MICHL JÓZSEF
MICHL JÓZSEF
MICHL JÓZSEF (KDNP): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Államtitkár Asszony! Nem ezzel szándékoztam kezdeni, de nem tudom megállni, hogy ne reagáljak rögtön Hiller miniszter úrnak a kisebbségi véleményére. Remélem, hogy egyszer én is megérem azt, hogy sok-sok év után, amikor képviselő leszek, akkor tudok úgy is mondani kisebbségi véleményt, hogy a téma tárgyalásánál ott sem voltam. Hiller miniszter úr akkor érkezett a bizottsági ülésre, miután szavazatunkat letettük a témát illetően. (Dr. Józsa István: A jegyzőkönyvből is fel lehet készülni.) Úgyhogy tényleg örömmel figyelem ezt a technikát, és azt remélem, hogy nem lesz rá szükségem, mert inkább eljárok a bizottsági ülésekre, ha csak tehetem, ha nem vagyok ott, akkor nem úgy jelentkezem szólásra; zárójel bezárva, bocsánatot kérek.
Tisztelt Országgyűlés! Az érdemi hozzászólásomat azzal szeretném kezdeni, hogy az elmúlt hetekben, napokban néhány nagyon nagy horderejű kérdésben hozott döntést a Magyar Országgyűlés, amelyre, azt gondolom, hogy mindannyian büszkék lehetünk majd, és örömmel tettük azt, hogy véleményt nyilváníthattunk nagy kérdésekben. Én ezt a mai témát és ezt a mai kérdést ugyanilyen nagy horderejű kérdésnek tartom. Azt gondolom, hogy az a kérdéskör, amely a gyermekeink oktatására vonatkozik, mindenkor ebben a Házban a legszentebb kérdések közé kellene hogy tartozzon, és kell hogy tartozzon. Éppen ezért is az a téma, amelyet Hoffmann Rózsa államtitkár asszony elénk tett, éppen a legkritikusabb és a legnehezebb pontokon akar segíteni a magyar oktatáson és a magyar gyermekeknek az egészséges fejlődésében is.
Hozzászólásomat nemcsak mint a KDNP-frakció tagja, hanem mint iskolafenntartó, de talán még inkább mint édesapa is teszem, és miután elolvastam az előterjesztést, akkor több tanító ismerősömet kerestem meg, és kértem meg, hogy tegyék meg, hogy elolvassák, és a gyakorlati életükből, a tapasztalatukból merítve segítsenek a fölkészülésben. Szinte mindenben egyetértettem a gondolataikkal, és ezek közül szeretnék idézni néhányat.
Először a 2. §-hoz szólnék hozzá, az osztályzás kérdéséhez, amely egész biztosan komoly vitát vált ki itt ma, és Osztolykán képviselő asszony már a bizottsági ülésen is kifejtette az ebbéli véleményét, az övét megismerhettük már ott a bizottságban is, tehát gondolom, hogy nem sokat változott ez a véleménye, és majd részletesen elmondja.
Nem is ezt szeretném megelőzni, hanem azt aláhúzni, hogy én azt gondolom, hogy a gyermekeinknek az egyértelmű, pontos, igazságos és minél könnyebben megérthető, fölfogható értékelésre az egész életük során szükségük van, nemcsak az iskoláskornak a második felében, az általános iskola felső tagozatában, hanem már óvodáskorban is, hiszen hogyha én a gyermekemnek kicsi korában nem mondom meg egyenesen és egyértelműen azt, hogy ha a cserépkályha ajtajához hozzányúl, akkor annak mi lesz a következménye, akkor a későbbiekben is mindig csak elmosott szövegekből nagyon-nagyon nehezen fogja tudni fölfogni azt, hogy mi vár rá az életében. Éppen ezért tartom nagyon fontosnak azt, hogy a második esztendő végétől... - egyet tudok érteni azzal, hogy az első osztályban szöveges értékelést adjunk a gyermeknek, illetve elsősorban a szülőnek, amelyben a kezdő lépéseiről adunk tájékoztatást; de hogy a második osztálytól egy pontos, egyértelmű jeggyel is értelmezzük a munkáját, azt gondolom, hogy föltétlenül szükséges. Egy mentálisan érett másodikos gyermek készen áll, és el is várja azt, hogy őt értékeljék, és ezt az értékelést akár osztályzattal is megtegyék.
