DR. RÉPÁSSY RÓBERT
DR. RÉPÁSSY RÓBERT
DR. RÉPÁSSY RÓBERT, a Fidesz képviselőcsoportja részéről: Köszönöm a szót, elnök úr. Tisztelt Országgyűlés! Tulajdonképpen folytatva az előző felszólalásomat, külön-külön minden egyes rendelkezésnél, új rendelkezésnél vagy tervezett rendelkezésnél érdemes megvizsgálni a javaslat indokait, és érdemes megvizsgálni természetesen a javaslat alkotmányosságát.
A középmértékes büntetés visszaállítása: ez egy 1999-től 2003. március 1-jéig, tehát négy éven át hatályban volt rendelkezésnek a szó szerinti visszaállítását jelenti; ezen úgynevezett középmértékes büntetés visszaállításának van már tapasztalata, van ezzel kapcsolatos tapasztalat a jogalkalmazásban, és természetesen, ahogy mondtam, az Alkotmánybíróság is megvizsgálta ennek a kérdésnek az alkotmányosságát.
(18.30)
A mostani javaslat indoklása majdnem szó szerint megegyezik azokkal az indokokkal, amelyekkel 1998-ben az akkori országgyűlési többség bevezette a középmértékes büntetést, és meghatározta a bírói büntetéskiszabás szabályait és elveit. Úgy látjuk, hogy indokolt újból a középmértékes büntetés bevezetése, és inkább azt kellene megmagyarázni, hogy miért kellett 2003. március 1-jén megszüntetni ezt a rendelkezést. Az akkori indoklások szerint ez egy felesleges szigorítást jelentett a büntetőjogban. Most nem így látjuk. Úgy látjuk, hogy a büntetési tételkereteket a bíróságok nem használják ki, a büntetési tételkeretek alsó harmadában szabják ki a szabadságvesztés-ítéleteket. Tehát valójában úgy tekintik, hogy nem a tól-ig határon belüli középső mértékről indul a bírói mérlegelés, hanem a legkisebb tételről, az alsó határtól indul a mérlegelés.
A középmértékes büntetéskiszabás, amit itt a javaslat tartalmaz, nem más, mint egy törvényhozói értelmezés. A törvényhozó megmondja azt, hogy hogyan kell helyesen értelmezni a tételkeretes büntetéskiszabást. Szerintünk az a helyes büntetéskiszabási értelmezés, hogy amikor mondjuk, 2-től 8 évig terjedő szabadságvesztést határoz meg a büntető törvénykönyv, akkor a bírónak nem a 2 évből kell kiindulni, hanem a középső értékből, és ehhez képest kell mérlegelnie az enyhítő vagy súlyosbító körülményeket. A középmértékes büntetésről több szót nem tartok szükségesnek mondani. Ismerem a Legfelsőbb Bíróságnak ezt az állásfoglalását, és azt is tudom, hogy a bírák egy része alkalmazta ezt a törvényhozói értelmezést, másik része kifejezetten ellenállt ennek. Nyilván a Legfelsőbb Bíróságnak az ítélkezési tevékenység egységesítésére vonatkozó döntései itt majd rendet tesznek. Bízom benne, hogy a Legfelsőbb Bíróság meg fogja érteni azt, hogy a törvényhozás jogalkotói értelmezéssel szeretné, ha a bírói büntetéskiszabásra ez irányadó szabály lenne.
Azt viszont végképp nem tudjuk elfogadni, hogy nagyon sokszor arra panaszkodtak a bírák, hogy ez a rendelkezés rájuk többletfeladatot ró, hiszen itt egy indokolási kötelezettségük van, hogy miért térnek el ettől a középmértéktől. Ha megengedik, ezt a fajta szemléletet végképp nem szeretnénk támogatni, hogy azért, mert a bírónak több feladatot, több munkát ad egy ilyen törvénymódosítás, azért a törvényhozó ne élhessen ezzel a lehetőséggel.
Áttérve az úgynevezett három csapás, vagy inkább mondjuk úgy, hogy Magyarországon három csapásként megismert javaslat most bevezetendő szabályaira, szögezzük le, hogy az előző Országgyűlés működése alatt benyújtott javaslatunk egy része már megvalósult, ugyanis javasoltuk akkor, hogy a bűnismétlők között, a visszaeső bűnözők között egy új kategória jelenjen meg a büntető törvénykönyvben. Hiszen azt tapasztaltuk, hogy a személy elleni erőszakos bűncselekmények jelentős részét visszaeső, sőt többszörös visszaeső bűnözők követik el, és ennek nincs meg a megfelelő válasza a büntetőjogban, nincs kellő visszatartó ereje a visszaesés értékelésének. Ezért azt javasoltuk, hogy erőszakos visszaesői kategória kerüljön a büntető törvénykönyvbe. Ezt az akkori kormány egy előterjesztéssel beiktatta a visszaeső bűnözők szabályozásába, jelenleg tehát van visszaeső bűnöző vagy visszaeső elkövető, van különös visszaeső, van többszörös visszaeső, és van egy úgynevezett erőszakos többszörös visszaeső. Tehát a javaslatunknak az a része megvalósult, amely a bűnismétlők köréből kifejezetten kiemelte a személy elleni erőszakos bűncselekményeket elkövetőket.
