DR. HOFFMANN RÓZSA
DR. HOFFMANN RÓZSA
DR. HOFFMANN RÓZSA (KDNP): Tisztelt Elnök Úr! Én csak a második ciklusban vagyok képviselő, de megszoktam, hogy ha az oktatási törvény van terítéken, akkor itt éjszaka kellemes klubélet keretében cserélünk eszmét, és általában nem szokott sikerülni egymást meggyőznünk. Ez történt itt most is, azzal szembesülhettünk, hogy a pedagógiai kérdések mind nevelésfilozófiai gyökerűek, azaz értékrendbeli kérdések, és felnőtt emberekre bizony ritkán jellemző az, hogy alapvető nézetüket megváltoztatják. Bár azért ismerünk a történelemből egy-két olyan változást, ami meghatározta később a világot, de ez itt, a parlament padsoraiban ez nem szokott jellemző lenni. Ezzel együtt is nagyon élveztem a vitát, még úgy is, hogy azért elég sok olyan gondolatfoszlányt találtam a megszólalásokban, amelyek szakmailag enyhén szólva nem állják meg a helyüket. Remélem és gondolom, hogy inkább a szakmai alapzat hiánya, mintsem mondjuk, szándékos félremagyarázás okozott itt néhány félreértést, és ezekre szeretnék reagálni.
Mindenekelőtt Vágó Gábor képviselőtársamra valóban elmondtam, hogy miért egyéni képviselői indítványt terjesztettem elő, de nem mertem volna erre vállalkozni, ha az elmúlt négy évet nem azzal töltöttem volna, hogy átlagban heti két és fél alkalommal jártam az országot, pedagógusokkal beszélni, valamint, ha nem vezetnék tíz év óta az egyetemen egy olyan pedagógus-továbbképzést, ahol a napi kérdésekről és problémákról faggatom a kollégákat, ha nem vezetnék minden évben 10-15 szakdolgozót, és nem folytattam volna le szinte személyesen is egy olyan konzultációt, ha úgy tetszik, ami jóllehet nem politikai pártok között, de a legszélesebb szakmában folyt.
Ezért tehát megismétlem, nem egyszemélyes javaslat ez, még csak nem is a Fidesz-KDNP javaslata, hanem szent meggyőződéssel vallom, hogy ez a pedagógustársadalom túlnyomó többségének a javaslata, ezért az eljárásért tehát nem érheti szó a ház elejét, úgyhogy én ezt nem veszem kritikának.
(21.40)
Nos, igen, értékrendbeli vitánk van sok tekintetben. Ezzel együtt is mindössze két olyan képviselői megszólalás volt, amire reagálnom kell, mert nagy tisztelettel köszönöm a képviselőtársaimnak, akik erősítették ezt a törvényjavaslatot, rájuk nyilván nem fogok itt kitérni, meg nem reagálok arra, amit elmondtak, de Hiller István képviselő úr és Osztolykán Ágnes azért itt megpendített néhány olyan gondolatot, amire reagálnom kell.
Először is nem azzal hozakodok elő, hogy talán a volt tanítványaimat kellene megkérdezni arról, hogy személyesen mennyire vagyok pedagógus-, illetve gyermekközpontú, inkább azzal a szakmai érvvel hozakodnék elő, hogy gyermekközpontú is sokféleképpen lehet az ember, attól függ, hogy milyen pedagógiai nézetet vall. Én és az általam képviselt törvényjavaslat olyan szempontból gyermekközpontú, ahogy ezt már az antik rómaiak megmondták - és azóta is sokszor használjuk, és az élet bebizonyította -, hogy teher alatt nő a pálma. Tehát úgy is lehet gyermekközpontú egy pedagógus, ha a gyerek elé feladatokat támaszt, és azokat, mondjuk, elvárja, hogy a gyerek teljesítse, meg úgy is lehet gyermekközpontú, hogy mindent ráhagyunk a gyermekre, és éljen boldogan. Én elfogadom, hogy sokan így vélekednek, tudom is, és miután demokrata vagyok, nem is opponálom, de én a másik nézeten vagyok, ahogy ezt Hiller úr is elmondta. Az ellen viszont tiltakozom, hogy az általam vagy általunk képviselt nézeteket ilyen kontrakarikírozva pedagógus-központúnak, azaz kvázi gyermekellenesnek mondanák.