Hadd mondjak erre még egy másik példát is! Ha óvodásokat vagy általános iskolai alsó tagozatos gyermekeket valamilyen sportrendezvényen, sportversenyen értékeljük, akkor a legritkább esetben szoktuk megtenni, hogy mindegyiküket fölállítjuk a dobogó legmagasabb fokára, és azt mondjuk, hogy mindannyian nagyon ügyesek voltatok, hanem ők maguk várják el azt, hogy állítsuk sorba őket, és mutassuk meg, melyikük volt a legjobb, melyikük volt a második és így tovább. Segítsük őket abban, hogy az önértékelésük innentől kezdve még jobban megszilárduljon és megerősödhessen, érezhessék magukat sikeresnek ilyen értelemben is, és még talán fontosabb az a jelző, hogy lehessenek minél inkább magabiztosak. A jó osztályzat, én azt hiszem, és erről győztek meg a tanító kollegák is, növeli a gyermek bátorságát, mert megerősíti őt, sikeresnek érzi magát, és ez teszi magabiztossá is. A rossz osztályzat pedig jelzés a gyermeknek és a szülőnek egyaránt, nevelő hatású, hiszen felkeltheti a kisiskolásban meglévő versenyszellemet, jobb teljesítményre ösztönözheti, ugyanúgy, ahogy a jó jegy is természetesen, hiszen az is fölfelé húzza.
Azok a nagyon-nagyon precíz szakmai megfogalmazások és sokszor még idegen szavakat is tartalmazó szakkifejezések, amelyeket a kisgyerek egész biztos, hogy nem ért meg, sokkal nehezebben válthatják ki ezt az eredményt. Természetesen az is igaz, hogy a pedagógusnak ezzel az eszközzel jól kell bánnia, de hát éppen ezért pedagógus, éppen ezért tanult, ezért készült, ezt vállalta, és az életét erre teszi rá azért a minimális fizetésért, hogy ne csak nevelje, tanítsa a gyerekeket, hanem vállalja azt a kockázatot és azt a feladatot és felelősséget is, hogy értékelje a tudásukat, értékelje önmagát is, mert hiszen ő felelős azért elsősorban - a szülők mellett persze -, hogy hogyan haladnak a gyerekek a munkájukban.
(20.10)
Az osztályzatnak mindig fejlesztőnek, előrevivőnek kell lennie, soha nem elmarasztalónak, visszahúzónak; súlyos hiba, ha büntető jellegű, amiről államtitkár asszony is szólt. Azt kell folyamatosan kontrollálnia és tudatosítania a pedagógusnak, hogy neki nevelési eszközként kell használnia az osztályzást, és nem pedig büntetni kell vele, mint ahogy ezt a pedagógusok 99 százaléka jól is teszi. Az osztályzatnak tükröznie kell a gyermek tudását, rá kell világítania a hiányosságaira is, nem fedhetjük el az el nem végzett munkának a helyét, nem tehetjük meg, hogy erre nem hívjuk fel a figyelmét.
És van még egy nagyon fontos tulajdonság, feladat, amit a pedagógusnak nem csöpögős módszerrel, hanem igazságosan kell megtennie, hogy szeretettel végzi ezt az osztályzást és ezt a munkát, mert annak a szeretetnek, amivel a gyermekeket neveli és tanítja az iskolában, ezen igazság kimondásában is meg kell tudnia felelni. Az egyik bencés szerzetes pap-tanár mesélte egyszer nekem, hogy éjszakákat tölt el azzal, hogy a magyardolgozatokat értékeli, amikor a diákjai beadják, és szinte mint egy nagy társasjátékot, szétrakosgatta a szobájában, és órákon keresztül hasonlítgatta össze, mérte össze a dolgozatokat a feladathoz meg egymáshoz is, és élvezettel, örömmel tudta a végeredményt teljes nyugalommal és őszinteséggel a diákok elé tárni. Amikor értékelünk, akkor mindig azt tesszük, hogy a bennünk lévő tükröt mutatjuk vissza annak, akit értékelésre ránk bíztak.