Mi az újdonság a mostani javaslatban? Nyilván az az újdonság, hogy abban a büntetőtörvénykönyv-módosításban, amely az erőszakos többszörös visszaesők esetén azzal próbálta őket elrettenteni a harmadik visszaeséstől, hogy a büntetési tétel alsó értékét emelte, magyarul, már eleve a bírói büntetéskiszabási mérlegelése egy magasabb alsó határnál kezdődött, de nem volt meg a felső határ emelése, ehhez nem volt partner az akkori országgyűlési többség. Elutasították azt, hogy a felső határa is emelkedjen az erőszakos többszörös visszaesők büntetésének. Hozzáteszem, hogy ezt az egész problémát, amit az alsó határ emelésével orvosolni akartak, a középmértékes büntetés-visszaállítás megoldja, hiszen eleve azt írja elő, hogy magasabbról kell kezdeni az értékelést, a mérlegelést egy magasabb értékről kell elkezdeni, ha a bíró elé kerül az elkövető tette.
A javaslat azt mondja, hogy amennyiben erőszakos többszörös visszaeső elkövet egy olyan cselekményt, ami megalapozza azt, hogy őt erőszakos többszörös visszaesőnek minősíti, tehát a harmadik személy elleni erőszakos bűncselekményt elköveti, abban az esetben, ha a büntetési tétele 10 év alatt van, akkor megduplázódik ez a büntetési tétel. Tehát mondjuk, 20 évre emelkedik a felső határa egy büntetési tételnek. Amennyiben azonban a megduplázott büntetési tétel meghaladja ezt a 20 évet, ami egyébként a büntetőjogunkban a határozott tartamú szabadságvesztés generális maximuma, vagy a törvény egyébként is előírja azt, hogy vagylagosan életfogytig tartó szabadságvesztést is ki lehet szabni, ebben az esetben a bíró köteles életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélni az erőszakos többszörös visszaesőt.
Csak egy példát szeretnék mondani, hogy milyen súlyú bűncselekményről van szó, hogy mely bűncselekménynél merül föl, hogy az illetőt tényleg életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélik. A gyermekkorú sértett sérelmére többek által elkövetett erőszakos közösülés például olyan bűncselekmény, hogy ha ez egy visszaeső bűnözőnél harmadik esetben fordul elő, akkor bizony élete végéig börtönben kell maradnia. És szerintem ez jól van így. (Taps a Jobbik soraiban.) Azt gondolom, ez nem embertelen, nem kegyetlen, ez bizony azt jelenti, hogy az ilyen bűnöző az első két elítéléséből nem tanult semmit, és ilyen esetben nem az a cél, hogy őt még megpróbáljuk megnevelni. Az a cél, hogy az ilyen bűnözőt egyszer és mindenkorra zárják be a börtönbe. Egyébként megjegyzem, hogy a többszörös visszaesőnél, ha őt már eleve életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélik, eleve legkorábban 30 év múlva lehet szabadlábra helyezni.
Tehát az egész olyan érvelés, ami arról szól, hogy az életfogytig tartó szabadságvesztés azért kegyetlen, mert annyira végletesen távoli időtartamra tolja el az esetleges szabadulást, már a többszörös visszaesőnél is borzasztóan hosszú idő. Ha valaki 30 évig börtönben van, egy középkorú bűnöző lényegében aggastyánként szabadulhat, ha egyáltalán szabadulhat. De aki ilyen személy elleni erőszakos bűncselekményt követ el harmadszorra, az bizony maradjon ott már életfogytiglan a börtönben. Ez az álláspontunk. Természetesen az Alkotmánybíróság meg fogja vizsgálni, hogy a törvényhozói mérlegelés, vagyis hogy mi mérlegeljük most azt, hogy bizonyos bűncselekmények esetén mi a “jutalma” a bűncselekménynek, azaz a bírótól átvesszük ezt a mérlegelést, mi, törvényhozók úgy mérlegeljük, hogy ezekben a brutális, súlyos, személy elleni erőszakos bűncselekményekben az erőszakos többszörös visszaesők életfogytig tartó szabadságvesztést kapjanak, azt gondolom, hogy ebben az arányosság alkotmányossági szempontjai fel sem merülhetnek.