Ugyancsak szakmai tudásom alapján állíthatom, hogy a jó iskola olyan, ahol a gyermek és a pedagógus nem fordítható egymással szembe, éppen ezért a mi iskolakoncepciónk, ha úgy tetszik, nevelésfilozófiánk emberközpontú. Ember-, azaz gyermek- és pedagógus-központú, és a kettejük érdekét szinkronba kell hozni, és nem egymással ellentétbe állítani. Úgyhogy remélem, hogy ez inkább talán csak egy ilyen szakmai végig nem gondolás volt az ön részéről, és nem valami bántás vagy ne adj' isten szándékos csúsztatás.
Még azért megjegyezném, hogy Hiller úr azt mondta, hogy “mi nem támogatjuk” ezt a törvényjavaslatot. A “mi” alatt, feltételezem, hogy a frakcióját értette. Az oktatási bizottságban ott levő, a szavazásnál ott levő szocialista párti képviselők tartózkodtak a szavazáskor, és nem nemmel szavaztak, úgyhogy gondolom, hogy itt a frakción belüli egyeztetésben esetleg volt akkor valami hiba. Meg kell mondjam, én úgy vettem az MSZP-s képviselők tartózkodását, hogy valószínűleg talán a lelkük mélyén ők is tudják, hogy igaza van ennek az előterjesztőnek, de hát a múlttal nem fordulhattak szembe; mint ahogy az általam megjárt sok száz fórumon nemegyszer tapasztaltam azt is, hogy MSZP-párti pedagógusok is igazat adtak ezekben a kérdésekben. Ez tehát nem pártpolitikai kérdés, hanem pedagógiai értékrendbeli kérdés, amiben itt a különbségek vannak.
Kedves Osztolykán Képviselő Asszony! A szakrendszerű oktatás nem egyenlő a projektpedagógiával. Ön azt mondta, hogy a nem szakrendszerű oktatás eltörlésével olyan jó módszereket is el akarunk törölni, mint a projektpedagógia. Még szó sem volt az oktatási rendszerben, az oktatási törvényben erről a fából vaskarika kifejezésről, hogy nem szakrendszerű oktatás, amikor én már egy önmagát konzervatívnak tituláló egyetemen, a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen évről évre projektpedagógiára mint módszerre tanítottam a hallgatóimat. Tehát nem arról van szó, hogy ezeket a modern eszközöket, módszereket, eljárásokat kérdezzük meg; ebben megint csak valami, talán végig nem gondolt gondolatot találtam.
Ön azt mondta, hogy felfedezett ellentmondásokat az érvelésemben. Hát én is felfedeztem az önében, meg kell hogy mondjam, mert később azt mondta, hogy nem minden fekete vagy fehér. Ez az előterjesztés pontosan erre törekedett, hogy egyensúlyt teremtsen azok között a nézetkülönbségek között, amelyek megvannak. Éppen ezért helyezkedtünk arra az álláspontra, hogy nem kategorikusan megtiltjuk, mondjuk, a szöveges értékelést, hanem azt mondjuk, hogy természetesen kívánatos, mi több, fejlesztendő, mert szakmai meggyőződésünk az, hogy erre szükség van, de az osztályzást tesszük generálissá. Mondhatnám még ezeket a példákat, amelyeket ön úgy aposztrofált, hogy ellentmondás. Nem. Ezek nagyon tudatosan végiggondolt harmóniára törekvésnek az eredményei, miközben úgy gondolom, hogy az értékrendje egyértelmű az előterjesztésünknek.
