel generációk évezredeken keresztül. A 6-7 vagy 7-8 éves kisgyereknek is bizony, bármilyen furcsa, de kötelessége van. Ez pedig az, hogy tegye meg a dolgát, írja meg a leckéjét, tanulja meg a házi feladatot. Ha nem ötös, az persze nem tragédia, de az elégséges szint elérése a valamennyire is ép képességű gyerek számára nem lehetetlen.
Az az óriási zuhanás, amely a tanulás eredményességében, színvonalában megmutatkozott, és amit jogosan kérnek számon önök is - az előző törvényjavaslat vitájában ez szinte rendre előjött minden hozzászóló szájából, hogy emelni kell a színvonalat -, az itt kezdődik el, az alsó tagozat első, második, harmadik és negyedik osztályában. Ha itt megtanulják a gyerekek, hogy fejlődni kell, hogy dolgozni kell, hogy csak játszva, csak szórakozva nem lehet előrehaladni, akkor van esélyünk arra, hogy a felső tagozaton és a középiskolában is nagyobb kedvvel, nagyobb akarással tanulnak, hiszen - és itt is idézem, már nem tudom, melyik képviselőtársamat mint megszólalót, aki azt mondta - persze, a gyerek mindig a könnyebb ellenállás irányába halad. Megjegyzem, a felnőtt is; ha nincs húzóerő, ha nincs kötelesség, ha nincs feladat, akkor bizony szívesebben engedünk a jó idő vagy a strand vagy a szórakozás csábításának.
(19.50)
A pedagógia már csak ilyen, hogy feladatokat, követelményeket kell állítani a gyerekek elé, és ezt emberségesen, gyerekszeretettel, de következetesen számon kérni. Nagy tévedés azt hinni - ezt a nem pedagógus képviselőtársaknak mondom -, óriási nagy tévedés azt hinni, hogy a gyerekek nem igénylik ezt. Igenis igénylik, mindenféle kutatás azt mutatja, hogy a gyerekek számára az egyértelmű követelmény biztonságot jelent, és az igazságos, de jóllehet esetleg szigorú ítéletet és értékelést elfogadják. Ezért tehát ezek a javaslatok összecsengenek a kormányprogramunkban megfogalmazott azon törekvésekkel, hogy munkára, rendre, kötelességteljesítésre épülő társadalmat szeretnénk ebben az országban látni, amit nyilván a gyerekek életkorának megfelelően, de itt az iskolában kell elkezdeni.
Utolsó megjegyzésem: amióta ez a törvényjavaslat a parlament honlapján keresztül nyilvánosságra került, és nagyon sokan észrevették, százával kapom és kapjuk tanítóktól, iskoláktól a támogató, pozitív észrevételeket. Ezt egyébként az elmúlt években is tapasztaltam, elsöprő többséggel, nemcsak a fórumokon, ahol megfordultam, hanem pedagógus-továbbképzéseken, pedagógiai szakdolgozatokban mind ez köszön vissza. Ez felel meg a magyar pedagógiai hagyománynak, és meggyőződésünk, hogy azok az intézkedések, amelyek ezt a fegyelmezett munkát az elmúlt években fellazították, nem kedveztek a tanulás eredményességének. Ezt szeretnénk tehát visszahozni. Nemcsak hogy akarjuk, szinte kötelességünk is volt ezt benyújtani, olyan nagy az elvárás e tekintetben.
Végül megjegyzem, hogy a programunkban, amelyet tavaly novemberben hirdettünk meg, ezekre elkötelező ígéretet tettünk. Miután az ország többsége úgy döntött, hogy mi fogunk kormányozni, ettől kezdve ez már nem személyes akarás, hanem - úgy érzem - kötelesség is eleget tenni azoknak a várakozásoknak, amelyek szintén benne voltak azoknak a szavazóknak az igényében, akik ránk adták a voksot, s ez bizony az ország lakosságának a többsége.
Kérem, hogy támogassák a törvényjavaslatot. (Taps a kormánypártok és a Jobbik soraiban.)