A bírói mérlegeléssel kapcsolatos alkotmányossági szempontokról pedig már szóltam. A bírónak nincs abszolút mérlegelési lehetősége, a magyar büntetőjog rendszerében a bíró a törvénynek van alárendelve, de a törvénynek igenis alá van rendelve, és a törvényhozó állapítja meg a bírói mérlegelés határait.
(18.40)
A javaslat harmadik eleme az úgynevezett, a köznyelvben csak tanárveréseknek nevezett esetekre szolgáltat büntetőjogi választ, azzal, hogy a tanárok sérelmére elkövetett, közfeladatot ellátó személy elleni erőszaknak minősülő bűncselekményeket sokkal súlyosabban bünteti, mint a jelenlegi hatályos szabály. Ennek az a magyarázata, hogy a büntető törvénykönyvnek egyszerűen nincs visszatartó ereje. Sajnos ma is, ha nem is azt mondom, hogy napi gyakorlat, de majdnem heti rendszerességgel fordul elő, hogy közfeladatot ellátó pedagógusokat megvernek. Tudom, hogy az iskolán belüli erőszaknak nem a büntetőjog a megoldása, ezt tudom, de azt nem lehet elfogadni, hogy a tanárok fizikai veszélynek vannak kitéve, tehát muszáj itt elejét venni a tanárok elleni erőszaknak. Nem tudunk más megoldást tenni mi, törvényhozók, csak szigorítjuk az erre vonatkozó büntetést. Természetesen az iskolán belüli erőszakkal szemben a nevelés és a pedagógia minden eszközét be kell vetni, de valahol határt kell szabni ennek. És ne felejtsék el, hogy itt általában a nevelés már szóba sem jön, mert valójában a szülők verik meg a tanárokat, akiket már nem az iskolában nevelnek, tehát ez azért egy lényeges különbség. Itt nem arról van szó, az sem helyes, és bizonyos esetben az is bűncselekmény, hogyha mondjuk, egy tanuló veri meg a tanárt, de itt az fordul elő, hogy a szülők “törlesztenek”, a szülők a gyerek helyett ütnek. Ahogyan Kósa Lajos, aki a javaslatot tette, még egy vagy két hónappal ezelőtt megfogalmazta: azt üzeni ez a Btk.-módosítás, hogy egy pofon egy év, ez a minimum, tehát egy évtől öt évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő, amennyiben egy ilyen cselekményre sor kerül. (Taps a Fidesz, a KDNP, az LMP és a Jobbik soraiban.)
Felmerül a kérdés, miért csak a tanárok, és biztosan tapasztalták, látták is, vannak ilyen kezdeményezések, hogy más közfeladatot ellátó személyek is kerüljenek ebbe a körbe. Szerintem itt egy ésszerű, racionális határt kell húzni. Tehát nyilván a közfeladatot ellátó személyt most is védi a büntető törvénykönyv, azokat a cselekményeket kell súlyosabban büntetni, amelyek most aktuálisan valóban elharapóztak, és elképzelhető, hogy még más közfeladatot ellátó személyi kört is ez alá a súlyosabb minősítés alá kellene venni. Én ezt nem tanácsolom. Azt gondolom, ha elkezdjük ezt a kört bővíteni, ebben már óhatatlanul nem lesz rendszer, egy parttalan bővítési lehetősége van, hiszen bármilyen közfeladatot ellátó személlyel szemben felmerülhet, hogy őt fokozottabban védjék, de a tanárveréseknek elejét kell venni. Ez a javaslat nemcsak a tanár személyét védi, hanem egyáltalán az iskolákban uralkodó erőszakos állapotokat próbálja felszámolni, vagy valamilyen büntetőjogi eszközzel próbálja segíteni, hogy az iskolai erőszaknak egyszer és mindenkorra vége legyen.