Ugyancsak szakmailag végig nem gondolt észrevétel volt az, amikor azt mondta, hogy kompetencia, tudás, készség, ismeret kéz a kézben jár. Itt szeretném elmondani, hogy ez a zavaros fogalomrendszer, aminek áldozata volt például a nem szakrendszerű oktatás és nagyon sok intézkedés, pont erre vezethető vissza, hogy például a magyar pedagógia élvonalában, ahány szerző van, annyiféleképpen vélekedik erről az egy szem fogalomról, hogy kompetencia. Érdemes megnézni, három nagy professzor nevét említem, Bábosik Istvánét, Nagy Józsefét vagy éppen Csapó Benőét, mindegyik professzor, az utóbbi a Tudományos Akadémia tagja, ellentétes véleményeket vallanak. Vétek, baj és bűn egy oktatási rendszerre rákényszeríteni valami olyan tendenciát, amit még a tudomány, a szakma nem forralt ki magából.
Nem tartok a továbbiakban itt prédikációt arról, hogy mit értünk vagy mit nem értünk kompetencia alatt, de az megint egy szakmai tévedés, ha enyhén akarok fogalmazni, hogy a magyar pedagógiai hagyományt ön poroszos restaurációnak tekintette. Én jó tíz évvel ezelőtt a Magyar Tudományos Akadémián rendezett neveléstudományi kongresszus egyik szekciójában szembesültem először - pedig ez a tanult szakmám - azzal, hogy milyen hiba, milyen csúsztatás vagy éppen szakmai dilettantizmus összemosni a magyar pedagógiát a poroszos pedagógiával. A kettő nem ugyanaz. Nagyon egyszerűen: a porosz pedagógia valami olyasmi, amit Ottlik Gézának az “Iskola a határon”-jából megismertünk: büntető, kegyetlen, embertelen; a magyar pedagógia normatív pedagógia, amely követelményekből, értékekből indul ki. Ezért tehát ezt a kettőt összemosni, és bélyeget ragasztani azoknak a homlokára - történetesen az enyémre -, akik a Comenius óta, Pestalozzi meg Herbart óta a fegyelemre épülő pedagógia hívei, nem helyes, úgyhogy kérem, hogy erre majd a későbbiekben ügyeljen.
Azt is kifogásolta, hogy az indoklásban szerepel az, hogy kétségbe vonta ez az intézkedés a pedagógusok szakmai hitelét. Igen, Móring József képviselő úr tért erre ki, hogy igen, az indoklásban, amikor a buktatás tilalmát, az osztályozás tilalmát bevezették, rendre a vezető oktatáspolitikusok - még akkor nem Hiller Istvánnak hívták a minisztert - pontosan ezekkel a szavakkal kísérték, hogy a hozzá nem értés, a büntető akció, a rossz, a gonosz pedagógusoknak a műve. Ez olyan iszonyatos tekintélyrombolást idézett elő - mert az emberek kihallják ezeket az üzeneteket -, hogy ezért vonta kétségbe, valamint azért, mert az értékelés módszertani kérdés, a módszertan pedig a pedagógus szakmai autonómiájába tartozik. Még a rendszerváltozás előtti évtizedekben sem tette meg azt az akkori politikai irányítás, hogy a pedagógusok szakmai-módszertani autonómiáját megkérdőjelezzék.