A jelenlegi értékelési rendszer hibái abban is megmutatkoznak például, hogy nem egységes az országban az általános iskolákban. Ez nagyon megnehezíti például az intézményváltozást, intézményváltást is, ha az szükségessé válik, mert azt a szöveges értékelést nem mindenhol egyformán értelmezik, vagy a szülő számára nem egyértelmű, és nagyon sokszor bonyolult, homályos - ahogy az előbb is említettem -, a gyermekek számára nem motiváló hatású, sokszor későn ébred rá a szülő arra, hogy a gyermeke nem jó irányba halad, tanulmányi előmenetele nem az elvárásainak megfelelően alakul.
Hogy mindennek mindig van valamilyen tárgybeli megjelenési formája is, elhoztam az első osztályos kisfiamnak a bizonyítványát (Felmutatja.), amelyet nemrégiben nyomtattak - merthogy ezt 2009-ben látta az Oktatási Hivatal -, és amelyben az első osztályos gyerekeknek, illetve minden alsó tagozatos gyereknek egy-egy oldal jut, ahova szöveggel be lehet írni azt, hogy mi a nevelőtestület határozata, hogy a második évfolyamba léphet. De azt, hogy milyenre értékelte a gyermeket - ez jellemző az elmúlt oktatási kormányzat logikája és gondolkodásmódja -, azt már csak egy pótlapra kell ráírni, amit a bizonyítvány hátuljában egy kis zsebbe ügyesen bele lehet rejteni, aztán vagy ott marad, vagy elveszik. A valamikori bizonyítványnak, amit mindenki egy életen keresztül hordozhatott, egy másik variációját látjuk itt most.
Szeretném gyorsítani, mert elfogy az időm. Az évismétlés problémájára szeretnék még kitérni. Én azt gondolom, az a megoldás, hogy negyedik osztályig nem lehetett a gyermekeket a pedagógus döntése alapján évismétlésre utasítani, azt a szomorú eredményt hozta, hogy a mai nyolcadik osztályos és sokszor gimnazista, szakközépbe vagy szakmunkásképzőbe járó gyermekek nagy része nem tud írni és olvasni. Az első és második osztályban kell azt a két alapkészséget a lehető legjobban elsajátítani, ami a betűvetést és a számolást jelenti, hogy aztán ezen az alapon tudjon utána bármi mást megismerni és megtanulni. Ha az első két évfolyamon ezt nem tudja elsajátítani, akkor ártunk a gyermeknek, ha a következő osztályba engedjük, le fog maradni, mert semmit nem fog megérteni, folyamatosan frusztrált lesz, ez pedig hosszú távon nagyon súlyos magatartási zavarokhoz, problémákhoz vezet.
Jelenleg csak a szülő kérésére lehet az első évfolyamot megismételni. Ez egyébként a jelen törvényjavaslatban is így szerepel, az első osztályban, ha a szülő kéri, akkor ez lehetséges, egyébként csak a nagy hiányzásnak a következtében lehet visszatartani első osztályban, viszont második osztályban már ennek a lehetősége nyitott, az évismétlést el lehet rendelni.
Ennek a következménye a gyermekek számára sokkal kevésbé súlyos teher, mint ha egy egész életen keresztül a kezdő éveinek, a kezdeti tanulmányainak a hiánya miatt kell hogy végig szenvedjen. Az első-második évfolyamot megismétlő gyermek nem éli meg kudarcként az évismétlést, bár sokan ezt próbálják érvként felhasználni. Sokkal jobban kudarcként él meg egy magasabb osztályban történő évismétlést, mint az első-második osztályban. A megismételt első osztályt nagy lendülettel kezdik meg általában a gyermekek, mondja ezt az a tanító, akit például megkérdeztem erről külön is. Azt mondja, hogy nagyon sokszor van éppen azért sikerélménye, és tud gyorsan beilleszkedni ez a gyermek, mert szerzett már egy olyan tapasztalatot az első osztályban, aminek ezt a részét már jól tudja hasznosítani az ismételt esztendőben, és azt a munkát, azt a befektetést, amit megpróbált ugyan megtenni, de kevés volt, a második esztendőben sokkal nagyobb lendülettel teszi, és segít így magán is, és segít azon, hogy a későbbi tanulmányainak jó előmenetele legyen.
Az 1. §-hoz (Az elnök a csengő megkocogtatásával jelzi az időkeret leteltét.), miután nem maradt már időm, köszönöm szépen, majd kétpercesben hozzászólok.
Köszönöm szépen a figyelmüket. (Taps a Fidesz, a KDNP és a Jobbik soraiban.)