És akkor eljutottunk a javaslat negyedik eleméhez. Ismert, hogy az Országgyűlés február 12-ei ülésén, tehát még az előző Országgyűlés az utolsó ülésén elfogadott egy büntetőtörvénykönyv-módosítást, amely “A holokauszt nyilvános tagadása” címen került beiktatásra a büntető törvénykönyvbe. A most önök előtt lévő javaslatot akkor szó szerint, módosító indítvány formájában megtettük. Úgy gondoltuk, a helyes az, és a legutolsó európai gyakorlatnak is vagy európai uniós parlamenti felfogásnak is az felel meg - hogy egészen pontosak legyünk -, és az Alkotmánybíróság magyarországi gyakorlatának is az felel meg, ha a totalitárius rendszerek, vagy más néven önkényuralmi rendszerek ágazatainak emberi méltóságát egyenlő mércével mérjük. Nincs különbség, elvi különbséget nem lehet tenni aszerint, hogy valakit egy nemzetiszocialista rendszer kínzott halálra vagy egy nemzetiszocialista rendszer verőlegényei öltek meg, vagy mondjuk, éppen egy kommunista rendszernek az áldozata volt. Az áldozatok szempontjából mindegy, hogy melyik rendszer vette el tőlük az életüket, az emberi méltóságukat, a szabadságukat. Ebből a szempontból itt mindenképpen azonos mércével kell mérni.
Az egy más kérdés, hogy ez a rendelkezés így alkotmányos-e vagy sem, tehát lehet-e a véleménynyilvánítási szabadságot ily módon korlátozni; ez egy más kérdés. Abból indulunk ki, ahogyan mondtam az előző felszólalásomkor is, hogy a Magyar Köztársaság elnöke, aki maga is az Alkotmánybíróság elnöke volt, nem látott kivetnivalót a holokauszt nyilvános tagadásának büntethetőségében, sőt, a szóvivője útján egy 2000. évben meghozott alkotmánybírósági határozatra alapozta ezt, amely alkotmánybírósági határozat az önkényuralmi jelképek használatának büntetőjogi megítélését vette górcső alá. Ennek a határozatnak az a lényege, hogy a véleménynyilvánítási szabadság természetesen védendő, de bizonyos esetekben azért ez alól természetesen van kivétel. Igen, mi is azon az elvi állásponton vagyunk, hogy az emberi méltóság védelme indokolhatja a véleménynyilvánítási szabadság korlátozását. Egyébként ezt az Alkotmánybíróság több határozatában is kifejtette, hogy a véleménynyilvánítási szabadságnak kevés alapjoggal szemben kell fejet hajtania, de az emberi méltóság védelme, az emberi méltósághoz való jog mindenképpen egy olyan jog, amely elsőbbséget élvez a véleménynyilvánítási szabadsággal szemben.
A bizottsági ülésen is elmondtam, és most is elmondom ezt a példát: ha a holokauszt egy áldozatának leszármazója, unokája azt hallja, hogy az az esemény meg sem történt, amelyben az ő apja vagy nagyapja meghalt, s az egész család őrzi ezt a tragédiát, akkor valójában az áldozatok emberi méltóságát, kegyeleti jogait sérti az, ha nagy nyilvánosság előtt hangoztathatják, hogy az az esemény, amelyben az apám, a nagyapám, de hozhattam volna más példát is, hogy nem léteztek a gulágok, a kényszermunkatáborok, nem léteztek azok a történelmi események, amibe belehalt a családom valamely tagja, ha ezt hallja, ez az ő emberi méltóságát vagy legalábbis a kegyeleti jogait sérti. Azt hiszem, világos, miért állítható a véleménynyilvánítás szabadságával szembe ez a jog.
Kétségtelen tény, hogy ennek a rendelkezésnek az alkotmányosságát meg kell vizsgálni. Feltételezem, úgyis lesz, aki megtámadja az Alkotmánybíróság előtt ezt a rendelkezést, de az előterjesztőket támogatva én nem tehetek mást, mint hogy zsinórmértékül használom Sólyom László köztársasági elnök úr felfogását: amennyiben ő nem találta alkotmányellenesnek a holokauszt nyilvános tagadásának a büntethetőségét, akkor ugyanezen az elvi alapon nem fogja alkotmányellenesnek találni a nemzetiszocialista és a kommunista rendszerek bűneinek tagadását sem; legalábbis merem remélni, hogy a köztársasági elnök úr valóban azonos mércével fog mérni, és a saját felfogását nem fogja megváltoztatni.
Tehát összefoglalva, tisztelt Ház: a javaslat részben a büntetéskiszabási gyakorlaton kíván változtatni, részben egy elrettentő büntetést kíván a személy elleni erőszakos bűncselekmények elkövetőivel szemben alkalmazni, részben pedig az iskolán belüli vagy az iskolai erőszak ellen kíván büntetőjogi eszközökkel is fellépni, és részben egy nagyon fontos ideológiai, elvi megközelítést tartalmaz, amennyiben az áldozatokat, a kommunizmus és a nácizmus áldozatait azonos mércével méri. Ezért kérem, hogy támogassák a javaslatunkat.
Köszönöm szépen, hogy meghallgattak. (Taps a Fidesz, a KDNP és az LMP soraiban.)