Most a finn iskolára divat hivatkozni. A rendszerváltozás éveiben, a 90-es években mindig a holland iskolarendszerre hivatkoztak. De hivatkozhatnánk a koreaira is akár, vagy a japánra, vagy az írre, vagy bármire. Jó lenne, ha szakítanánk azzal, hogy egy nemzetközi példából kiragadunk egyet, ami persze vonzó, és nem nézzük meg annak a körülményeit. Mert akkor a finn iskoláról bizony el lehetne mondani, hogy fantasztikusan megfizetik a tanárokat, hogy az osztálylétszámok általában 20 fősek, hogy olyan segédszemélyzet van a finn iskolában, akik kiszolgálják a pedagógust, ezért lehet ott magasabb az óraszám, és így tovább, és az egész társadalom neveléspárti és pedagóguspárti. Tehát most ebből azt kivenni, hogy mert a finn iskola így meg úgy; ezt követte el sajnos az előző kormány is, hogy kiragadott valamit, ami egy nemzetközi vonatkozásban ott, a helyén működik, és azt akarta úgy átültetni ide, a magyar valóságba, ami pedig idegen a magyar hagyományoktól, de nem működött, mert nem működött.
(21.50)
És akkor itt visszautalnék a mérési eredményekre. Hiller úr, ez is, hogy úgy mondjam, módszertani kérdés, ha úgy tetszik. A pedagógiában is szeretnénk az eredményeket tudni. Ennek egyik eszköze a mérés, a másik pedig a megfigyelés. Mérésmetodikai alaptanfolyamokat így kezdenek a szakértők, hogy a mérés eredménye a jó megfigyelést nem szokta felülírni, kicsit pontosítja. Nos, a megfigyelés pedig azt mutatja, hogy nem javul, hanem romlik a gyerekek teljesítménye, de a TIMSS mérés, az alsó tagozat eredménye négy évvel ezelőtt meg hat évvel ezelőtt is jó volt, tehát nem hozható összefüggésbe a mostani, az osztályzás tilalmával és az egyéb intézkedésekkel az, amit ön mondott. Az viszont tény, megfigyelés alapján, mert ilyen statisztikák nincsenek, illetve kevés van, hogy évről évre romlik a középiskolába belépők és az egyetemre belépők tudásának a színvonala. Ezekről sok anekdotát lehetne éppen mesélni.
Végül befejezésül ismét Osztolykán Ágnes képviselőtársamhoz fordulnék. Itt a tegnapi, éjfélig nyúló vitában, bevallom, mint a legtöbb képviselő, néha én is elővettem egy-egy újságot, mert a figyelmem lankadt, és így az álmosság ellen védekezik az ember, a fülével azért hall. És bizony örömmel olvastam egy önről készült fényképes interjút, és abban azt a kis anekdotát, amikor ön észrevett egy tolvajt, és a körömcipőjében nem röstellt utánafutni, és megakadályozta, és a vége az lett, hogy a tolvaj visszaadta az ellopott táskát. Hát mi volt ez, ha nem az, hogy ön is a rendnek a híve? Mert pontosan tudja, hogy szabályokra, normákra szükség van.
A rend is lehet kétféle. Lehet gonosz, katonás, embertelen, ami a háborúban, a hadseregben szokás. Ott nem lacafacáznak azzal, hogy most jó-e ez neked vagy nem, elfogadod-e a szabályokat vagy nem fogadod. Ez a szabály, és ha lőni kell, akkor lőni kell. De a rendnek van egy olyan fajtája is - és ez a mi eszményképünk -, ahol a szabályokat, a normákat a gyerekekkel együtt megbeszéljük és értelmezzük, és a gyerek ezt igényli. Éppen ezért nem kell félni az ilyen jó rendtől, mert a gyereknek biztonságot ad, a többi vonatkozásáról pedig nem is kell hogy beszéljek. Úgyhogy, amit mi képviselünk, az hitem szerint egyetlen gyereknek sem árt, hanem használ.
A másik, megismétlem: nagyon örültem, hogy Kucsák László képviselőtársam idézett, igen, olyan iskolarendszert szeretnénk, ahol a lehetőségek nyitottak, de követjük azt, amely a magyar hagyományok szerves fejlődéséből következik, amelyre a magyar pedagógiakultúra felépül, és amire a magyar társadalom többsége nyitott és igényt mutat, és erről szólt ez év április 11-e és 25-e is.
Köszönöm szépen. (Taps.)
